2023. március 22. – 23:00
Nem tudom, észrevette-e valaki, de mostanában elég sok szuperhősös-képregényes film és sorozat készül. Mondhatnánk úgy is, hogy már vagy 15 éve szinte más sincs a mozikban, és az elmúlt években a streaming platformokat is elárasztották a Man keresztnevű, hülye jelmezes, köpönyeges igazságosztók. Nem tudom, a filmstúdiók, vagy a közönség fog ebbe előbb belefáradni, azt meg pláne, hogy mikor jön el ez a pillanat, mindenesetre úgy tűnik, Hollywood legalább B tervként most elővett egy másik toposzt is a „lesajnált geek szubkultúra gyöngyszemei, amikben akár milliárdos biznisz is lehet” feliratú fiókból. Ez pedig a fantasy szerepjáték, amiből váratlan módon a Stranger Things csinált divatot az elmúlt években.
És most itt van minden kockadobálós szerepjátékok öregapja, a Dungeons and Dragons a mozikban, A-listás sztárokkal és brutál költségvetéssel. Aki dobott már mentőt halál ellen húszoldalúval, és mondanak neki valamit az olyan kifejezések, mint a THAC0, szigorúan nullával, és nem O-val, szóval náluk nyilván nyert ügye van egy D&D-filmnek. A trükk az, hogy mellettük azokat is meg kell nyerni, akik az előző mondatból csak a kötőszavakat értették. Pár éve a Warcraft speciel pont ezen bukott el.
A feladatot, meg a 150 millió dolláros költségvetést a John Francis Daley–Jonathan Goldstein páros kapta meg, ők a rendezők és a forgatókönyvírók is. Régi, összeszokott páros, együtt dolgoztak például a Förtelmes főnökök című vígjátékon, ami sokkal viccesebb, mint a címe sugallja, a Game Nighton, ami szintén, vagy az inkább bizarr, mint vicces Csodálatos Burt Wonderstone-on; de a gigaprodukciók viágában is megfordultak már, mint a Hazatérés alcímű Pókember-film forgatókönyvírói. Azelőtt pedig egészen nyilvánvaló módon végig D&D-zték a tinédzserkorukat, ez ordít a Betyárbecsület minden képkockájáról.
A film a klasszikus szerepjátékos kalandok sémáira épül, van egy szedett-vedett kalandorokból álló parti, akiket egy Nagy Küldetés hoz össze, meg kell szerezniük a Nagyon Nagy Hatalmú Varázstárgyat, de ehhez előbb végig kell menniük egy csomó mellékküldetésen, megkaparintani a tervhez kulcsfontosságú Elveszett Varázstárgyat, ami egy Nagyon Veszélyes Helyen van elrejtve, de szerencsére melléjük szegődik egy Misztikus Segítő (hadd ne mondjam, hogy NPC!), kell egy csomót harcolniuk, fejtörőket megoldani, satöbbi, satöbbi. A film folyamatosan teszi elénk, forgatja ki, és néha röhögi is szembe a szerepjátékos kliséket, van sárkány, van kalandozóknak kiírt viadal, abban van labirintusban rohangálás, abban vannak indokolatlan kincsesládák, és igen, van köztük olyan is, amiben nem kincs van, hanem egy rejtőző szörny. Szerepjátékos veteránoknak mondom, van zselatinkocka is, ami egy ikonikus és teljesen értelmetlen D&D-szörny, és egyben szép illusztrációja annak, hogy a 70-es évek Amerikájában, ahol és amikor az egész hóbelevancot kitalálták, milyen változatos hallucinogénekkel éltek az emberek.
Hőseink egy igazából semmihez nem értő bárd (Chris Pine), egy barbár harcosnő (Michelle Rodriguez), egy kétbalkezes, de a végére azért kikupálódó varázsló (Justice Smith, őt a legutóbbi Jurassic Worldben láthattuk) és egy alakváltó druida (Sophia Lillis, őt meg a Stephen King féle Azban), és hozzájuk csapódik még egy időre egy lovag is (Regé-Jean Page a Bridgertonból). Plusz ott van még Hugh Grant a főgonosz szerepében, aki ugyanazt a sunyi, gerinctelen kavarógép karaktert hozza, mint például a Guy Ritchie-féle Gentlemenben, és láthatóan sokkal jobban élvezi ezt, mint a kora 2000-es évek összes romantikus vígjátékát. Chris Pine és Michelle Rodriguez lúzer pasi, kemény csaj párosa váratlanul jól működik, ráadásul úgy, hogy pontosan nulla molekulányi szexuális feszültség van köztük, ami egészen figyelemre méltó, elvégre mégis csak két topligás szexszimbólumról beszélünk.
