Szűz füllel szerethető, de semmiképp sem felejthetetlen volt a Mumford & Sons visszatérése a Szigetre vasárnap. Cserébe az M83 már megint fantasztikus koncertet adott, a Nothing But Thieves pedig akkor működik, ha az érzelgősséget csak rockra redukálja. Beszámolónk a Sziget negyedik napjának fontosabb koncertjeiről.
Mumford & Sons
A brit Mumford & Sons zenekar – akiket joggal lehet a folkrock Nickelbackjének is hívni – utoljára 2018-ban járt itt, és mint mondták, már nagyon hiányolták a fesztivált, ami „talán a legnemzetközibb mind közül, ahol eddig játszottak”. Az aktualitásuk viszont még annak ellenére is megkérdőjelezhető, hogy a 2010-es években óriási szerepük volt abban, hogy az angolszász népzenés elemek mainstreammé váltak a kortárs brit rockzenében. Albumot azonban 2018 óta nem hoztak ki, ráadásul a zenekar bendzsósa is kiszállt az együttesből, amikor elsodorta a népharag egy szélsőjobbos influenszer antifaellenes könyvének dicsérete miatt. Vagyis 2023-ban azért már nem annyira erős márka a Mumford & Sons, mint akár csak öt éve.
Ráadásul a zenekar sosem váltott radikálisat a hangzásában, nem újultak meg lemezről lemezre, ezért akár még időtállónak is lehet nevezni az életművüket. Olyan, mint egy kizárólag kellemes folkrockot játszó zenegép egy Guinnesst csapon tartó pubban. A zenegéppel nem lőhetsz mellé, ha inni és spicces meghatódással kántálni kell a srácokkal (ide a lad, geezer és a bloke szót illik képzelni most) összeborulva vasárnap este.
Mégis, talán épp ez a biztonsági faktor öli ki az izgalmat ebből a zenéből, mindez pedig a koncerten is kiütközik.
A Mumford & Sons, ha nem az említett bárkörúti menetelésre, akkor bizony naplementékre van teremtve. Egy coming-of-age film vagy egy szívszorító Skins-epizód aláfestő zenéjét játszani viszont nem lehet örökké, és felmerül ilyenkor a kérdés: mi van akkor, ha folyton te csinálod meg a hangulatot az érzelmileg felfokozott zárójelenethez? Merthogy dramaturgiailag minden Mumford-szám olyan, mintha már a finálé lenne. Ez pedig maximum álkatarzist vált ki.
A Szigeten is hiányzott a valódi ív a koncerten. A Mumford zenéje egy dalon belül is hasonló sémákra épül, és már a második számnál (ez a Little Lion Man, amit egy mellettem álló skót szerint bőven túl korán lőttek el) csúcsra ér, majd ezt viszi tovább még másfél órán át.
Csodával határos módon így is kevésszer veszti el az erejét, mert mindig akad egy lábdobos és táncolható-ugrálható dal, aminek a dallamát úgy is megjegyzed, ha nem ismerted azelőtt. Így pedig könnyű bevonódni és „woohoo”-t kiáltani, illetve ritmusosan tapsolni a két-három melankolikusabb dalt leszámítva mindenre. Ez pedig valahol szép is, és összehozza a tényleg színes, nemzetközi tömeget, viszont kikalkulálja a képletből a váratlant és a meglepőt.
Lehozza, szívből eldalolja, megússza, és kész.
A frontember és társai szívélyes zenészek, akiknek a színpadról lejövő emberségük hozzátesz az élményhez: Marcus Mumford befutott a tömegbe, ölelkezett, támogatásáról biztosította az ukrajnai fanokat, elmesélte, hogy feleségével sokat dolgoznak együtt a Warchild nevű szervezettel, most is elmentek Ukrajnába, ha már Magyarországon jártak a szomszédban. Egy ír-finn rajongó eközben elkezdte nekem magyarázni, hogy szerinte ez a tökéletes középszer: az igazi tíz per ötös koncert, de ennek ellenére még mindig jó dülöngélni rá. Kár tagadni: néha elvesztettem az idő- és térérzékemet, és egy kis időre remek volt éneklő, ritmusra lépegető főszereplőnek lenni egy kiszámítható felnövéstörténetben. Csúcspontok gyűjteménye volt a Mumford & Sons, de igazi, megható csúcs nélkül. (kersner)
M83
Ha lenne egy forintom minden alkalom után, amikor Anthony Gonzalez zenekara, az M83 teletöltött egy sátrat a Szigeten, akkor lenne két forintom, ami nem sok, de azért furcsa, hogy ez kétszer megtörtént. Na jó, a végét csak a híres Dr. Doofenshmirtzes meme miatt tettem hozzá, az égvilágon semmi furcsa nincs ebben. Az M83 arra lett teremtve, hogy telt ház előtt, a csúcsra pörgetve zúdítsa rá mindenkire a féktelen, őszinte, nosztalgikus boldogságot árasztó szintis-gitáros popzenéjét, és bár most a nemrég megjelent Fantasy számai adták a koncert gerincét, az egész pont ugyanolyan jól működött, mint 2016-ban, amikor három szám kivételével teljesen mást játszottak annak a rengeteg embernek.
