2023. február 18. – 19:16
„Ha így folytatjuk, mi leszünk az a telefon, ami az embereknek azelőtt volt, hogy vettek volna iPhone-t!”
– mondja az egyik szereplő a BlackBerry című filmben, ami arról szól, hogyan hozták létre azt a telefont, ami az embereknek azelőtt volt, hogy vettek volna egy iPhone-t. Ezek szerint ha kifogyunk a híres emberekből, a híres bűntényekből, a sorozatgyilkosokból, a politikusokból, akkor eljutunk a termékekhez mint megfilmesíthető témához. Mondanám azt, hogy egy telefon sztoriját feldolgozni nem annyira izgalmas, csak éppen a BlackBerry története nagyon is az: egy forradalmi ötlet, egy új utat mutató telefon, aztán az egész kártyavárként dőlt össze, részben az iPhone, részben pedig a saját töketlenségük miatt. A sztoriból 2016-ban könyv, idén pedig egy film is készült.
Ez a sztori pedig a következő: a kilencvenes évek végén két régi haver, Mike Lazaridis (Jay Baruchel) és Douglas Fregin (a filmet rendező Matt Johnson) egy tengődő hardvercég alapítói. Lazaridis minden jel szerint technikai zseni, de képtelen céget vezetni, terméket prezentálni, befektetőket szerezni, általában emberek között létezni. Douglast pedig inkább érdekli, hogy minél több Tini nindzsa teknőcös dolgot szerezzen be magának, és hogy amikor baj van, megnézzék A frigyláda fosztogatóit. Pont olyanok, ahogy elképzeljük egy ezredfordulós startup szereplőit.
De egy balul sikerült pitch után csatlakozik hozzájuk egy echte üzletember, Jim Balsillie (Glenn Howerton, kopaszon), aki tudja, hogyan kell befektetőket szerezni, és nem nyolcvanas évekbeli filmekből idéz hétköznapi beszélgetésekben. Balsillie tudja, hogy Lazaridisnek van egy bomba jó termékterve: egy telefon, amin lehet emailezni is. Az ötlet forradalmi, Lazaridis meg is tudja valósítani, Balsillie el is tudja adni, a BlackBerry pedig egy rövid ideig a világ csúcsán lesz, ami az okostelefonokat illeti. Amíg egyszer csak nem.
A BlackBerry története a szokásos tündöklés és bukás a startupok világában, ahol a személyes konfliktusok, a nagyravágyás és a hibás döntések addig halmozódnak, hogy bedől az egész. Csak éppen Kanadában, nem a Szilícium-völgy new age kapitalizmusában, hanem egy hideg, szeles kisváros ipari parkjában, távol mindentől. És amennyire a BlackBerry fejlesztése és gyártása is a nagy gesztusoktól mentes volt, az arról készült film is az, Matt Johnson (The Crazies, Operation Avalanche) filmje inkább a három főszereplő között feszülő ellentétekről szól, és arról, hogy mennyire defektes cég volt a Research In Motion, a későbbi BlackBerry Limited. A három vezérigazgató miatt háromfelé mentek, Lazaridis fejleszteni akart, Balsillie növekedni, Fregin meg csak jól érezni magát, a három karakter pedig végig így is viselkedik.
A főleg komikusi szerepekben feltűnő Jay Baruchel (rettenetes parókában) játssza azt az embert, akit azonnal meg tud zavarni, ha valami értelmetlenül búg vagy sistereg a közelében, de egy éjszaka alatt össze tud forrasztani egy komplett prototípust. A Felhőtlen Philadelphiában parádézó Howerton most a karizmája legsötétebb oldalát hozza ki a hirtelen haragú, könnyen bosszantható, cápaként csak folyton előre úszó Balsillie-ként, aki képtelen elviselni azt a sok hülye kölyköt, aki milliomost csinál belőle éppen. A filmet rendező Johnson pedig pont egy ilyen nyolcvanas években ragadt, hülye kölyök – akinek a karaktere a való életben egyébként a sztori legnagyobb nyertese lett.
Az egyszerű, kiszámítható, de azért izgalmas történet mellett a korszakteremtés a BlackBerry egyik óriási erőssége. Ez a nyolcvanas években született, kilencvenes években számítózó és internetező generáció Nyugati nyaralása, ahol a Doom-hangeffektek, a Civilization 2. képei, és a betárcsázós modemek sistergése töltötte be a szobákat. Mondanom sem kell, Johnson és én is pont ez a generáció vagyunk, és ha nem is vagyok annak a híve, hogy Y2K-hájjal kenegessenek az érzelmeimért, néha a nosztalgia át tud hatolni az én páncélomon is, amikor belekukkanthatok egy IRC-csetbe nagyvásznon.
A film aztán a nyolcvanas években ragadásra is szépen rájátszik, felbukkan kisebb szerepekben Cary Elwes (A herceg menyasszonya) mint a rivális Palm Pilot vezérigazgatója, és a még mindig tekintélyt parancsoló Michael Ironside (Total Recall – Az emlékmás) mint a BlackBerry működésért felelős igazgatója. Ironside belépője annyira hatásos volt, hogy a sajtóvetítésen a mellettem ülő néző azonnal elővette a telefonját, és megnézte a Google-ben, hogy hogyan is nézett ki a valóban létező személy. Kíváncsi vagyok, hogy elgondolkodott-e rajta, hogy ha nem lett volna az a cég, aminek a történetét éppen nézi, akkor vajon megtehette volna-e.
Nem a nosztalgia miatt lesz jó a BlackBerry, pontosabban igazán nagyon jó sosem lesz: Johnson ezt a történetet a húsz évvel ezelőtti független amerikai filmekből ismert rángatózó kamerával meséli el, ami néha túlságosan is a története rovására megy, illetve azért ő sem rest túl sokszor bedobni a zenebombát, amikor a korszakot kell illusztrálni, ez a jó szokása pedig egy Moby-dalra prezentált montázsban csúcsosodik ki. De van valami bájos a BlackBerryben, ahogy tényleg egy maréknyi kanadai egy jó ötlettel össze tudott tákolni valamit, amivel aztán 43 százalékos piaci részesedésük lett. Aztán szétszedte őket a pénzhajhászat, az önzés és a tapasztalatlanság. Abban nem vagyok biztos, hogy komédiaként látták az életüknek ezt a szakaszát, de kétségtelen, hogy annak elég jól működik.
A BlackBerry premierje az idei berlini filmfesztiválon volt. Magyar premierről egyelőre nem tudni.
