2023. június 1. – 21:04
frissítve
Ha a 2018-as Pókember: Irány a Pókverzum! volt a gyerek, aki nem bír a fenekén maradni, akkor a Pókember: A pókverzumon át egy egész busznyi ebből a gyerekből, akik addig ringatják a járművet, amíg az majdnem felborul. Vannak intenzív, vizuálisan stimuláló filmek, aztán van ez a drabális hosszúságú, két és fél órás Pókember-animáció, amibe bele van kódolva, hogy elsőre a gegek háromnegyedét nem értjük, nem látjuk, nem érzékeljük, csak érezzük, hogy addig ütnek minket egy gumikalapáccsal, amíg teljesen meg nem adjuk magunkat. Öt évig készült, és mind a majdnem kétezer munkanapot érezhetjük benne.
És még mindig bomba jól néz ki. A pókverzumon át egymásba olvaszt annyi animációs stílust, hogy a fejünket kapkodjuk tőle, és itt nemcsak a kirobbanó színekre, a képregényes osztott képernyőkre, vagy a néha megjelenő szövegbuborékokra gondolok, hanem az absztrakt hátterekre, a frenetikus tempóra tekert akciójelenetre, amik átlagos filmekben finálék lehetnének. A pókverzumon át ráadásul a klasszikus középső része egy trilógiának, a hossza megágyaz annyi konfliktusnak, hogy győzzük követni, a feloldásokra pedig sokszor jövő tavaszig kell majd várni.
Jómagam egyébként nagyon szeretem, ha vizuális ingerekkel nyáladzó palacsintává lapítanak, ha alig hagynak egy percnyi szusszanást, ha éppen nem nagyon tudom, mi történik egy filmben, de azért még élvezem, viszont van egy határ, amit A pókverzumon át, ahogy a címe is jelzi, keresztülrepül. Feltételezem, hogy ez a határ nem lesz mindenkinél ugyanott, ami elég kérdésessé teszi, hogy miért írom ezt a cikket egyáltalán, de vannak pontok, amikor a szervezetem egyszerre feladta: színek, formák, mozgás, zaj, mind nagyon szép és nagyon érdekes, de csordultig tele vagyok.
A pókverzumon át viszont nem elégszik meg azzal, hogy teletömi az érzékeinket, hanem el is akar folyton képeszteni. Ez nagyrészt sikerül neki: az Irány a Pókverzum! színpompás, gegekkel teli, de mégis érzékletes világát itt megsokszorozza a multiverzum, már az első percektől kezdve, amikor az előző film cselekményét nem Miles Morales világából, hanem Gwen Stacy elkent, teljesen más színekkel operáló dimenziójából nézhetjük végig – miközben a szereplő éppen dobszólózik, a képek pedig úgy sorjáznak, mintha azokat is püfölnék. Az előző animált Pókember-film stílusa is kirobbanó volt, de persze az egyes szám füllent, stílusok voltak, attól függően, hogy éppen melyik karakterrel, éppen melyik univerzumban, éppen milyen helyzetben találkoztunk. A világ és a szereplői folyton szétestek, az animáció pedig alkalmazkodott hozzá.
A pókverzumon át ezt nemhogy köbre emeli, hanem valami olyan hatványra, aminek nem is tanultam a nevét iskolában. Az univerzumok, a helyszínek, a konfliktusok, az animációs technikák megsokszorozódnak, a szereplők száma megszázszorozódik. Aki teljesen változatlan – egy bolondgombaszerű növekedést kivéve –, az Miles Morales, aki lassan érettségizni fog, egyetem után kell néznie, miközben a szülei elől még mindig titokban tartja azt, hogy ő a barátságos Pókember a szomszédból. És még egy dolgot tart még titokban, talán még maga előtt is, hogy elég sokat gondol Gwen Stacyre, egy másik univerzum Póknőjére, akit az előző film óta nem látott, hiszen nem láthatott.
