Első pillantásra könnyű összetéveszteni az idén már tizenegy éve futó Bob burgerfalodáját valami olyasmivel, mint az Amerikai fater vagy a Family Guy: adott egy dinka család, ahol senki sem igazán komplett, és gyagya dolgok történnek velük. De amíg Seth MacFarlane sorozatai a Bolondos dallamok „mindent szabad, semminek sincs következménye”-hangulatát ültették át egy olyan ízig-vérig amerikai műfajba, mint a családi vígjáték-sorozatok, addig a Belcher-család sztorija ha nem is teljesen, de azért inkább a valóságban marad szinte végig.
A címszereplő Bob egy pocakos, bajszos, bizonyos szögekből egyértelműen kopaszodó családapa, aki igazán csak a burgersütéshez ért, meg ahhoz, hogy valamennyire összetartsa a családját: feleségét, a pincérnőként is dolgozó Lindát, a pubertás legrosszabb évein bukdácsoló Tinát, az afelé haladó Gene-t, és az örökké nyuszifüles sapkát hordó Louise-t. Akikkel mind olyan dolgok történnek, amik ha nem is valószerűek, de azért elképzelhetők akár még a saját valóságunkban is. A kifőzdét vezető, gyakorlatilag melós Belcher-család társadalmi helyzete szándékos volt, a sorozatot készítő Loren Bouchard is egy ilyen famíliában nőtt fel, és zavarta, hogy ez a réteg ritkán jelenik meg a tévében.
A Bob burgerfalodájának lassan épült fel a sikere, mert az elején nehéz volt vele mit kezdeni: abszurd volt, de nem annyira abszurd, mint egy Family Guy, nem akart polgárpukkasztó lenni, a poénok jelentős része pedig nem a külsőségekből, hanem a szereplők belső tulajdonságaiból fakadt. Bob mindig úgy érezte, hogy összecsapnak a feje felett a hullámok, a felesége soha; idősebb lányuk nem tudott mit kezdeni a saját szexuális fantáziáival, fiuk szívesen gusztustalankodott, legkisebb lányuk pedig néha túlságosan is agresszív és lelkes volt. Ez azért mégsem egy beszélő kutya, vagy egy feminin hangon dumáló földönkívüli.
A Bob burgerfalodája nem a nagy gesztusokban jó (legalább is volt jó addig, ameddig néztem, mert az ötödik évadnál kicsekkoltam), hanem az apróságokban: csordulásig tele volt minden rész alig észrevehető szóviccekkel, a főcímbeli szomszéd üzlet nevétől kezdve a burgerfaloda aktuális ajánlatáig. Amik annyira vicces neveket kaptak mindig, hogy valaki szakácskönyvet is adott ki arról, hogy elkészíti őket.
A bizarr poénok híján a Bob burgerfalodája sokkal jobban működött karikatúraként, mint folyamatos vicc-futószalagként, és ahogy a kritikák is lágyultak a sorozattal, úgy lett egyértelmű, hogy nem a diliért kell nézni, hanem azért, mert Bouchard teremtett egy végtelenül szimpatikus tévés családot, akik hiába vannak rajzolva, lehetnének akár a szomszédaink is. Már tizenegy éve, de még kettő biztosan lesz.
Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy a Bob burgerfalodája lenne az animált, street food Szomszédok, mert van benne azért hülyeség rendesen: két női karakternek is férfi a szinkronhangja, az eredetiben és a magyar változatban is, ami megkérdőjelezhető, de ennyi idő elteltével már ki lehet jelenteni, hogy sikeres döntés volt. Az eredeti változatban a főszereplőt a nagyon jellegzetes hangú H. Jon Benjamin szinkronizálta, aki az Archernél is a címszereplő szuperkém hangját adta, és valószínűleg ritkán volt arra példa, hogy valaki ennyire gyökeresen eltérő karaktereket keltsen életre párhuzamosan az amerikai tévékben.
Ahogy a névtelen tengerparti városból egyre több karakter belemászott a főszereplők életébe, úgy bukkant fel egyre több ismert ember szinkronhangnak: Adam Driver, Bill Hader vagy éppen a többször is visszatérő Kevin Kline. A burgerfaloda pedig különösen népszerű lett a indie rock zenészek körében, a St. Vincent, a The National és a Sleater-Kinney is eljátszott olyan dalokat, amiket a sorozatban egymásnak énekeltek a szereplők. Ha felmegyünk az irtó menő Sub Pop kiadó honlapjára, összesen öt darab különböző válogatást lehet megvásárolni a Bob burgerfalodája zenéiből.
