2022. november 2. – 23:05
Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent regényének, a Nyugaton a helyzet változatlannak az elején, a bevezetőben van egy mondat arról, hogy ez a könyv nem vád és nem vallomás. Az angol fordítás ezt a bevezetőt valami ismeretlen oknál fogva kiegészíti még egy másikkal: a könyv semmiképpen sem egy kaland. Az első világháború testileg-lelkileg megnyomorodott kiskatonáiról szóló regényből készült 2022-es adaptáció beleesik abba a csapdába, amitől az angol bevezető olyan világosan elzárkózott: a Netflixre készült, nagyszabású, nagy költségvetésű német változat minden próbálkozás ellenére egy végtelenül lehangoló, kegyetlen, szomorú kalandfilm lesz.
A háborús filmek dilemmájáról François Truffaut francia rendező majdnem ötven éve úgy beszélt egy amerikai lapnak adott interjúban, hogy ezekben a filmekben az erőszak mindig ellentmondásos, mert még a legelkötelezettebb, háború ellen kardoskodó film is önkéntelenül a háború mellett szólal fel. Truffaut nem részletezte a gondolatát, de én mindig úgy értelmeztem, hogy a háború szándékolatlanul mindig is izgalmasnak tűnik, ezért egy néző sosem tudja objektívan befogadni.
Gondoljunk csak a Ryan közlegény megmentése rémisztően izgalmas, partra szállós nyitányára, vagy a szintén első világháborús 1917 virtuóz, videójátékos cselekményére, ahol szurkolunk a főszereplőnek, hogy érjen oda épségben a következő állomására. Még a szándékosan nem ezen a pályán játszó Természetes fény is erőre kap, amikor a passzív főszereplőjét orvul megtámadják. A Nyugaton a helyzet változatlan legfrissebb változata minden erejével azon van, hogy a háborút borzalmasnak, értelmetlennek, kegyetlennek láttassa, de néha mindezt olyan akciójelenetekkel és feszültséggel, amik nem lógnának ki megvalósításban a Tyler Rake: A kimenekítés című akciófilmből sem.
A 2022-es Nyugaton… a regény magjából indul, de teljesen más úton megy tovább: a főszereplője egy marék tizenéves német, akik dalolva vonulnak be a nagy kalandnak számító háborúba, aminek aztán már az első óráiban, a pokoli lövészárkokban szembenéznek a brutalitásával. Főszereplőnk, Paul (Felix Kammerer) ráadásul nem is kapott behívót, a film elején aláhamisítja a behívójára szülei aláírását. A pár hetes kalandból aztán két év lesz, a teljesen megrogyott, éhező, megtört katonák pedig élőhalottként várják a békeszerződést.
A mag nagyjából ennyi, de valami egészen más bomlik ki belőle, mint az eredeti regény: a Nyugaton… filmváltozata nemcsak a kiskatonákra fókuszál, hanem hosszanti keresztmetszetben mutatja be a német hadsereg világháborús végnapjait. Külön jeleneteket kap a katonacsaládból származó tábornok (Devid Striesow), illetve a béketárgyaló német különítmény törekvéseit is végignézhetjük, élükön Matthias Erzbergerrel (Daniel Brühl), ahogyan próbálnak közös hangot találni a francia Foch marsallal. A különböző rangfokozatok machinálásai megszakítják a lövészárkok borzalmait, de fel is hígítják azokat. A luxusvonaton kávézgató grófok és politikusok látványa erős kontraszt a szürke esővizet ivó katonákkal, de ez a kontraszt pont egy olyan ellentétet vázol fel, aminek a sztorihoz semmi köze, hiszen a senki földjén, a francia és a német front között teljesen mindegy, hogy valaki gazdag vagy szegény, iskolát végzett tanuló vagy írástudatlan cipész. Az is mindegy, hogy kik állnak felette, hiszen az ő életük a lényeg, az az élet, ami hirtelen értéktelen lett, amint besorozták őket.
A Nyugaton… pedig abban a dilemmában, hogy lehet-e vonzó filmben a háború, egyértelműen az igen mellett teszi a voksát, akkor is, ha amúgy részletgazdagon mutatja be a katonák nyomorúságát, a halál értelmetlenségét. A harci jelenetek földhözragadtak, de virtuózak, a kamerák hosszan követik a szereplőket, totálokban látszik a támadó sereg, a háttérben folyamatosan hullanak el a bajtársak, néha egy lövegtől, néha egy kósza golyótól. A lövészárok-hadviselés elviselhetetlen lehetett, de itt néha csak háttér egy-egy jól megkoreografált gyilkoláshoz. Ezek a jelenetek mind profi megvalósításúak, de nehéz levetkőzni a gondolatot, hogy a huszadik század egyik legfontosabb háborúellenes könyvéből profi megvalósítású akciójeleneteket sikerült kisajtolni.
Amikor viszont nem az öldöklés megy, akkor a Nyugaton… néha tud valami sokkal szívbemarkolóbb dolgokról is beszélni. A filmet egy természeti tabló és egy Netflix-kompatibilis, a figyelmet azonnal elkapó akciójelenet után egy sokkal érdekesebb képsor folytatja. Végignézhetjük, ahogy a hadszíntér hulláit levetkőztetik, az egyenruháikat hazaszállítják, kimossák, kijavítják, aztán kis szünet után ugyanezeket meg is kapják az újoncok. A Nyugaton… aztán ennyire már nem hagyja, hogy később a képek beszéljenek az ordítások helyett.
Azok az ordítások pedig nagyon hangosak. A Nyugaton… mindent megtesz, hogy minket is odarakjon a harctérre, belenyomja az arcunkat a sárba, hogy jól megnézhessük a hullákat, a nyomort, miközben az aláfestő zenében megfújják a Hans Zimmer-szerű torzított pokolharsonákat is. Az egész rettenetesen sok, még két és fél órában is tömény. Monoton, egyhangú és manipulatív – folyton szórakoztat a borzalommal, aztán szájbarágósan el akar gondolkodtatni róla. A kettő egyszerre nem megy.
A Nyugaton a helyzet változatlan a Netflixen látható.
