Ez a film kimondja, hogy a „love is love” hülyeség

A Bros mérföldkő, de nem előzmények nélküli: a 2018-as Kszi, Simonúttörő mozifilmként először helyezett szerelmes meleg tinédzsereket a főszerepbe, amit utána megannyi queer kamaszrománc követett a streamingplatformokon, a Ha tudnád-tól kezdve a Fülig beléd zúgtam-ig, de a meleg felnőttek randizási szokásairól szóló mainstream romantikus komédiák száma még mindig elenyésző. És mivel a valaha A kategóriás mozisztárokat kitermelő romkom műfaja jó ideje száműzve lett a streamingre, Billy Eichner különösen nagy bravúrt hajtott végre azzal, hogy a két férfi szerelembe eséséről szóló filmjét eljuttatta a nagy vászonra. A magyar nézők hetekkel a szeptember 30-i amerikai premier előtt tekinthették meg a Művész mozi nagytermében a Brost (Spanok címen) a Humen Fesztiválon.

A Billy On The Street futva ordítozós műsorvezetője, Billy Eichner egy teljesen vad koncepcióval hívta fel magára a figyelmet a 2010-es évek elején: műsorában többnyire egy hírességgel karöltve rohangál New York utcáin, ahol mit sem sejtő járókelőknek tesz fel villámkérdéseket popkulturális témákban, vagy éppen felajánl nekik egy dollárt, ha megcsinálják, amit kér. Eichner excentrikus attitűdje annyira sajátos, hogy bár megfordult több filmben és sorozatban is fő- és mellékszerepekben, többnyire mindig ugyanezt a figurát hozta. Nincs ez nagyon másképp a Bros esetében sem, bár talán a romkom főszereplője felel meg leginkább a valódi Eichnernek, aki nagyszájú komikus mellett elkötelezett melegjogi aktivista is.

A Lepattintva és a Rossz szomszédság rendezője, Nicholas Stoller kereste fel évekkel ezelőtt Eichnert egy melegromkom elkészítésének ötletével, kettejük munkájának gyümölcse mögé pedig a vígjátékóriás Judd Apatow is beállt producerként. A Bros podcaster és kiállításszervező főhőse, Bobby Leiber (Eichner) független és magabiztos karrierista meleg férfiként éli mindennapjait New Yorkban, és a szerelem keresése helyett sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy létrehozza az első LMBTQ-történelmet bemutató múzeumi kiállítást. A romkom szabályai alapján persze a szerelem arra talál rá leghamarabb, aki nem keresi, így Bobby egy buliban összeismerkedik a jóképű jogász Aaronnel (a Hallmark-filmsztár Luke Macfarlane), akivel azonnal kialakul a vonzalom, de aki még nála is jobban ódzkodik a párkapcsolatoktól.

A Bros sokkal provokatívabbnak gondolja magát, mint ami valójában, de ez egyáltalán nem baj.

A marketingkampány, az alkotói nyilatkozatok és a „love is love”-ot kifigurázó nyitány is azt a képet próbálja festeni, hogy ez a film a heteronormatív keretekből kitörve fog mesélni a szerelemről, de ez csak félig-meddig valósul meg. A Bros ugyanis egy teljesen konvencionális romkom – az explicit szexjelenetek már rég nem idegenek a műfaj kortárs alkotásaitól –, ahol a főhős szakmájától kezdve a kapcsolat kialakulásán és konfliktusain át a nagy fináléig minden megfelel a hagyományos zsánerkövetelményeknek. Mindezt azonban egészen kiváló érzékkel teszi, így nemcsak a LMBTQ-közösségnek, hanem az igényes alkotásokat egyre ritkábban kapó romkomrajongóknak is ajándék ez a film.

Bár a műfaj határain belül mozog, azért azzal nem lehet vádolni, hogy csak szimplán átírták volna egy átlagos romkom egyik szereplőjének a nemét, hiszen a Bros nagyon is érzi az szivárványplafon áttörésének felelősségét, ezért minél autentikusabban igyekszik bemutatni a melegek randizási szokásait (beleértve persze a Grindrt és a melegklubokat is), emellett a társadalmi érzékenyítési szándékot sem rejti véka alá. A homofóbpukkasztás mellett nagy hangsúlyt kap a főszereplők és a társadalom viszonya a szexualitásukhoz.

Ennek kicsúcsosodása Bobby monológja arról, hogyan hallgatta egész életében azt, hogy a sikeres karrierhez vissza kéne vennie a melegségéből, ami Eichner önvallomásának érződik.

De van benne egy magyar nézőknek sajátos jelentőséggel bíró vitajelenet is arról, hogy túl fiatalok-e az általános iskolás gyerekek ahhoz, hogy tanuljanak a homoszexualitásról és az LMBTQ-történelemről. A válasz bizonyára megbotránkoztatna néhány konzultációgyártót.

A Bros elég széles közönségre lő: elenyésző az olyan poénok száma, amiket az alapvető LMBTQ-szlengekkel és a melegek legismertebb popkulturális ikonjaival nagyjából tisztában lévő heteroszexuális nézők ne értenének, és bár néhány referencia már kissé elcsépeltnek érződik 2022-ben, a csaknem kétórás film végig szórakoztató, és ha némileg felszínesen is, de átfogó képet próbál festeni arról, milyen ma meleg nagyvárosi férfinak lenni.

Valamennyit elvesz a Bros forradalmi jellegéből, hogy pont pár hónappal ezelőtt jött ki a Büszkeség és balítélet történetét modern LMBTQ-környezetbe helyező Fire Island a Hulun (itthon a Disney+-on): Joel Kim Booster szintén remek romantikus komédiája legalább ennyire, ha nem még provokatívabban beszél a melegek szexuális életéről, és a Broshoz hasonló témákat jár körbe. A két alkotásra azonban érdemes inkább egymást megerősítő reprezentációs építőtéglaként tekinteni riválisok helyett, hiszen innentől kezdve két adu is lesz annak a lelkes filmesnek a kezében, aki egy melegek által írt és eljátszott LMBTQ love storyt akar eladni a hollywoodi producereknek.

A Bros pedig olyan tekintetben továbbra is egyedülálló, hogy széles moziforgalmazást kap, ez pedig azért sem elhanyagolható tény, mert ízig-vérig közönségfilm, amit nagy élmény volt telt házas vetítésen nézni a Művész moziban. Magyar forgalmazója ugyan van a filmnek (UIP-Duna Film), hivatalos premierdátum még nincs, és a téma érzékenysége miatt nem lenne annyira meglepő, ha végül nem mutatnák be a magyar mozikban. Pedig nagy kár lenne, ha hazánkban csak egy moziteremnyi ember láthatna boldog és másságukat büszkén felvállaló meleget a nagy vásznon.