Mielőtt bármit látnánk az Indiana Jones-sorozat ötödik részéből, mielőtt egyáltalán a film elkezdődne, már a Lucasfilm-logó alatt egy beszédes hang szólal meg: egy óra ketyeg kíméletlenül. Az óra vissza- és visszatér: egy hangos vekker van a magányosan éldegélő Henry Jones professzor ablakpárkányán, a nyugdíjazására egy órát kap a kollégáitól, az Indiana Jones és a sors tárcsája pedig arról szól, hogy egy rakás ember hajszolja az antiküthérai szerkezetet, ami a sok feltételezett fogaskerekével leginkább egy aránytalanul nagy faliórára emlékeztet.
A cselekményben csak antiküthérának hívott ketyere elvileg azonosítja azokat a hasadásokat az időben, amiken keresztül vissza lehet csusszanni a múltba, ami az Új-Hollywoodhoz tartozó rendezőknek (mint George Lucas, Steven Spielberg, Brian DePalma) egészen biztosan nagyon csábító ajánlat lehet. Érdemes elolvasni, hogy nemrég milyen interjút adott a nyolcvanéves Martin Scorsese: a világ kinyílt előtte, de érzi, hogy már túl késő, nincsen mindenre ideje. A sors igazi tárcsája nem az antiküthéra, hanem a közönséges óralap.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája azonban rögtön azzal rúgja be az ajtót, hogy megpróbálja a közönséges óralapot megállítani, aztán visszaforgatni. A nyitány a második világháborúban játszódik, egy mesterségesen megfiatalított Harrison Forddal. A technológia még mindig nincsen teljesen ott, hogy hiteles legyen egy CGI segítségével kilapított és visszafiatalodott arcú színész, a digitális fej imbolyog valaki más testén, Csernák János örök szinkronhangja sehogy sem passzol. Érthető a dilemma, hiszen pontosan tudjuk, hogyan nézett ki Harrison Ford, amikor Indiana Jones a nácikat aprította, hiába cserélnék le a fiatalabb jeleneteket egy másik színészre, ki hinné el. Így marad az, hogy ezt meg ki venné be.
A prológusban Indiana Jones egy nácikkal teli vonaton találja magát, amivel elvileg azt a lándzsát szállítják, amivel Jézus vérét vették a kereszten, egyenesen Hitler kezébe. A lándzsa nem pont az, amit a híre alapján kerestek, de a vonaton egy különösen gonosznak tűnő náci (Mads Mikkelsen) szütyőjében ott van ez az arkhimédészi szerkezet is, pontosabban az egyik fele, csak azért, hogy a másik feléért majd évtizedekkel később kincsvadászatot lehessen indítani.
Addig is, az óra ketyeg – a vonatos kaland után huszonöt évvel később csatlakozunk be a mogorva, magának való és főleg magányosan élő Henry Jones életébe, ahogy egy New York-i lakásban a tévé előtt, sörösdobozzal a kezében ébred, és kiabál a szomszédokkal. 1969 van, amikor az Apollo–11 legénysége a Holdon landolt, és a Föld nevű bolygón Steven Spielberg megkezdi rendezői karrierjét, bár ahhoz egy másik filmet kell megnézni, hogy megtudjuk.
Megkezdődött az űrkorszak, amitől Jones professzor és a tananyaga végképp idejétmúlt lesz, hiszen kit érdekel Szirakúza ostroma, ha egyszer a jövő sokkal izgalmasabb. Bár a Kristálykoponya királysága bebizonyította, hogy az atomkorszak sem tudja megállítani a régészek kalandorát vagy a kalandorok régészét, sőt, egy konkrét atomtámadást is túlél, ha a fridzsiderben elbújik. Sokat szidták azt a jelenetet a Kristálykoponyából, de a mai napig emlékszem rá – A sors tárcsájából viszont két nappal később nem sok mindenre emlékszem.
Jones professzorral aztán megtörténik az, ami általában a fiatal felnőtteknek szóló fantasyregényekben szokott: felbukkan valaki az életében, és azt mondja, hogy van itt egy feladat, amire csak ő képes. Az a valaki egykori bajtársának, a tárcsát kutató brit professzornak a lánya (Phoebe Waller-Bridge), történetesen a főszereplőnk keresztlánya. Az előző filmben a készítők befürödtek azzal, hogy egy majdnem-fiút adnak Jonesnak, úgyhogy most kapott egy majdnem-lányt, akivel érzelmi kapcsolat igen, de romantikus sosem lehet, aki rokon is, meg nem is, és akiről el lehet hinni, hogy évtizedekig nem látták egymást.
