A Mosolyogj! sokáig nem hagyja, hogy kiismerjük a piszkos kis trükkjeit

A Mosolyogj! összekutyulja a modernkori horrorfilmek legjobb elemeit, és addig riogat minket velük, amíg meg nem unjuk. Ez mindenkinek a vérmérsékletétől függ, hogy mikor fog megtörténni, hogy meddig tud szörfözni az idegtépő aláfestő zenén, a semmiből előugró ijesztgetéseken, az egészen összeszedett, mentális problémákkal foglalkozó cselekményen, vagy az egészet átható, borzasztóan depresszív hangulaton. Nekem úgy a háromnegyedéig sikerült, és ha összességében nem is volt képes meggyőzni, még mindig felüdülés azokhoz a riogatós szellemtörténetekhez képest, amik a Démonok között világából nőttek ki.

Már amennyire lehet a Mosolyogj!-ot felüdülésnek nevezni. Ilyenkor mindig rizikós, hogy mennyit mondok el a cselekményből, de ha már korábbi horrorfilmeket emlegettem, akkor példákat is fogok hozni. A japán (és amerikai) A körből jön a járványszerűsége, a Valami követből a megfoghatatlan gonosza, és néha a Pokolba taszítva szintjéig elmegy abban, hogy a saját főszereplőjével olyan pimasz játékokat játszik, hogy az már nem is horror, hanem szinte fekete komédia.

Ez a szegény főszereplő pedig Rose (Sosie Bacon, Kevin Bacon és Kyra Sedgwick lánya), aki pszichiáterként hozzá van szokva, hogy súlyos eseteket lát, de ahhoz nem, amit a film kezdetekor tapasztal. Egy páciense (Caitlin Stasey) zavarodottan arról beszél neki, hogy egy alakváltó gonosz követi őt, ami néha torz mosollyal az arcán jelenik meg. Aztán a lány torz mosollyal az arcán elvágja a saját torkát. Rose-t érthetően traumatizálja az eset, de hogy mennyire, azt csak akkor veszi észre, amikor néha felbukkan a környezetében, elég fenyegetően ez a páciens.

Ha horrorfilmeket nézünk, sokszor a legszórakoztatóbb elemük az, ahogy felfedik a saját szabályaikat – a legcsalódást keltőbb pedig mindig az, amikor kiismerjük őket. A Mosolyogj! cseles, mert nagyon sokáig nem hagyja magát. Minden lehetőség előtt, amit az elsőfilmes író és rendező, Parker Finn nyitva hagyott magának, nem csukja be teljesen az ajtót. Megijeszthet minket a szellem, a paranoia, egy telefoncsörgés, de egy hirtelen vágás vagy éppen a lassú eltávolodás a valóság talajától is.

Finn pedig pontosan tudja, hogy az ijesztgetés önmagában édeskevés, hiszen az emberi szervezet annyira gyagya, hogy attól is megijed, ha elejt egy lábost a konyhában, ezért sokszor úgy tesz, mintha már a sarkon túl lenne az a momentum, amitől kiugrunk a bőrünkből.

Ha valaki úgy olvassa ezt a cikket, hogy nem látta még a filmet, és tervezi megnézni, akkor figyelje meg azt, ahogy a kameraállás fokozatosan megváltozik abban a jelenetben, amikor Rose és a páciense beszélgetnek, és a képkivágat miatt a szereplők hirtelen nekünk, egyenesen a szemünkbe nézve próbálnak szót érteni egymással. És amikor a beszélgetés arra terelődik, hogy egy gonosz mindig más arccal jelenik meg előttünk, mi pedig csak és kizárólag arcokat látunk a vásznon magunk előtt, hát az egy egyedien kényelmetlen érzés. Megijeszteni egyszerű – lásd: lábos –, egy körömrágós, kényelmetlen hangulatot létrehozni sokkal nehezebb. Finn-nek sikerül, nem is egyszer.

A Mosolyogj! aztán nem tudja végig tartani ezt a kellemetlen, feszült hangulatát, és néha megadja magát olyan közhelyeknek, mint az alkalmatlan élettárs, az alkalmatlan rendőr vagy az alkalmatlan főnök, akik sehogy nem tudnak segíteni a főszereplőnknek. Az igaz, hogy valamennyire ez a film lényege is, Rose átka és az örökölt mentális betegség között a Mosolyogj! gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz, de amikor az átok magyarázata egyre jobban körvonalazódik, a főszereplőnk személyes traumája háttérbe szorul, hiszen ha van egy bárkire érvényes átok, akkor miért pont nála lenne ez máshogy. Ezt valószínűleg Finn is érezte, a filmje utolsó harmadában próbálja szintetizálni a kettőt (ebben nagy szerepe van a fontos mellékszerepben felbukkanó magyar színésznőnek, Kiss Dórának is), és hát ami gombócból, az horrorfilmes vezérfonalból is sok tud lenni. És nem tud ellenállni olyan elcsépelt megoldásoknak sem, mint azok a vágóképek, ahol fejjel lefelé mutatja a tájat, mintha nem lenne világos ezek nélkül is, hogy itt a világ a feje tetejére állt.

Amikor viszont gonosz, akkor a Mosolyogj! nagyon szórakoztatóan gonosz, két jelenete (egyik egy szülinapi partin, a másik a kórházban) megtöri azt a meglehetősen morózus alaphangulatát, és megmutatja, hogy mi lett volna, ha az alapanyag a groteszk, és nem a depresszív felé fordul el. De nehéz elkerülni a lehangolást, ha a Mosolyogj! bevallottan a traumáról szól. És nem olyan nyakatekert módon, ahogy az Örökség vagy nem annyira húsba hatóan, mint a Babadook. Hanem úgy, hogy az alapsztorijának a mozgatórugója, okozója, és célja. Fura is lenne mosolyogva kijönni róla.

A Mosolyogj! szeptember 29-től látható a mozikban.