Már megint nem derült ki, miért rajong a magyar kormány Mándoki Lászlóért

Mándoki László, vagy ahogy a legtöbb helyen ismerik, Leslie Mandoki érdekes jelenség a magyar popkultúrában. Azon kevés külföldre szakadt zenészeink egyike, aki valódi sikereket ért el, majd egyszer csak az Orbán-kormány kultúrliblingjei között találta magát, ami több száz milliós állami támogatásokkal, nagy ingyenes köztéri koncertekkel és számtalan alákérdezős propagandainterjúval járt. Kedden az Urániában mutatták be a Mandoki Soulmates: 30 év a színpadon és 40 év a stúdióban című dokumentumfilmet, és nagyon vártuk, hogy végre részletesen megismerhessük Mándoki izgalmas életútját meg azt, hogy miért kezeli a kormány holdudvara világsztárként, de a meglehetősen alacsony színvonalú dokumentumfilmből mindössze annyi derült ki, hogy Mándokit mindenki nagyon szereti, zenésztársaival pedig a zenén keresztül kommunikál.

Mándoki azért is nagyon érdekes jelenség itthon, mert szereplései, anekdotái és interjúi gyakran amolyan Dózsa László-s érzetet kelthetnek az emberben. A zenész lelkesen beszél mindig arról, hogy milyen sztárokkal vagy politikusokkal (például Mihail Gorbacsovval, Angela Merkellel, Orbán Viktorral) ápol baráti kapcsolatot, és hogy milyen kalandos módon sikerült megszöknie Magyarországról a hetvenes években. A különbség annyi, hogy amíg Dózsa László esetében általában kiderül, hogy nem minden úgy történt, ahogy elmesélte, Mándoki tényleg több mint tisztességes karriert épített fel Németországban.

Itthon a legtöbben leginkább az izraeli Eurovízión negyedik helyet szerző Dschinghis Khan formáció miatt ismerhetik Mándokit, ami Németország egészen bizarr válasza volt az ABBA-ra és a nagy diszkólázra:

Pedig Mándoki karrierje ennél jóval izgalmasabb, és ez a dokumentumfilm is valahogy erről próbált mesélni (a Dschingis Khan mindössze egyszer hangzik el, akkor is olyan kontextusban, hogy Mándoki ennél jóval komolyabb zenei produkciókban vett részt).

Kár, hogy az egész produkció egy nagyon hosszú teasernek hatott egy rendes kordokumentum helyett.

Alapból furcsa volt, hogy egy ilyen eseményre az Uránia mozitermének jóindulattal is csak a kétharmada telt meg, és a kormány részéről is csak a NER-média elitje képviselte magát, mint például Vaszily Miklós (Pesti TV, Index), Szalai Vivien (Tények) vagy Béli Ádám (Petőfi Rádió), a közönség pedig azért javarészt szenior nézőkből állt. Biztos a többség még nem ért fel Tusványosról, mindenesetre furcsa volt látni ezt az érdektelenséget annak fényében, hogy a Fidesz-közeli média (168 Óra, Tények) igyekezett tolni a napokban a produkció szekerét, a Mediaworks például még jegyeket is sorsolt az eseményre, ahol a vetítés után maga Mándoki is megjelent, hogy Koltay Anna és a Tények-főszerkesztő Szalai Vivien nem túl acélos kérdéseire válaszoljon.

A dokumentumfilm plakátja alapján tényleg nagyon érdekelt, mit hoznak ki a témából a készítők, hiszen olyan erős állítások szerepelnek rajta, mint hogy

• 30 év a színpadon;
• 40 év a stúdióban; és
• 30 év a zene szolgálatában:

Utóbbi állítás kissé komikusan pátoszosan hat, hiszen a zene azért mégsem a hadsereg, hogy annak a szolgálatában kelljen állni, és Mándoki is dobverőket vesz általában a kezébe gépkarabély helyett, de az esemény végén legalább az kiderült, hogy a zenész ezt a szolgálatosdit tényleg komolyan gondolja. Az viszont nem derült ki, hogy ha 40 éve vannak a stúdióban a Soulmatesszel, akkor miért csak 30 éve áll a zene szolgálatában.

