A streaming miatt egyre gyatrább a dokumentumfilmek és sorozatok minősége, és ez nem egy általánosságban tett megjegyzésem, hanem az ipar háttérszereplői nyilatkozták ezt nagyjából egy éve a Hollywood Reporternek. A koronavírus-járvány alatt megugrott a dokufilmek iránti érdeklődés minden lehetséges felületen, a gyártócégek pedig próbálják tartani a lépést, gyakran úgy, hogy gyorsított tempóban vágják a filmeket, fizetnek az interjúalanyoknak, vagy kreatív beleszólást és produceri kreditet ígérnek nekik. A műfaj átlagos minősége romlik, túlszaturálódik, és ki tudja, mit hoz a jövő.
A most bemutatott Depp kontra Heardben csak azért nem lehetett lefizetni az interjúalanyokat, mert egész egyszerűen nem voltak: Emma Cooper szándékosan nem kereste meg a sorozatához sem a per szereplőit, sem az esküdtszék tagjait, sem szakértőket, szemtanúkat, senkit. A korrupció gyanúját így tényleg el lehet kerülni, de a minőség ettől még gyatra: a Depp kontra Heard semmi más, mint a Johnny Depp és Amber Heard közötti per két és fél órás összefoglalója, kizárólag archív, mindenki számára elérhető felvételekkel, dramatizált rendezői eszközökkel, és néha egészen elviselhetetlen, a TikTokról és a YouTube-ról szedett vloggerkommentárokkal. Nem állít semmi újat, és valójában régit sem állít azon kívül, amit már mindenki tudhatott a tavaly iszonyatosan nagy felhajtást kapott perről.
Pedig ha lenne mit perspektívába helyezni, szakérteni, amihez lehetne kontextust adni, amit lehetne egy évvel később, kicsit hátrébb lépve kivesézni, megbeszélni, a hatásairól, utórengéseiről érdemben beszélni, akkor ez az.
Semmi másra nem lenne szükség, csak leültetni okos embereket egy fotelba, hogy magyarázzák el, mit láttunk, hogyan láttunk, mit mond el ez a világunkról, a közösségi médiáról, annak monetizálásáról, a feminizmusról, a sztárok vonzerejéről, az amerikai igazságszolgáltatásról, a #metoo-mozgalomról, és így tovább. Cooper viszont úgy döntött, hogy ezeket a kérdéseket és témákat érinteni fogja ugyan, de kizárólag YouTube-videókkal, TikTok-klipekkel, podcastrészletekkel, tévéműsorokkal, és egyéb, már létező archív felvételekkel, amelyekben vagy szakértők szólalnak meg, vagy nem.
Azt persze nem tudjuk, hogy attól, hogy valaki a Name 3 Songs nevű podcastban vendég, a szavainak mekkora súlya van, vagy hogy a temérdek beszélgetős műsorból melyik az, amelyik bármennyire is komolyan vehető. Amikor a sorozat felénél hirtelen megjelent egy ültetett interjú, ami nem egy monitorról lett felvéve, megörültem – aztán megláttam az NBC logót a sarokban. Az egyik, gyakran szerepeltetett figura, a sorozatban második megszólaló egy, a férfiak jogai mellett kardoskodó, Deadpool-maszkot hordó vlogger, akinek sehogy nincsen elhelyezve egyik véleménye sem, csak egy a sok hang közül. A per bizonyos pillanatait nem az eredeti felvételeken látjuk, hanem borzasztó humorú, Hearddel gonoszkodó TikTok-remixekben.
Vannak olyan bejátszások, amiket vloggerek élő kommentárjaival nézünk, ami a tartalomfogyasztásnak egy olyan formája, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, mintha egy rágalmazási per olyan lenne, mint egy teniszmeccs. A Depp kontra Heard úgy lapátolja ezeket a hangokat és véleményeket, mintha egyenrangúak lennének, azzal az ürüggyel, hogy csak be akarja mutatni azt a jelenséget, hogyan lett a per a nyilvánosság játszótere. Olyan, mintha a golyónyomokat mutogatnák egy leszámolás helyszínén, nem pedig azt, hogy vajon mi történhetett. Hát igen, itt lövöldöztek, de hogy ki és miért, azt találja ki mindenki magának.
