A Tyler Rake – A kimenekítés második része jobb, mint az első, de ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a tagló jobb, mint a nyakon szúrás, ha disznót kell ölni: a végeredmény nagyjából ugyanaz, csak kevésbé szenvedünk a végére. Az első rész a Netflix kusza statisztikamérése szerint a története egyik legnépszerűbb saját filmje volt, az én tippem szerint Chris Hemsworth mokány főszereplése miatt, de másoknak a tippje inkább az volt, hogy azért, mert a nyolcvanas évek VHS-akciófilmjeinek mentalitását és politikáját keverte össze a húszas évek digitális technikai bravúrjaival. Azaz hogy jó sok embert lelőttek benne, legalább valamennyire látványosan.
De az is lehet, hogy kellett valami, ami megy a háttérben, és az a valami egy Old Spice-reklám és egy kaszkadőrbemutató keresztezése volt, irgalmatlanul csúnya megvalósításban. De legalább Hemsworth kezében jól állt a puska, ahogy jól áll a Mjölnir is, és jól áll valószínűleg bármi más, amit a kezébe vesz. Jól állna már egy rendes színészi feladat is neki, de az valahogy nem kerül a kezébe mostanában.
A Tyler Rake – A kimenekítés 2. címe pontosan olyan, mint egy kitalált filmé, pedig nagyon is létezik, ráadásul a címéhez híven pont ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Tyler Rake sikeresen véghez vitte a kimenekítést, aminek során indiai zsoldosok, rendőrök és egyéb rendfenntartók tömegét mészárolta le kegyetlenül, és a végén a történetmesélési lezáratlanságok óriási szimbólumába, nagy tömegű vízbe veti magát. Ahonnan természetesen aztán kihalásszák ismeretlenek. Rake rossz állapotban van, hiszen az a sok száz ember őt akarta lemészárolni, a kómából felébredve azt is kívánja, hogy bárcsak megtették volna, hiszen a több hónap fekvéstől leépült, már amennyire ezt Chris Hemsworth vékony lábú testdublőre megengedte magának.
Rake aztán egy osztrák házban köt ki, ahol viszonylag gyorsan felépül: ebben segít egy montázs, ami gyanúsan hasonlít a Hemsworth által fémjelzett fitneszapp reklámjára, és segít neki Idris Elba karaktere, aki egy újabb kimenekítést ajánl fel neki. Biztos vagyok benne, hogy ha valakit ki kell hozni valahonnan, akkor Tyler Rake neve úgy pöröghet a céges levelezőlistákon, ahogyan a miénken szokott Budapest két épkézláb vízvezeték-szerelője.
A hivatásos kimenekítőnek ráadásul nem akárkit kell kimentenie, és nem akárhonnan. Egykori sógornőjét és gyerekeit kell kihoznia egy grúz börtönből, ahova a gonosz grúz családfő miatt kellett bevonulniuk, ugyanis ezek szerint Grúziában a család is bevonul a sittre a bűnözővel. Büntetőjogi részletekben homályosak az emlékeim. A filmet amúgy nem Grúziában forgatták, hanem többek között Csehországban, a posztszovjet államot pedig úgy vezetik fel, hogy minden képen béget egy állat, mintha kizárólag pásztorokból állna a társadalom. Egyébként Pásztoroknak nevezi magát a film gonosz szervezetéül szolgáló paramilitáris egység is, amelynek a tagjai egy kivétellel mind marcona, szőrös, nagydarab férfiak. Az egyenlőség nevében van egy marcona nő is közöttük.
Grúziának egyébként már pár éve kifejezetten gyümölcsöző a filmipara, nem lehet egy tisztességes fesztiválon elhajítani egy követ anélkül, hogy legalább két-három grúz filmet ne találnánk el vele. Nem tudom, milyen érzés lehet, hogy többévnyi művészfilmes figyelem után annyit sikerül elérni, hogy Chris Hemsworth ennek az országnak a mellékszereplőit ripityára lője, késelje, pofozza, rakétázza, gránátozza, törje, zúzza.
A címbeli kimenekítés A kimenekítés 2. koronaékszere, egy húszperces, folyamatosnak hazudott beállítás, ami annak ellenére követ végig egy valós idejű mentést, hogy egyik pillanatról a másikra az éjszaka közepéből napfelkelte lesz benne. A két Tyler Rake-filmnek az a nagy trükkje, hogy valóságosnak néznek ki: a kamera mindig olyan magasságban van, mint egy ember szemszöge, itt nincsenek olyan stilizált túlzások, mint a John Wick 4. felülről felvett tüzes lövöldözése. A kamera mindig olyan, mintha egy híradós stáb tartaná a kezében, és próbálná követni a frenetikus akciót, rángatják, szaladnak vele, mind-mind azért, hogy a realizmus illúzióját keltsék.