Leslie egy igazán király arc

Mándoki az elmúlt években gyakran koncertezett itthon is a Soulmates nevű projektjével, ami gyakorlatilag egy jazzrock all-star formáció, egy tucat vagy annál is több zenésszel összeállva játszanak hol feldolgozásokat, hol klasszikusokat, hol Mándoki által szerzett zenéket, vagy éppen Bartók Béla életművének az átiratát. A dokumentumfilm alapvetően erről a formációról szól, pontosabban szólna, de igazából csak egy súlytalan videómontázs koncertfelvételekből, interjúkból és pár archív képből és videóból.

A legfőbb probléma az a dokuval, hogy meg vagyok győződve arról, hogy csak azért készült el, mert valamilyen állami szerv hozzávágott pár csillió forint közpénzt a készítőkhöz, hogy nesze, forgassatok valamit a Mándokiról. A készítők meg forgattak egy valamit, de Mándoki három mondatában több a lelkesedés, mint ebben a nagyjából egy órában. Röviden összefoglalom a lényeget, hogy strukturálisan mi a bajom a filmmel, és miért nem tölti be egy rendes dokumentumfilm szerepét.

Ami kiderült:

• Mándoki nagyon király arc, akivel szeretnek zenélni az emberek;
• nagyon sok híres emberrel jóban van;
• jó dobos;
• Magyarországról érkezett menekültként Németországba;
• és a zenei katalógusa eddig csak a németeknél és nálunk jelent meg.

Ami nem derült ki:

• hogyan és miért szökött Mándoki Németországba Csupó Gábor később nemzetközileg is elismert rajzfilmessel;
• mi történt az ’56-ban pesti srácként (bár Mándoki később magára is pesti srácként hivatkozott) harcoló édesapjával, mi ott a pontos történet;
• milyen volt a rövidke magyarországi zenei pályafutása;
• hogyan kezdett el zenélni Németországban;
• hogyan került a Dschingis Khanba;
• hogyan lett Angela Merkel, a Volkswagen, a Bayern München vagy a Disney zenei felelőse, és pontosan milyen munkákat végzett;
• hogyan alapította meg a híres stúdióját, amelyben Lionel Richie vagy Phil Collins is megfordult;
• hol vannak az archív felvételek a nyolcvanas, kilencvenes évekből;
• hogyan kezdte el felépíteni a Soulmatest, és hogyan találta meg oda az ismertebb zenésztársait.

A készítők nem erőltették meg magukat, mert nemcsak a történeti funkcióját nem tudja betölteni a film, hanem vizuálisan is totál igénytelen.

Az archív koncertfelvételek összevissza követik egymást, egy 2017-es budapesti koncertet egy tíz évvel korábbi német koncert követ, aztán megint Budapesten vagyunk a 2020-as években, aztán bevágnak két darab életlen, beégett archív képet egy nagyon régi koncertről, majd jönnek a beszélő fejek mesélni. A vágás kriminális, gyakran dalok, gitárszólók vagy refrének közepén vágják át a következő zenei betétet, mintha csak kiadták volna a vágónak, hogy mindenből 15 másodpercnyi részlet kell, és az akkor is 15 másodperc legyen, ha ott annyira nem ízléses elvágni a felvételt.

A vágás tényleg annyira penetráns, hogy maga a film is úgy ér véget, mint amikor egy biztonsági őr odamegy a DJ-hez záráskor, és egyszerűen lehúzza a zenét. Egyszer csak véget ér az egész egy zenei betét felénél, fekete képernyő, majd stáblista helyett legörög az összes eddigi Soulmates-album borítója azzal a felhívással, hogy eddig csak Németországban és Magyarországon jelentek meg ezek a lemezek.

