Salik Rehman egy újdelhi háztetőn éppen madarakat etet a kezéből, pontosabban húst dobál egy barna kánya szájába, néha pedig hagyja, hogy kivegye a tenyeréből. Egyszer csak huss, megjelenik egy másik madár, és lekapja a fejéről a szemüveget, és már száll is tovább vele a közeli fészkébe. Rehman, aki úgy néz ki, ahogy a rajzfilmekben szokták megrajzolni a jóságos fiatalembereket (ő látható a fenti képen is), nem dühöng, ahogy azt valószínűleg nagyon sok más ember tenné, ha egy dögevő madár lekapja a fejéről az eszközt, amivel lát. Rehman szája tátva marad, kíséri a tekintetével a madarat, és mutatja a kamerának, hogy nézzétek, ott viszi a szemüvegem.
Rehman az ÚjDelhiben található Wildlife Rescue nevű madármentő szervezet önkéntese. Szervezetnek talán túlzás nevezni, mert a munka jelentős része egy külvárosi garázs mélyén zajlik, ahol néha kimarad az áram, monszun idején elönti az eső a teret, és úgy általában nem ideálisak a körülmények. A Wildlife Rescue-t egy testvérpár, Mohamed Raid és Nadeem Shehzad alapították. A finanszírozást szinte teljes egészében a családi szappanadagoló-bizniszből intézték, amit egyébként egy szomszédos helyiségből igazgatnak.
Szinte kizárólag barna kányákkal foglalkoznak, ezzel a Magyarországon is megtalálható, dögevő madárral, ami ránézésre ÚjDelhiben legalább annyira gyakori, mint nálunk a galambok. A megítélésük is hasonló lehet. De nem a Wildlife Rescue munkatársainak, akik a róluk készült, Minden, ami lélegzik című, idén Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmben egy hideg folyón túlpartjára is hajlandóak átúszni, mert állítólag ott van egy súlyosan sérült madár. Át is úsznak. Tényleg ott van.
A barna kányák sérüléseinek és elhullásának több oka is van. Az egyik például az, hogy hiába tiltották be a szokást, Indiában a sárkányreptetésnél a zsinegre gyakran ragasztanak üvegszilánkokat vagy üvegport, hogy az ellenfél zsinegeit el tudják metszeni. Egy ilyen üveggel bevont zsinór meg tudja sebezni a madarakat, de az emberek között is okoz halálos balesetet. A másik ok pedig, ahogy a Minden, ami lélegzik állítja, az a civilizáció maga. A filmben rendszeresen szóvá teszik, hogy a házban működő légtisztító pirosat jelez, azaz a légszennyezettség életveszélyes. A testvérpár is elmondja, hogy a barna kányák ugyan a megszokás madarai, de hosszú idők alatt alkalmazkodtak az emberiséghez: a dögöt a szeméttelepekről szedik ki, a fészkükbe pedig gyakran raknak cigarettacsikkeket azért, hogy elűzzék az élősködőket.
A Minden, ami lélegzik az együttélésről és annak a konfliktusairól szól. Láthatjuk, ahogy a sűrűn lakott lakóháztól pár méterre már egy olyan bukolikus erdei kép bontakozik ki, mint egy festményen, amin együtt szerepelnek vaddisznók, lovak, és egyéb haszonállatok. Láthatjuk a tisztást, ahova elhajították a helyi vállalkozás molinóját, hogy aztán ellepjék mindenféle csúszómászók. És látjuk azt, ahogy a Jamuna folyón úgy tűnik, mintha jég zajlana, ami nagyon sok szempontból lehetetlen. Aztán ahogy a jégnek látszó fehér foltok formálódnak, kanyarodnak, akkor lesz egyértelmű, hogy ez nem jég, hanem valami vegyi anyag habja.
De a Minden, ami lélegzik másfajta együttműködésről is szól. A cselekménye hátterét a 2020-as zavargások adják, amikor hinduk tömegesen támadták rá muszlimokra ÚjDelhiben, felgyújtottak mecseteket, házakat vertek szét, ártatlanokat vertek és öltek meg. A Wildlife Rescue-t alapító család tagjai szintén muszlimok, édesapjuk is az volt, a film egy adott pontján pedig egyikőjük ahelyett, hogy a madarakkal foglalkozna, őrt áll a háza előtt, nehogy őt és a családját is megtámadják. „Delhi egy óriási seb, és mi csak egy kicsi ragtapasz vagyunk” – mondja az egyik fivér, amikor arról ábrándozik, hogy talán lenne kiút ebből az életből.
Van ebben az életben és a munkájukban valami fennkölt és nemes. A szervezetet rákbeteg édesanyjuk miatt hozták létre, aki egyszerre mesélt nekik természetfelettiről és a természetről. Gyerekkorukban úgy nőttek fel, hogy a kányák etetése „vallási szempontból” hasznos dolog. Felnőttkorukban pedig valami elképesztő küldetéstudat hajtja őket előre. Magánéletükről nem tudunk meg annyira sokat, de látszik, hogy különösebben nincsen idejük ilyesmire, Saud családjában a gyerek és az anyuka is a telefonját nyomogatja a közös jelenetekben, amikből amúgy sincsen annyira sok. Nincsen kifejezetten cselekmény, nincsen végpont, ahova eljut a Wildlife Rescue, az életben maradásért küzdenek, ahogy körülöttük látszólag mindenki, és ahogy a komplett világ tette azt 2020 második felében.
A Minden, ami lélegzik pedig néha egészen elképesztően mutatja be ezt a túlélést, néha bizarr, néha költői, néha pedig csodálatos képekkel. A kányákat képtelenség megunni, annak ellenére, hogy nem olyan állatok, amik kiugranának egy madártani könyv lapjairól az egyediségükkel, Shaunak Sen rendező megmutatja őket sérültek, vakon, kábulva vagy éppen nyakig a szappanos vízben. Raid és Shehzad nem éppen azok a fajta emberek, akik könnyen beszélnek az érzelmeikről, de még így is eléggé meg tudjuk őket ismerni, hogy megértsük, mit miért tesznek, és sokszor mennyire tehetetlenek abban a szinte lehetetlen helyzetben, amibe saját magukat kényszerítették.
Sen pedig elkerüli azt, hogy az állatokból állandó szereplőket csináljon – nincsen kis kedvenc, akinek követjük a gyógyulását, nincsen olyan, akiért aggódnánk. A kányák városi állatok, az életük része az, hogy súlyosan megsérülnek, hogy embereket búbolnak meg néha, és hogy elpusztulnak. A Minden, ami lélegzik az élet rendjéről szól, és arról, hogy az ember hol tud ebben elhelyezkedni. Lehet, hogy egy újdelhi garázsban, bekötött szárnyú madarak fölött görnyedve.
A Minden, ami lélegzik magyar premierje a Verzió Filmfesztiválon volt, jelenleg az HBO Maxon látható, de március 16-án moziban is levetítik. Minden további információ a vetítésről erre.