A trükk lényege pedig az, hogy sem az előző film, sem ez egyáltalán nem valóságos, sőt nagyjából annyi köze van a fizikához és az emberi szervezet tűrőképességéhez, mint a Kommandónak volt annak idején. A kimenekítés folytatása pedig az első részben is elsütött, végtelennek tűnő hosszú beállítás játékidejét megduplázza, de anélkül, hogy különösebben elrejtené, hogyan ragasztották egybe a külön-külön felvett részeket. Az illúzió illúziójának is annyi, és marad egy demó arról, hogy micsoda logisztikai rémálmokat képes ez a gyártócsapat megoldani. (Érdemes összevetni a hasonló ambíciójú, de történetet mesélő nyitánnyal az Athena című, szintén Netflixen látható filmből.)
Egy hosszú beállítás már nem arról szól, hogy hogyan lehet a leghatékonyabban bemutatni egy jelenetet, hanem valami olyasmiről, mint amikor valaki megdönti a világrekordját annak, hogy mennyi sajtos pufit tud a szájába tömni. Csak azért, mert meg lehet csinálni, még nem biztos, hogy meg kell. Tyler Rake pedig csak menetel, menetel, őt nem állítja meg sem montázs, sem vágóasztal, sem lőtt, sem szúrt seb, sem betört koponya, sem spontán kitörő tömegverekedés egy grúz börtön udvarán vagy két ellenséges katonai helikopter.
A Tyler Rake – A kimenekítés 2. (aminek még mindig nem szoktam meg a nevetséges címét) jobb is lesz valamennyivel, amikor letudja ezt a monstre erőfitogtatást, és elkezdi úgy venni az akciójeleneteit, ahogy egy klasszikus akciófilmnek kell. A bécsi Donau Cityben lezajló utcai harcokban például már van valami sokkal vagányabb és karcosabb, főleg akkor, amikor a hős és a gonosz kimerészkedik Ausztria legmagasabb épülete, a 2014-ben átadott DC Tower 1 üvegbalkonjára. Mármint nyilván nem igazából, mert nem hiszem, hogy ott játszana késes fogócskát 250 méter magasan Chris Hemsworth és a grúz Tornike Gogrichiani. Egyikőjük sem egy Tom Cruise.
Pedig akkor legalább lenne valami karakterük. Tyler Rake-ként Hemsworth nagyjából annyira emberközeli, mint az a sziklákkal megrakott szán, amellyel visszaszerzi az életörömét és a vádlikontúrját a film elején, annak ellenére, hogy erre a filmre kap egy elvált feleséget és egy betegségben meghalt kisgyereket is háttértörténetnek. A siketek és nagyothallók egyesületei világszerte felvonhatnák a szemöldöküket Gogrichiani karaktere miatt, aki hallókészüléket használ, ugyanis kiskorában akkora pofont kapott az apjától, amiért nem védte meg az öccsét egy verekedésben, hogy a hallásának annyi lett. A sérülése egy taktikailag fontos pillanatban lesz jelentős, amikor hamarabb meghall a készülékkel egy ajtónyikorgást. Rake előző részből átmentett cimborái, a Khan testvérpár (Golshifteh Farahani, illetve Adam Bessa) arra jók, hogy érezzük, talán valaki akár súlyosan meg is sérülhet vagy meg is halhat a jók közül, ha már nincs az a maroklőfegyver vagy szúró- és vágóeszköz, amely a főszereplőnket meg tudná állítani.
És ez A kimenekítés 2. legnagyobb baja: hogy a főszereplőnk megállíthatatlan, de cserébe még személyisége sem nagyon van, már ha a folyékony grúznyelv-tudást nem tudom be annak. Tyler Rake egy humortalan aprítógép, akinek hiába sebesítik meg a testét és/vagy a lelkét, valójában nem fog rajta semmi, sem grúz exfeleség, sem a gyász, sem pedig az, hogy valaki beleállít egy vésőt. Marad a sorozatos ölés gesztusa, ami jobb, mint az első részben, de azért megint egy robotikus futószalag. Sebaj, majd jön a következő, amelyben tuti egy negyvenperces beállításban fog egy komplett hadsereget elintézni a főszereplő.
A Tyler Rake – A kimenekítés 2. a Netflixen látható.