Arra viszont nagyon figyeltek, hogy Mándokit valamiféle nemzetközi világsztárként mutassák be. A filmtrailerekből ismert húzást konkrétan az utolsó képkockákig erőltetik: 10-15 percenként beúszik egy aranyozottan csillogó felirat, ami valamilyen újságtól idéz egy rövid kritikát a Soulmatesről, de az nem derül ki, hogy maga a kritika mikor íródott és a Soulmates melyik előadására vagy lemezére vonatkozik. Ezenkívül a legtöbb archív felvételnél igyekeztek feltüntetni a dátumot és a helyszínt, de néhol csak annyit írtak angolul, hogy „szabadtéri koncert”, így bizonyos részeket be sem lehetett rendesen azonosítani.

Néhol a közönség méretét is igyekeztek megsaccolni, a 2015-ös Várkert Bazár előtt tartott ingyenes koncerten például a készítők szerint 30 ezren voltak, és ezt többször is kiemelték, de megeszem a kalapom, ha a felvételek alapján az ott összegyűlt tömeg több volt 15 ezernél. Az olyan apró csúsztatásokról nem is beszélve, hogy egy 2017-es fellépésről azt írták, hogy a Szigeten volt, pedig az ahhoz csatolt képen a Budapest Park látható, és a Soulmates valójában egy „elő-szigetes” rendezvényen lépett fel a fesztivál előtt a Parkban. Az is feltűnő volt, hogy a zenei részletek túlnyomó többsége a bazilika és a Várkert Bazár előtt adott ingyenes koncertekből állt össze:

Az külön fájdalmas, hogy annak ellenére, hogy Mándoki valóban kifejezetten jó kapcsolatot ápol számos, akár egykori világsztárnak mondható, de mindenképpen jó nevű zenésszel, azok mégsem tudtak egyszer sem olyat mondani a kamerába, ami túlment volna a barátságosan semmitmondó kategórián. Hiába vannak friss és/vagy archív interjúk olyanokkal, mint Al Di Meola, Chaka Khan, Ian Anderson vagy Bobby Kimball, a zenészek kizárólag csak arról beszélnek, hogy Leslie milyen egy csuda jó figura, mennyire műfajokon átívelő a zenei munkássága, és egyszer még az a rettenetes közhely is elhangzik, hogy ezeknek a zenészeknek már nem is kell beszélniük egymással, mert a zenén keresztül kommunikálnak.

Az egyetlen tényleg érdekes részlet az egyik basszusgitárostól származik, aki levezette, hogy a Bartók-életmű jazzrockos, fúziós feldolgozását technikailag mennyire nehéz előadni. Az viszont nem derült ki, hogy a kétségtelenül rendkívül joviális Mándoki mit tud még azon kívül, hogy remek dobos és még remekebb ember.

Ez a dokumentumfilm érzésre egy kötelező iparosmunka, amiből az hiányzik, hogy a készítők mondani is akarjanak valamit azon kívül, hogy itt mennyi híres zenész mennyire szeret zenélni együtt.

De van legalább lassított felvételen karikás ostor és pár turisztikai ügynökséges Magyarország-PR-videó, amivel gondolom, az volt a cél, hogy az embereknek világos legyen, Mándoki attól még, hogy világsztár, ugyanúgy magyar is.

Falco és a kokain

A vetítés után a dokuban mindössze egyszer, kb. két mondat erejéig megszólaló Mándoki is megjelent, akit Koltay és Szalai kérdezett a színpadon. A zenészt finoman szólva nem igazán izzasztották meg, a Tények-főszerkesztő például elővette a régi bulvárújságírói tudását, és olyan szakmailag felkészült kérdéseket tett fel, mint hogy mit jelent Mándokinak a siker, vagy milyen jó tanácsokat adott útravalónak a szintén művészeti vonalon mozgó gyerekeinek. Szalai csúcsteljesítménye egyértelműen az volt, amikor Mándoki elkezdett arra panaszkodni, hogy a média soha nem kérdezi vagy írja meg, hogy nála bizony még mindig analóg technikával dolgoznak a zenészek a stúdióban, mire Szalai közbevágott, hogy majd a Tények akkor lehozza – így egy kicsit betekintést is kaphattunk a TV2 híradójának szerkesztési hátterébe. Az anyag azóta el is készült, és még a Tények riportjából is több derül ki Mándokiról, mint a dokumentumfilmből.