A sorozat mozifilmes változatát legalább 2017 óta lengetik, a kész filmet pedig 2019 óta tologatják a magyar mozik, hogy aztán az eredetileg Fox műsorán futó Bob burgerfalodája a Disney–Fox-ügylet miatt aztán mindenki otthonába megérkezzen. Az efféle döntések mindig szomorúak, ha egy moziba készülő filmnél történnek, hiszen szakemberek több évig dolgoztak azon, hogy valami oda kerüljön, és ne pedig kérdéses körülmények között az emberek otthoni képernyőire. De van abban mégis valami érthető, hogy a Bob burgerfalodája – A film a Disneyn kötött ki. (Amerikában májusban a mozik is bemutatták.) A sorozat ambíciói sosem voltak igazán moziszerűek, és a történet csapásirányába is passzolt, hogy nagyra vágynak, de örökre kispályások maradnak. De ott is boldogok.
Aki esetleg azt várná, hogy a Bob burgerfalodája radikális változtatásokat hozott, hogy a mozikba beférjen, azt el kell keserítenem: a film olyan, mint három, a szokásosnál kicsit nagyobbra törő rész egymás után, mint egy ünnepi különkiadás, vagy egy jubileumi extravagancia. A története csak egy picit bonyolultabb: amikor az étterem előtt egy óriáskátyú nyílik, a Belcher-család megélhetése veszélybe kerül. De a kátyú mélyén ott egy gyilkosság áldozatának csontváza, az elkövetőnek pedig valami köze lehet az excentrikus főbérlőjükhöz, ha nem ő maga volt az. A fősztori mellett pedig pörögnek a sorozat szokásos történetszálai, Bob retteg, hogy oda az élete, Tina vágyakozik az ifjabb Jimmy Pesto után, Gene kitalál egy elviselhetetlen hangú új hangszert, Louise-nak pedig elege van abból, hogy az iskolában még mindig kisgyereknek tartják.
Ezek a motívumok mind ismerősök lehetnek a sorozatból, ahogy az is, hogy a családanya Linda a kispályán marad, örök pompomlányként. A probléma csak az, hogy száz percben ezek teljesen más ritmusban működnek, mint egy-egy epizódként, és hiába közhely felhozni, hogy egy vígjáték-sorozat részei húsz-huszonöt perces blokkokban működnek igazán, van abban valami kiábrándító, amikor egy epizódnyi idő után a film még mindig csak az alapokat rakja le. Az alapok pedig azért annyira nem szórakoztatóak. A régi gyilkossági ügy felgöngyölítésébe belekeveredő Belcher-család lényegesen nagyobb vállalás, mint hogy mondjuk egy étteremkritikust várnak, vagy Linda elmegy az osztálytalálkozójára.
Mintha a társrendező és társíró Bouchard is érezte volna, hogy sok lesz ez, ezért a Bob-film néha musicalbe vált át, a szereplők énekelni kezdik a gondolataikat, néha látványos táncjelenetbe torkollva. A zene mindig is óriási szerepet játszott a sorozatban, a Lindát szinkronizáló John Roberts többször is spontán rágyújtott egy-egy dalra a felvételek alatt, ami aztán a karakter szerves része lett, Gene amúgy is zenélt, és így tovább. A filmben viszont ezek a jelenetek felemásak, mert a szereplők szándékosan rosszul énekelnek. Ami ugyan karakterazonos, de azért akkora mókának nem mondanám, az ironikus musical poénja pedig nem az, amit háromszor is el lehet játszani egy filmben, egy sorozat egy évig futó évadja helyett. (A magyar szinkron ezt a problémát külön énekhangokkal védi ki.) Hiába szórakoztató elvben az, hogy egy csapat felbőszült vándorcirkuszos dalban mondja el a sérelmeit, ha az a dal direkt nem túl acélos.
És még így is, a túlcsavart sztori, a sorozat szedett-vedett stílusát némelyik jelenetben 3D hátterekre cserélő vizuál, és a hosszú játékidő ellenére is átsugárzik mindenen, hogy miről is szól a Bob burgerfalodája: a családról, ami akkor is összetart, ha nemcsak egyvalaki, hanem mindenki tiszta gyagya. A film egész hosszú ideig külön utakra tereli a gyerekeket és a felnőtteket, de amikor az utolsó harmadban egymásra találnak, akkor már könnyű elfogadni, hogy hova is akart kifutni. Amikor a Belcher-család hirtelen ott találja magát egy fedél alatt, és nem akarják magukban tartani azt, ami a csőrüket piszkálja, azok a jelenetek olyanok, mint a sorozat legjobbjai, ahol az őszinte beszélgetések és a melodráma miatt el is tudtuk egy pillanatra felejteni, hogy rajzolt embereket látunk. Az akciójelenetek és a szélesvászon ezt nem tudja helyettesíteni, és jó, hogy a Bob burgerfalodája – A film sem felejtette ezt el teljesen. De eszébe juthatna hamarabb is.
A Bob burgerfalodája – A film a Disney+ kínálatában látható.