2022. október 6. – 05:02
Miközben a nagy stúdiók egy része éppen az animációs tartalmakon próbál spórolni a jövőben, még mindig jelennek meg olyan szerelemprojektnek tűnő kollaborációk, mint a most felkerült Entergalactic. Ez ugyanis Kid Cudi rapper frissen megjelent nagylemezének az animációs filmes adaptációja, de nemcsak valami 20 perces promófilm, hanem egy tisztességes másfél órás felnőtt rajzfilm, ami anélkül is megállja a helyét, ha meghallgatnánk a hozzá készült stúdióalbumot.
Kid Cudi a kortárs hiphop meg úgy általában az amerikai szórakoztatóipar nagyon érdekes figurája. Egészen fiatalon, mindössze 23 évesen megírta élete slágerét a Day N Nite-tal, ami egy igazi virális sláger volt még akkoriban, amikor az emberek MySpace-en keresték az érdekes zenéket (a dal hivatalosan 2008-ban jelent meg). Aztán hamar összehaverkodtak Kanye Westtel abban az időszakában, amikor talán a legerősebb lemezeit hozta ki egymás után. Kid Cudi mint szerző és közreműködő hamar az elitben találta magát a szupersztárrá váló Kanye West és Jay-Z mellett, de soha nem tudott igazán ikonikus szólólemezt írni, pedig volt egypár jobbnak mondható albuma. Bár egyik sem volt annyira jó, mint a Kids See Ghosts projekt, amit közösen csináltak Kanye Westtel.
Pedig arról szó sincs, hogy Kid Cudi középszerű lenne, éppen hogy zeneileg kifejezetten kísérletező, néha olyannyira, mint a 2015-ös Speedin’ Bullet To Heaven, ami egy kísérletezős rocklemezszerűség, és mindenki utálta, de szerintem meglepően progresszív ötletek vannak rajta. Persze azért van pár óriási mellényúlás a katalógusában, mint az Indicud című nagylemez, vagy amikor próbált írni egy rockalbumot. A közreműködői tevékenységét meg hagyjuk is, mert volt már ő mindenhol David Guettától az MGMT-n át Rihannáig.
A zenei karrierje mellett egy jó ideje színészkedik is, és a színészi pályája pont ennyire kaotikus: eleinte akciófilmben és hasonló sorozatokban kapott epizódszerepeket (Need For Speed, Scorpion, Brooklyn Nine-Nine), aztán bekerült az HBO bűvkörébe, és egy kisebb Entourage-epizód után nagyobb szerepet kapott a Kergetjük az amerikai álmot-ban (How to Make It In America) és a Luca Guadagnino-féle Akik mi vagyunkban (We Are Who We Are).
A most megjelent Entergalactic új próbálkozás Kid Cuditól, hiszen egyszerre íróként és producerként készített egy másfél órás animációs filmet a Netflixnek úgy, hogy annak a történetét a 15 számos lemeze adja. Az album Kid Cudi letisztultabb oldalát adja, egy nagyon R&B-közeli modern raplemez pár bomba jó bangerrel (Do What I Want vagy a 2 Chainzzel közös Can’t Believe It), Kid Cudira jellemző akusztikus meg rockgitáros mintákkal, de rettenetesen sok csöpögős szerelmes számmal, amitől a lemez végére hamar egy nagy szirupos izévé válik az egész zenei élmény.
Ezzel szemben az animációs film kifejezetten érdekes még úgy is, hogy az Entergalactic szónak semmi kapcsolódása nincs a történethez. A főhős (aki természetesen Kid Cudi) egy Jabari nevű Y generációs, aki épp most költözött Brooklynban egy király lakásba, kapott egy menő melót egy képregénystúdiónál, és élete legjobb időszakát éli egy spanglival a szájában BMX-ezve a város utcáin. Jabari annyira menő srác, hogy tapadnak rá a nők, és a történet gyakorlatilag végig arról szól, hogy két helyes, jó fej, vagány csaj közül melyikkel jöjjön össze, ha össze akar jönni egyáltalán bárkivel. Hiszen épp most éli a Nagy New York-i Álmot, nem akar azonnal megállapodni valaki mellett.
A kétezres évek környékén volt pár próbálkozás (MTV’s Downtown, Mission Hill) animációs fronton, hogy bemutassák, milyen a nagyvárosi huszonévesek világa, és valami ilyesmivel próbálkozik az Entergalactic is. Mivel eredetileg sorozatnak tervezték, a film fejezetekre van bontva, és kis adagokban kapjuk meg, milyen menő fiatalnak lenni a mai Brooklynban. Aki bármilyen társadalomkritikát vagy szociokommentárt vár a filmtől, az csalódni fog, Kid Cudi ezt a világot a lehető legpozitívabb, életigenlőbb módon mutatja be, gyakorlatilag minden szereplő sikeres, kiegyensúlyozott, boldog, egyedül a párkapcsolat okoz bonyodalmakat a főhősnek. Éppen ezért a dialógusok és élethelyzetek szinte kizárólag arról szólnak, hogy Jabari és a haverjai (köztük Timotheé Chalamet, aki a főhős drogdíler haverjának adja a hangját) buliznak, csajozásról beszélnek, BMX-eznek, vagy csak úgy együtt lógnak otthon, miközben „a csajok” nem értik, Jabari miért nem képes normálisan kezelni egy emberi kapcsolatot.
Tényleg nem nagy durranás a történet, de néhol kifejezetten vicces, vannak benne nagyon emberi momentumok, és alapvetően az egész egy nagyon 2020-as romantikus vígjáték, amitől nem kell bármilyen tanulságot várni. A zenei betétek kifejezetten jók viszont, ahogy azok a részek is, ahol a rajzolók szabadjára engedték a fantáziájukat. Az animáció egyébként érdekes, mert a promóció alapján picit hasonlított a stílus a Pókverzumra. Ez sok helyen sikerült is, cserébe az animáció teljesen más, a karakterek és a képek inkább úgy mozognak, mintha stop motion animáció lenne számítógéppel rajzolt elemekkel. Picit olyan egy-két helyen, mint amikor szaggat az átvezető animáció a videójátékban. Néhol viszont kifejezetten szép az Entergalactic, vannak egészen látványos, kreatív részei, de mozgalmasnak egyáltalán nem lehet nevezni. Még azt sem, amikor Jabari BMX-es spanja, Downtown Pat (akinek Macauley Culkin adja a hangját) nyom egy nagy vázpörgetést, aztán arccal leveszi az aszfaltot landoláskor.
Kid Cudi megint bebizonyította, hogy továbbra is sajátos utat jár be előadóként, és tele van eredeti ötletekkel, mégsem sikerült még mindig valami tényleg ikonikusat vagy egyedülállót alkotnia. Az Entergalactic mint összművészeti alkotás nyilvánvalóan elismerésre méltó, mert sikerült egy koherens zenei és vizuális élményt alkotni ekkora formában, mégsem érzek semmilyen áttörést, semmi olyan paradigmaváltó lendületet, ami új lökést adna Kid Cudi karrierjének. Ettől függetlenül mind az album, mind az animációs film megér egy hallgatást/nézést, ha az ember szereti a modern hiphopkultúrát, mert az ilyen rapzenei mellékprojektek közül az Entergalactic azért felfelé lóg ki.