A sztori, a konfliktusok, a karakterek amúgy faék egyszerűségűek, nemigen mennek túl egy korai Harry Potter-film szintjén, ráadásul az egész szigorúan családbarát, egy csepp vért sem látunk végig, annak ellenére, hogy azért néha bazi nagy baltákkal csapkodják le egymás fejét emberek, és egy ponton egy egész falunyi embert mészárolnak le, és változtatnak élőhalottá. Igen, pont ilyesmik történnek például a Trónok harcában is – na itt ugyanezt simán beviszik a 12-es korhatár-karika alá. A szereplőkért nem kell különösebben izgulni, a cselekmény kiszámítható, abszolút nem veszi komolyan magát, de valahogy mégis szerethető az egész. Annyira nem veszi komolyan magát, hogy a legelső jelenetben konkrétan Chris Pine egy börtönben kesztyűt kötöget, miközben Michelle Rodriguez péppé veri az új, kötözködő cellatársukat. Hát mi ez, ha nem egy óriási trollkodás azokkal, akik az ilyesmi láttán rögtön woke-ördögűzésért kiáltanak?
Ahhoz képest egyébként, hogy kifejezetten látványfilmről beszélünk, a CGI nem marvelesen tolakodó, inkább olyan gyűrűkurás hangulatú, ahol az ember azon mereng, hogy hol végződik a fizikailag létező díszlet, és hol kezdődik a rajzolt. Néha azért tud harsány lenni, főleg ha nekiállnak varázsolni, de igazából akkor is inkább az a zsigeri reakció, hogy hé, ez egészen ötletes, kreatív és friss. Például amikor a druida hosszú perceken át menekül az üldözői elől, folyton más és más állattá változva, vagy a végén a varázslók összecsapása.
A film láthatóan a legkisebb közös többszörösre megy: pont annyira egyszerű a sztori, egydimenziósak a karakterek, pont annyira adagolja a vicces helyzeteket, meg az öniróniát, hogy az mindenkinek befogadható legyen. Ha a karakterek mélységében nem is, bőrszínre a főszereplők olyan sokszínűek, hogy lehetnének akár egy Halálos iramban-film stábja is, a lényeg, hogy mindenki találjon azonosulnivaló karaktert. A D&D-s külsőségek persze a rajongóknak folyamatosan potyogtatnak plusz felfedeznivalókat, minden egyes félmondatban elejtett név vagy helyszín egy újabb potenciális kikacsintás. De amúgy simán lehet követni úgy is a filmet, ha soha nem is hallottunk még húszoldalú kockáról – ebből a szempontból pont ugyanaz a mechanika, mint a képregényes filmeknél.
A Betyárbecsület nagyjából az a film amit akkor kapunk, ha betesszük egy turmixgépbe a Princess Bride-ot és a Galaxis őrzőit. Érzi az ember, hogy bugyuta, de közben mégis csak működik az egész és szórakoztat. Nem tudnám ezerszázalékos meggyőződéssel állítani, hogy megéri miatta elmenni a moziba, inkább a „ha felkerült streamre, egy estés szórakozásnak tuti választás” kategória – de az tény, hogy a 134 perce alatt egyszer sem jutott eszembe az órámra nézni. Ezt mondjuk a legutóbbi 10-12 Marvel-filmből jó, ha 1-2 tudta hozni. Szóval ha bejön a kísérlet Hollywoodnak, és a popcorn-blockbusterek mostantól nem(csak) szuperhősökkel, hanem fantasy kaland-vígjáték külsőben jönnek, én nem fogok tiltakozni.
A Dungeons and Dragons: Betyárbecsület március 30-án kerül a magyar mozikba.