Az egyetlen értelmezhető kérdést Koltay tette fel, aki arra volt kíváncsi, hogy volt-e olyan világhírű zenész, akivel nem tudott Mándoki együtt dolgozni. Mándoki alapból is nagyon erős a name dropping sportágban, de itt egy levegővel gyakorlatilag az összes zenészt felsorolta, akivel jól tudott dolgozni, majd végül csak kijött belőle egy erős anekdota. A német nyelvterületen igazi szupersztárnak számító, 1998-ban meghalt Falco egyszer nála járt a stúdióban, ahol sok hangmérnöknek tanuló fiatal végez gyakorlatot. Egy ilyen alkalommal érkezett meg Falco, aki Mándoki állítása szerint több köteg ezermárkást nyomott az egyik 19 éves gyakornok kezébe, hogy menjen és vegyen belőle kokaint az énekesnek. Ami Mándokit annyira felháborította, hogy elhajtotta Falcót a stúdiójából.

Sajnos ezen kívül nem volt túl izgalmas maga a beszélgetés, pedig szóba került az is, hogy Mándoki menekültszállón élt egy ideig Németországban, hogy az apja harcolt ‘56-ban, hogy ő nem kapott útlevelet 1975-ben, majd utána nem engedték vissza Magyarországra, és hogy Harlemben Anthony Jackson basszusgitárossal az első találkozásukkor Bartókról és ’56-ról beszélgettek. De ezek mind csak úgy oda voltak dobva, egyik téma sem volt kifejtve, így egy dokumentumfilm és egy pódiumbeszélgetés után sem sikerült rendesen feldolgozni annak az embernek az életútját, aki 2020-ig kétmilliárd forint állami támogatást kapott ilyen-olyan zenei projektekre.

Szóval a Mándoki-legenda továbbra is rejtély marad, ahogy az is, hogy pontosan kik és milyen pénzből készítették ezt a dokumentumfilmet. Az biztos, hogy a magyar zenészdokukat is készítő Koltay Anna ott volt műsorvezetőként, ahogy Ákos menedzsere is, aki egy ideje már az Magyar Turisztikai Ügynökség Rendezvénykoordinációs Osztályának vezetője. A dokuról semmi nem elérhető online, nyoma sincs annak, hogy hogyan jött létre, kik a készítők, milyen pénzből készült, de még csak egy előzetes sincs sehol.

Ezért nem igazán maradt más, mint saját kútfőből levonni a konklúziót: Leslie Mándoki a Ratkó-generáció Dave Grohlja (korai fotók alapján még a séró és az arcszőrzet is stimmel). Egy állandóan mosolygó, nagy dumás, barátságos, joviális dobos, aki rendszeresen maga köré gyűjti a híres zenészbarátait egy kis örömzenélésre. Az más kérdés, hogy 2022-ben eszelős nagy túlzás azért úgy bemutatni egy ilyen, ingyenes köztéri eseményeken fellépő produkciót, mint valami világhírű szenzációt. Még úgy is, ha tényleg megfordultak a soraiban egykoron tényleg népszerű zenekarok, mint a Cream, a Toto vagy a Jethro Tull zenészei. Vagy ha tényleg be akarjuk bizonyítani, hogy van nekünk egy igazi magyar világsztárunk, akkor legalább az ezt bizonyító felvételek 70 százalékát ne államilag finanszírozott ingyenes koncertekből szedjük, hanem egy olyan dokumentumfilmmel, ami annál többre képes, mint egy órán keresztül sulykolni valakinek a világhírét.