Mi csak tizenöt éve nem láttuk Indiana Jonest, akit Harrison Ford tíz évvel idősebben alakít, mint amilyen öreg a szerepe szerint. Jones már rozzant: kilencszer meglőtték, itt-ott lemezek vannak a testében, a válla rossz, de még bírja az ütéseket. Futni már annyira nem tud, ezért különböző járművekkel tud csak üldözőbe venni másokat, egyszer lóháton, egyszer egy tuktukon. A gonoszok pedig megint a nácik: a prológus gonoszából a hatvanas évekre az Egyesült Államok ünnepelt rakétatudósa lett, aki miatt pont sikerült a Holdra jutniuk a jenkiknek. A Hold viszont uncsi, a Mars is snassz, a gonosz nácik teljesen máshova akarnak eljutni.
Én nem bánom, ha egy kalandhősnek a legnagyobb ellensége az öregedés, soha jobban nem villanyozott fel A sors tárcsája, mint amikor meglátjuk az idős Jonest alsógatyában a lakásában, mert valahogy pont így képzeli el az ember, ahogy tengeti a mindennapjait, amikor már nincs szükség arra, hogy indiai szekták vérét igya, vagy fasiszta pribékeket pofozzon fel. Megnézhetjük Harrison Ford testét és arcát, ahogy most már tényleg utoljára magára erőlteti a szerepet – de eljárt már az idő a dzseki, a kalap és az ostor felett is. Az egyik önreflexív jelenetben egy csapat gengsztert próbál megzabolázni az ostorral, akik egy pillanat meghökkenés után inkább csoportosan pisztolyt szegeznek rá.
Ezek mind jópofa gegek, de minden más mintha csak mutatóba lenne: a gonoszok kifejezetten érdektelenek, ha bárki látta már Mads Mikkelsen fizimiskáját, az pontosan tudja, milyen színészi eszközöket fog elsütni az eszköztárából. Egy pillanatra megidéződik A végzet temploma csúszómászós jelenete, de ahelyett, hogy szerves része lenne egy megoldandó problémának, egyszerűen csak átkocognak rajta a szereplők, és a (számítógéppel animált) óriásbogarak eltűnnek. Egy ősi feladvány megvalósítása és megoldása annyira hétköznapi, hogy egy percre nem figyelünk, és lemaradhatunk arról, hogy meg kellett oldani egy dilemmát.
Ugyanez a sorsa az Antonio Banderas által alakított spanyol tengerésznek is, akinél rosszabbul nem bánhattak volna el egy olyan színésszel, aki szintén volt már nagyon is jó kalandhős – egyszer ott van, aztán nincs. Mintha A sors tárcsája a rossz dolgokra szánna figyelmet, megidézi a múltat (kígyók, piros vonal a térképen az utazásnál, „Ennek egy múzeumban a helye!”), de azzal nem foglalkozik, hogy mi értelme van mindennek 2023-ban.
Nem sok. Azért sem, mert nincsen benne az az áhítatos ponyvaérzet, ami Spielberg sajátja – A sors tárcsáját James Mangold rendezte, aki még nem talált olyan alapanyagot, amit ne tudott volna egy kor hajnalának ábrázolni. Ő volt az, aki elbúcsúztatta Hugh Jackman szuperhősét a Loganben, és aki aranykorként ábrázolta az amerikai autóipar tömegtermelését Az aszfalt királyaiban. Mangold nem egy Steven Spielberg, a lendületét tudja imitálni, de a képeit vagy a történetmesélési könnyedségét nem, ezért lesz A sors tárcsája magyarázkodás magyarázkodás hátán (az antiküthérát nem lehet csak úgy megszerezni, először meg kell találni a feliratot, hogy hol van a második fele), új karakter új karakter hátán az első felében. Mire kibontakozik, hogy mire megy ki az egész, addigra már a tétek is összekeveredtek.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája egyszerre sok és kevés, új és régi, mozgalmas és cammogó tempójú, mintha nem lenne egyértelmű, hogy utoljára szeretne bemutatni egy kalandot egy 80 éves színész 70 éves karakterével, vagy inkább felsorolni egy besztofot, amiben emlékeztetnek minket az előző négy rész legjobb pillanataira. Na jó, előző három rész, mert első ránézésre nem sokat emlékeztettek a Kristálykoponyára. De megint ott tartunk, hogy nézünk egy filmet, ami végig arra emlékeztet, hogy milyenek voltak más filmek. Milyenek voltunk mi akkor, milyen volt a világ, milyen volt először látni a Frigyládát, Marion Ravenwoodot, Sallah-t, és milyen volt, amikor John Williams zenei témája először, teljes hosszában megszólalt a filmen. A sors tárcsája a közelébe sem kerül annak, amit szeretne megidézni. Miközben a mi óránk is ketyeg.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája csütörtöktől látható a mozikban.