A Hatalom Gyűrűi kezd kifutni az időből, de ez egyáltalán nem zavarja

Megint eltelt egy hét, úgyhogy ideje beszélni A Hatalom Gyűrűi múlt heti, eseménydús részének legfontosabb eseményéről, vagyis arról, hogy magához tért az Orodruin, magyarul a Végzet hegye. Ennél erősebben nem nagyon lehetett volna jelezni, hogy hahó, Szauron már a spájzban van, a tűzgolyókkal, villámokkal, sűrű fekete füsttel és forró lökéshullámmal járó kitörés pedig alaposan belerondított a Halbrandot éppen királynak kikiáltó númenori-délvidéki népünnepélybe.

Az előző rész úgy ért véget, hogy Galadrielen átcsapott a füst, de azzal talán nem árulunk el nagy titkot, hogy ezzel nem írták ki őt a sorozatból.

Egy ilyen tragédia után várható volt, hogy ezen a héten hagyni fogják kicsit ülepedni a látottakat, nemcsak a szereplőkben, hanem a nézőben is, ez pedig pontosan így is lett. Annyira, hogy a múlt héten elhanyagolt két szálon igazából megint csak a későbbi konfliktusok előkészítése zajlott, de most egy rész alatt sikerült elvinni ezeket a gyújtópontra úgy, hogy közben sokat foglalkoztak az előző részben történtek utóhatásaival is. Így ezúttal kardok helyett szavakkal vívták a nagy küzdelmeket, de ezt kifejezetten jó volt nézni.

Miután az előző rész a fent már emlegetett gigantikus cliffhangerrel ért véget, kézenfekvő volt, hogy megmutassák, mi történt a Délvidéken, miután elült a kitörés, az ennek szentelt jelenetek pedig kifejezetten erősre sikerültek. A katasztrófa utáni döbbenetes csendbe fokozatosan belevegyülő sikolyoktól a több karakter szempontjából is sorsfordító eseményekig nagyon sok mindent tudtak belepréselni ebbe a pár percbe a rész elején, és erre jól tudtak utána építkezni is. A tragédia alaposan megbolygatta az eddig berögzült viszonyokat a karakterek között, emellett olyan párosításokat hozott létre, amiket eddig még nem lehetett látni. Ebből ki is esett néhány kifejezetten érdekes párbeszéd, bennük válaszokkal pár olyan kérdésre, amik az első rész óta ott motoszkálhattak a közepesen tájékozott nézők fejében.

Persze óriási közhelyek is jutottak ide, egy ponton úgy éreztem, mintha Galadriel leckét mondana fel arról, hogy Tolkien mit gondol a gonoszról. Pedig kontextusában volt értelme annak, hogy a gonosz természetéről és belső vívódásokról beszéljen, de annyira szájbarágós volt az egész, hogy egyszerűen nem érződött természetesnek. Ez azért volt furcsa, mert pár perccel később már sokkal hihetőbben beszélt a saját veszteségeiről, dacára annak, hogy a mondandójának a kiindulóponton túl az égvilágon semmi köze nem volt a tolkieni kánonhoz.

Eközben a sokkos állapotban a hajóik felé igyekvő númenoriak oldalán is zajlottak az események, és amellett, hogy a veszteségről nekik is bőven volt mondanivalójuk, több komoly pálfordulást is láthattunk itt – az egyik kifutása már most teljesen világosnak tűnik, a másik viszont az eddigiek fényében biztos, hogy tartogat még meglepetéseket.