De valami zűr lesz az erőben: felbukkan a színen a Folt nevű szupergonosz, aki folyton Pókember nemezisének nevezi magát, szegény Morales viszont azt sem tudja, hogy ki lehet ő. Folt először pont olyannak tűnik, mintha a legújabb Az öngyilkos osztag-filmből lépett volna ki, akinek az ereje leginkább felhőtlen dilizésre alkalmaz, és aki még nincsen is tisztában a saját képességeivel. Beszédes az, ahogy kinéz: egy fehér figura, rajta lebegő fekete foltokkal, amiknek a segítségével dimenziókapukat tud megnyitni, és úgy általában a saját lábában is el tud esni. Úgy néz ki, mint egy animációsfilm karaktervázlata, egy figura, amiből majd talán lehet valaki, ha egyszer kitalálják. Egy ideiglenes skicc. Az eredetiben Jason Schwartzmann a hangja, Wes Anderson egyik állandó színésze, szóval el lehet képzelni, hogy mennyire fenyegetőnek tűnik.
Nagyon az, egy multiverzumban cikázó, kétbalkezes világromboló, akit mindenki lenéz addig, amíg már túl késő, és túl nagy kárt okozott. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe a multiverzum-alapú történetmesélés, ami az utóbbi pár alkalommal a Marvel-filmek sajátja lett, ahol bármi megtörténhet, de következménye nem biztos, hogy lesz. A pókverzumon átban van következménye: egy komplett brigád dolgozik azon, hogy a multiverzum ne kuszálódjon össze, és főleg, hogy a kánon ne változzon meg, a Pókemberek sorsa mindig legyen ugyanaz, teljesen mindegy, hogy a radioaktív pók az egy tinédzsert vagy egy dinoszauruszt csípett meg. Bizonyos dolgoknak mindig meg kell történnie: Pókembernek el kell veszíteni valakit, aki közel áll hozzá, gyászolni kell, felelősséget kell éreznie. Ha valami nem úgy történik, akkor mindennek vége.
Nem kell különösebb megoldókulcs ahhoz, hogy megfejtsük, A pókverzumon át pont abból formál cselekményt, hogy minden egyes Pókember-filmnek ugyanazokat a kitaposott ösvényeket kell járnia, és ha bármi ettől eltér, akkor oda jön egy névtelen, formátlan erő, ami mindennel azon lesz, hogy elpusztítsa ezt az eltérést. Variációk lehetnek: egy hosszú szekvencia Mumbattanban, Manhattan indiai változatában játszódik, de Gwen Stacy világa is ismerős, csak a színei és hátterei absztraktak, elkentek, expresszívebbek. A csúcspont akkor jön el, amikor megérkezünk a filmben a multiverzum Pókember-központjába, ahol a képernyőt elárasztja több száz, részletesen kidolgozott változat a karakterből, amikből 1-1 másodpercekre kapunk részleteket. A variációknál A pókverzumon át sajnos lehajol az apróért, és nem tud ellenállni egy-egy cameónak, vagy utalásnak az élőszereplős Marvel-univerzumra, ami sajnálatos, mert az előzményét pont ez különböztette meg attól, hogy nem volt hajlandó ilyen olcsó húzásokra.
A pókverzumon át azért nem esik át a pók túloldalára, már ami a kikacsintásokat illeti. Még mindig Miles Moralesre és családjára összpontosít, az ő Föld-variánsa és a brooklyni családja és miliője még mindig annyira plasztikusan van megidézve, hogy odaköltözne az ember, még akkor is, amikor éppen univerzumok közötti átjárókat dobálnak szét gonosztevők. A pókverzumon átnak ezek a legjobb pillanatai, amikor leáll a tempóval, és Moralesék vannak a középpontban, én bármennyi frenetikus akciójelenetet el tudnék cserélni egy-két látképre a futurisztikus New Yorkról, ami egyszerűen csodálatosan néz ki.
De A pókverzumon át nem a megnyugvás filmje, hanem az anarchiáé, ami két és fél órán keresztül, szinte megállás nélkül tombol. Felforgató anarchia (van benne egy Punk Pókember is, aki egy két lábon járó kollázs), egy óriási filmstúdió támogatásával – Chris Miller és Phil Lord producerek ebből építettek karriert maguknak, a Lego-film és a 21 Jump Street mind arról szólt, hogyan kell nonkonformnak lenni a lehető legnagyobb konformitás (egy gigászi játékcég vagy egy tévés intellektuális tartalom) korlátai között. A pókverzumon át az egész szuperhősfilmek korlátait akarja szétrobbantani a mérhetetlen energiájával. Sikerül neki, de ember legyen a talpán, akinek az elméjét nem perzseli fel közben.
A Pókember: A pókverzumon át csütörtöktől látható a mozikban.