Persze alapból problémás egy pert bármilyen formában feldolgozni, hiszen minden egyes alkotói döntés önkéntelenül is befolyásolja azt a felvételt, amit a bíróságon rögzítettek. Sőt, már az ottani szakemberek is hozhattak döntéseket: milyen képkivágatokban mutatják például a szereplőket. A per felvételére nem alapanyagként, hanem talán egy önálló tárgyként kellene tekinteni, ami több száz órás, minden érintett és néző számára kimerítő, feldolgozhatatlan és összefoglalhatatlan, de csak egy egységben értelmezhető.
Cooper sorrendben veszi végig a per eseményeit: az összekakkantott ágyat, a levágott ujjat, a hátba rúgást, és így tovább. De a jogi procedúra inkább hasonlít egy reality show-ra, drámai zenével, hangulatban felvitt hangsúllyal a jelenetek végén, egymás mellé tett, időrendben egészen biztosan máshogy történt vallomásokkal, nyilatkozatokkal. Néha esztétikailag egészen gyatra megoldáshoz is folyamodik: telefonjukat bámuló emberekről készült stockfelvételekhez, amikbe digitálisan helyezték el a felvételeket.
Nem mindig tudni, hogy pontosan melyik napon járunk. És mivel minden csak szemezgetés, nem mindig lehet tudni, hogy ki mire reagál éppen az eljárásban. Cooper ráadásul néha flashbackekkel szakítja meg az eseményeket, amikor utalás van a korábbi, brit jogi eljárásra (amiben a bíróság kimondta, hogy nem rágalmazás Johnny Deppet feleségverőnek hívni), akkor mi is visszaugrunk az időben.
Hallhatjuk a hangfelvételeket, megnézhetjük a fontosabb videófelvételeket, és szinte mindenre megnézhetjük, hogyan reagáltak a prominens vloggerek. A Depp kontra Heard legalább egy pár mondatot áldoz arra is, hogy a prominens vloggereknek üzleti érdekeltségük is volt abban, hogy minél erősebb nagyotmondásokkal magasan tartsák a nézettségeiket, és ezáltal még több bevételt generáljanak maguknak. Egy online dezinformációval foglalkozó cég a per után azt mérte, hogy a perrel kapcsolatos közösségi médiás aktivitás tíz százaléka kamuprofiloktól származott, ez pedig többszöröse a szokásos statisztikáknak. Igaz, ezt a Google segítségével derítettem ki, nem ezzel a sorozattal.
Kérdés, hogy ezzel a sorozattal egyáltalán mire lehet rájönni, mi az, amit nem lehetett tudni eddig a perről, de innen kiderül, vagy új megvilágításba kerül. Valószínűleg semmi. A Depp kontra Heard összefoglalja ugyan az egész felhajtást, de az illusztráció érdekében felerősít olyan nézőpontokat is, amiket nehéz komolyan venni, vagy egyszerűen csak dühítők. Kedvencem az a részlet egy jogi témájú YouTube-sorozatból, aminek a figyelmeztetését is meghallgathatjuk arról, hogy nem jogi tanácsadás a célja, hanem a szórakoztatás. Aztán végignézhetjük, ahogy jogilag elemzik a látottakat.
A sorozat feldob rengeteg témát, de megelégszik azzal, hogy ezekről szóló, banális beszélgetéseket vág be arról, ahol szintén ezeket a témákat érintik, hozzáadott tartalom nélkül. Az egész egy önmaga farkába harapó kígyó, a perről készült reakciókból készült reakciókból készült gyűjtemény. A kígyó pedig lassan a saját fejénél tart: Depp egyik legharcosabb védelmezője, Andy Signore most azt állítja, hogy az egyik videóját a Netflix engedély nélkül használta fel a sorozathoz, és leszedte a YouTube-ról, mondván, a Depp kontra Heard részeként az már a streamingcég tulajdona. Milyen érdekes, amikor találkozik a személyes indíttatás, a megélhetési vloggerkedés és a kapitalizmus. Csak ne csináljanak belőle sorozatot.
A Depp kontra Heard premierje a brit Channel 4-on volt idén májusban. Szerdától a Netflixen látható.