Továbbra is a Délvidéken maradva megint feltűntek a gyaplábúak (akiket eddig végig gyapjaslábúaknak hívtam, utólag is elnézést kérek), meg persze az idegen is, akinek a sztorija lényegében semennyit nem haladt előre, legalábbis abban az értelemben nem, hogy semmi olyat nem tudtunk meg róla, amit eddig ne tudtunk volna. Most inkább amolyan katalizátor volt a gyaplábúaktól néhány résszel ezelőtt még merőben idegen folyamatok beindításához, és még az is csak közvetetten. Ezen a szálon a mindeddig egyetlen szót sem szóló köpenyes Slim Shady-hasonmás és két társa hozták az izgalmakat, akik korábban a meteor becsapódásának helyszínét méregették vészjóslóan, de hogy ez az egész hova fog kifutni, azt még mindig nem tudni. Ahogy azt sem, hogy a gyaplábúak mennyiben fognak hasonlítani a hobbitokhoz a sorozat végére, mert ez a rész megint sokat tett azért, hogy ne kezdje el hozzájuk hasonlítani őket a néző.

Khazad-dûmban is folytatódott az ötdimenziós sakk a tündék és a törpök között, a főszerepben Elronddal és Dúrin herceggel. Korábban kiderült, hogy a külön eredetsztorival felruházott mithril a sorozatban nem pusztán egy pehelykönnyű, és nagyon strapabíró fém, hanem Gil-galad tünde nagykirály szerint egészen konkrétan a tündék túlélésének kulcsa. Hogy ennek mennyi értelme van, abba inkább ne menjünk bele, abba meg pláne ne, hogy ebben a részben pontosan hogyan ábrázolták ezt, csak fogadjuk el, hogy ez egy könnyen felfogható probléma tökéletes alapja, amelynek súlyával Elrond és Dúrin is pontosan tisztában vannak.

Ez viszont nem elég ahhoz, hogy a tündék meg is kapják, amit akarnak, ami egy nagyon kiélezett konfliktushoz vezet.

Itt minden párbeszéd kifejezetten jól lett megírva, a viccelődéstől a komoly vitákig, a Dúrin herceget játszó Owain Arthur pedig különösen kitett magáért, minden szavának komoly súlya volt, hitelesen hozta a fortyogó törpöt. A Disa hercegnével közös jelenetei remekül sikerültek, egyrészt azért, mert ezek is előirányoztak egy nagyon érdekes sztoriszálat, másrészt meg azért, mert nemcsak Arthur, hanem a Disát játszó Sophia Nomvete is szenzációs volt, méghozzá nem is először.

Abban majdnem biztos vagyok, hogy a múlt heti után sokan visszalépésként fognak tekinteni erre a részre, és húzni fogják a szájukat a tempó újbóli lelassítása miatt, de a már emlegetett közhelycsokroktól eltekintve ezúttal kifejezetten jó volt nézni a felhevült vagy éppen elfojtott beszélgetéseket. Annak is lehet örülni, hogy a sorozat némileg váratlan irányokba kormányozott több szereplőt, ez pedig a végkifejlet szempontjából nagyon érdekes jövőt vetít előre.

A hetedik rész zárójelenete cserébe annyira debil megoldás volt, hogy majdnem felröhögtem kínomban, de a célját végül is elérte.

Ezen a ponton viszont muszáj arról is beszélni egy kicsit, hogy jövő héten jön az évadzáró, és annyi kérdés, annyi szál maradt még tárva-nyitva, hogy ezeket egyetlen rész alatt biztosan nem fogják tudni megfelelően lezárni. Persze a tervek szerint lesz még négy évad, rengeteg ideje van még A Hatalom Gyűrűinek a cselekmény kibontására és árnyalására, és igen, hosszú távon kifizetődő lehet a lassú tempó, de az azért érdekes, hogy eddig csak néhány jelenet utalt arra, hogy majd egyszer a távoli jövőben lesznek még itt gyűrűk is.

Az is sokatmondó, hogy a napokban az egyik showrunner, Patrick McKay azt nyilatkozta, hogy a már forgó második évad nagyságrendekkel jobb és nagyobb lesz, mint az első. Ezt úgy is nehéz nem előre menekülő magyarázkodásnak venni, hogy a Nielsen mérései szerint a rengeteg kritika ellenére nézettségben korántsem kell szégyenkeznie a sorozatnak.