2022. szeptember 13. – 17:15
Miközben az emberek joggal kezdhetik kiégve érezni magukat a minden csapból folyó Marvel-dömping miatt, a Disney mellékágon egy másik gépezetet üzemeltet, mégha jóval halkabban is: élőszereplős remake-et vagy valami hasonlót készíteni az összes létező klasszikus Disney-meséből. Miért ne tennék, ha a konstans hűvös kritikai fogadtatás ellenére a legtöbb azért elérte a 100 millió dolláros bevételt sőt, akadt egy-két (A szépség és a szörnyeteg, Oroszlánkirály) kasszasiker is.
Az elmúlt években viszont már tényleg annyira elkezdett esni a színvonal, hogy a 100-200 millió dolláros gyártási költségek mellé elkezdett elmaradozni a bevétel, a borzasztó érdektelen Dumbó, a Szörnyella vagy a Demóna 2 már tényleg csak jóval kevesebb embert érdekelt, mint amennyiért ezeket megérte legyártani. Hogy a Pinokkióra miért volt szükség, jó kérdés, de biztos nem véletlen, hogy ez már nem is került mozikba, hanem rögtön fel a Disney Plusra.
A Pinokkió történetét valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, a Disney történetének második animációs filmje, amelynek az animációja 1940-ben egészen forradalminak hatott, és még évtizedekkel később is le tudott nyűgözni komplett gyerekgenerációkat. Ehhez képest a Robert Zemeckis-féle (Roger Nyúl a pácban, Számkivetett, Forest Gump) élő szereplős verzió az ég egy adta világon semmit nem ad hozzá sem a történethez, sem az élményhez, vizuálisan pedig annyira lehengerlő, mint egy 5 éves videójáték bevezető intrója.
A projektet 2015-ben kezdte el a Disney, először Sam Mendes, majd Paul King szkippelte a rendezést, mire végül kikötöttek a jobb sorsra érdemes Zemeckisnél, aki rendezőként régóta adós egy tényleg jó filmmel. Zemeckis elő is húzta a kedvenc színészét, Tom Hankst, akivel egy csomószor dolgoztak együtt, és egyébként sem lehet annyira melléfogni vele. Közel kétórás játékidő után merem állítani, Hanks karrierjének ez az egyik legyengébb filmje és alakítása.
A gond ott kezdődik, hogy ugyan maga a film élőszereplős, annyira nem emberi karakter tűnik fel benne, hogy valahol egy CGI-animációs film és egy nem túl izgalmas fantasymese között van. Ha valaki látott az elmúlt években élő szereplős Disney-filmet, az rögtön fel fogja ismerni, hogy a Dumbóhoz vagy éppen az Aladdinhoz képest a Pinokkió is pontosan ugyanúgy néz ki, ugyanolyan a világítás, ugyanolyanok a színek, minden éjszakai jelenet kicsit ilyen sárgásra van színezve, és esküdni mernék rá, hogy a film egyes jeleneteihez a Dumbóból szedtek díszletet és kellékeket.
Annyira fájdalmasan egy kaptafa vizuálisan az összes Disney-remake, hogy Pinokkiónak egy olyan jelenete sincs, ami kicsit is kitűnne az átlag szürkeségből.
Ami még nagyobb baj, hogy a film címszereplője, Pinokkió annyira lelóg a képernyőről, annyira teljesen másként néz ki a CGI-animációja, mint a többi karakternek vagy helyszínnek, hogy nem egy beszélő fabábút látok, hanem a Frank című 2014-es film nagyfejű főhősét meganimálva valami középkategóriás videójátékhoz. Jiminy Cricket (vagyis Tücsök Tihamér magyarul), aki szintén elég fontos szereplő a filmben, egyáltalán nem aranyos, vagy kedves, vagy szórakoztató, hanem egy picit ijesztő fejű zöld bogár, akinek Joseph Gordon-Levitt annyira irritálóan adta a hangját, mintha még soha életében nem találkozott volna jó fej emberrel.
Ebből az alaphelyzetből indultunk, hogy aztán a film elején nagyon gyorsan tudassák velünk a készítők, hogy tényleg meg sem próbáltak semmit átadni az eredeti mese lelkiségéből, ez csak egy újabb iparosmunka a Disney-gyárból, amibe bele kell tenni kötelezően kikacsintós popkulturális utalásokat (mindenképpen szükségem volt arra, hogy a Pinokkióban random bedobják Chris Pine nevét!), modern popzenére hangszerelt, mégis tök kellemetlen zenéket meg valami tanulságot arról, hogy milyen fontos a család, a szeretet, vagy igazából kit érdekel, ez egy Pinokkió-remake, úgyis megnézik majd páran. Egy jelenetet nem tudnék mondani, ahol ne azt éreztem volna, hogy fáj a fejem a sok furán animált, rikácsoló mit tudom én milyen állatkától meg lénytől, miközben az emberi karaktereiket annyira élik át a színészek, mintha nem is filmet készítenének, hanem valami délutáni matinét óvodásoknak. Francokat, egy óvodai bábszínházban több a lélek és a szeretet, mint ebben a Pinokkióban.
Szerencsétlen Tom Hankset rossz volt nézni, ahogy a semminek (majd odaanimáljuk úgyis Pinokkiót!) énekel, dalolászik és elmondja egymilliószor, hogy akkor ők most itt egy család. Soha életemben nem irritált még Tom Hanks semmilyen filmben, szóval köszönöm az élményt, ezen is túl kellett már esni. Az meg csak hab a tortán, hogy annyira furán vágták ezt a filmet, hogy bizonyos jeleneteknél érezni, hogy csak azért kapcsolódnak egymáshoz, mert így szerepel a forgatókönyvben, de eljátszani végül nem sikerült rendesen.
Egész végig azon gondolkodtam, hogy a mai technológiákkal mennyire izgalmasan lehetne stop motion vagy más hasonló technikával megoldani egy életre kelő fabábú karakterét, de ezek a Disney-feldolgozások nem az ötletekről szólnak, hanem csak csinálni kell valami közepesen vállalható dolgot 1-2 ismertebb színésszel, a márkanév miatt majd sokan megnézik. Bár jó kérdés, mennyire sokan nézték volna ezt meg, ha mozikba kerül.
Aki esetleg mégis kíváncsi ezek után egy újabb újragondolására (bár a Disney-verzió esetében ezt a filmet egy mesterséges intelligencia is meg tudta volna írni gondolkodás nélkül) Pinokkiónak, az esetleg várja meg a decembert, amikor a Netflixre érkezik Guillermo del Toro saját verziója. Ez egészen izgalmasnak tűnő stop motin technikával készült, és még az eredeti szinkronhangok is érdekesebbnek tűnnek (Tilda Swinton, Ewan McGregor, Cate Blanchett, Finn Wolfhard, Ron Perlman, Christoph Waltz, John Turturro), mint a jópofiskodó Joseph Gordon-Levitt.