Az M83 esszenciája tulajdonképpen a rózsaszín szemüvegen át szemlélt múltra felhúzott fantáziavilág már-már túl giccses idealizálása. Közben ez az egész zeneileg is marha érdekes, a cipőbámulós, lassabb számoktól a gitárhősködésen és a fúvósok meg a hegedű beemelésén át az elektronikus dübörgésbe kibomló számokig. Ehhez jön még hozzá Gonzalez nagyon karakteres hangja, és kész is a tökéletes recept, amin a Fantasy album sem változtatott, de a lemez számait élőben hallgatva nem is kellett neki. A funkybasszusgitárral, pánsíppal és fülbemászó szintitémával támadó, albumcímadó Fantasy például élőben végképp bizonyította, hogy ez lesz az M83 első gigaslágere 2011 óta. Az Amnesia és a Laura is nagyon jól működtek így.
Az új album mellett amúgy elég sok helyre nyúltak vissza a kihagyhatatlan Wait és az előző gigasláger Midnight City mellett, erre a turnéra előszedték például a Hurry Up, We’re Dreaming bónuszdalát, a Mirrort is, az idén húszéves Dead Cities, Red Seas & Lost Ghostsról pedig három számot is játszottak. Mondjuk végső soron tök mindegy volt, hogy mit játszanak: az M83-ban tényleg az a legjobb, hogy azonnal beszippantja a saját kis időtlen világába az embert, és onnantól már nincs mit tenni, csak bámulunk magunk elé, és hagyjuk kalandozni az agyunkat abban a kitalált valóságban, amit Anthony Gonzalez nagy műgonddal felépít szó szerint bármelyik számában. Ennél pedig tényleg kevés jobb élményt kaphat az ember a Szigeten. Vagy bárhol. (flachner)
Nothing But Thieves
A Nothing But Thievesnek 2017-ben kellett volna először fellépnie a Szigeten, de az énekes Conor Masonnek valahogy sikerült majdnem kivernie a saját szemét egy kés letört hegyével közvetlenül a koncert előtt, szóval akkor a rajongóknak be kellett érniük egy másik zenekarral. A szerencsétlenséget az egyik gitáros jelentette be élőben a közönségnek, de valaki már akkor felüvöltötte neki, hogy „kapd be a faszom”, amikor még csak ott tartott, hogy van egy rossz híre. Ezt nem azért tudom ilyen részletesen, mert imádom a Nothing But Thievest, hanem mert a gitáros elmesélte a sztorit két szám között a zenekar vasárnapi koncertjén, ami, mint azt nyilván önök is kitalálták, nem maradt el.
A 2012-ben alakult zenekar jó pár éve az újhullámos britpop egyik legfelkapottabb szereplője – már hat éve is egy csomóan csak miattuk vették meg a napijegyet –, ami valahol érthető is, tényleg érdekesek a keményebb gitártémák, ha szintikkel és Mason falzettes énekével keverik őket. Az idén tavasszal megjelent lemezük, a Dead Club City is kifejezetten jól sikerült, és az egyből kiderült vasárnap este, hogy a Welcome to the DCC nemcsak az albumon, hanem élőben is zseniális nyitószám. Innentől aztán egy elég kiegyensúlyozott szett következett – legalábbis abban az értelemben, hogy az új lemezről ugyanannyit játszottak, mint az előző kettőről, mert a felépítése azért elég furcsa volt.
A Nothing But Thieves zenéje érzésre akkor volt a legjobb élőben, amikor tényleg rockot játszottak, amire amúgy bőven volt is példa (Unperson, I Was Just A Kid, Is Everybody Going Crazy?, Amsterdam), sőt, az új album dinamikusabb szintipopos témái is egész jól működtek, de egyszerűen túl sokszor törte meg a lendületet egy újabb érzelgős szám. Abba, hogy ezeket eljátsszák, nyilván nehéz belekötni, amikor a közönség tényleg egy emberként énekli a szöveget, de így a koncert sose tudott huzamosabb ideig nagyobb fordulatszámon pörögni, ami elég zavaró volt. Ettől még korrekt volt élőben a Nothing But Thieves, de máshogy strukturálva, olyan számokat is beépítve, mint mondjuk a Live Like Animals, érzésre sokkal jobb is lehetett volna az egész. (flachner)