2022. május 18. – 23:57
frissítve
Az északi egy egyszerű történet a legkevésbé magától értetődő formában elmesélve, egy középkori Bosszúvágy, amiből senki nem jön ki jól, egy skandináv legenda egy Amleth nevű hercegről, akinek elég egyszerű rájönni, hogy mi is vár rá az életben, ha a nevének utolsó betűjét az elejére rakjuk. Két és fél óra vicsorgás, vér, hangzatos mondatok, gyönyörű tájképek, makulátlan látvány, és az érzés, hogy ha az egészet megkocogtatnánk, kongana az ürességtől.
De micsoda vonzó üresség ez. A rendező Robert Eggers eddigi filmjeiben (A boszorkány, A világítótorony) visszavitte a történelmet a történelmi horrorfilmekbe, és halandó emberek ördögi elcsábulásait vagy tengerparti tévelyedéseit úgy mutatta meg, mintha a világ legaprólékosabban kidolgozott skanzenjeiben történtek volna. A boszorkány New England-i telepeseit még kisebb költségvetéssel mutatta be – interjúkban beszélt arról, hogy annyira kellett spórolni, hogy amikor a padlót mutatták, akkor centire annyi volt csak belőle megépítve, amennyi látszódott, de az maximális hitelességgel. A világítótorony expresszionista kamaradrámájának szereplői, a Robert Pattinson és Willem Dafoe alakította szárazföldi patkányok annyira elszigeteltek, hogy a képarány is jobban összeszorította őket a szokásosnál.
Az északinál ez a klausztrofóbia maximum a közösségekben van meg, a tájak gigantikusak, kihaltak és a semmibe vesznek, vannak benne konkrét akciójelenetek. A története pedig nem különösebben hagy helyet a kételkedésnek, miközben Eggers két előző filmjének a legínyencebb részlete az volt a rengeteg, utolsó szegig kidolgozott apróság közül, hogy sokáig nem tudtuk eldönteni, tényleg a fekete kecskében lakozik-e az ördög, vagy hogy tényleg a tenger szirénje hipnotizálja-e Pattinson karakterét.
Amleth (először Oscar Novak, aztán Alexander Skarsgård) motivációi egyszerűek. Miután édesapját, Aurvandill királyt (Ethan Hawke) megöli, édesanyját Gudrúnt (Nicole Kidman) pedig elrabolja nagybátyja, Fjölnir (Claes Bang), a következőket fogadja meg magának: megbosszulja apját, megmenti anyját, és megöli Fjölnirt. Annyira egyszerű, hogy ezt az amerikai poszterekre is rányomtatták szlogennek.
Amlethben, vagy ahogy később, felnőtt viking mészárosként ismerjük meg, Björnulfrben tényleg nincsen különösebb mélység, az életét a bosszú mantrája határozza meg. Skarsgård testtartásában is van valami, ami már nem emberi, hanem inkább vadállati, a karjai folyton meg vannak feszítve, a háta görnyedt, a bikanyaka pedig előretolja a fejét, amitől egyáltalán nem úgy tűnik, hogy beszélgetni szeretne az ellenfeleivel.
Amikor először látjuk felnőtt mivoltában, akkor állatbőrbe bújva ütnek rajta egy orosz falun – Eggers egy technikailag bravúros jelenetben mutatja meg a támadást, aztán pedig nem rest azt is megmutatni, hogy mi ennek a támadásnak a hozadéka. Kegyetlenség, tömeggyilkosság, családok szétszakítása. A vikingek nem a bravúros akciójelenet kedvéért mennek egy rusz faluba, hanem azért, hogy rabszolgákat szedjenek maguknak. Akik meg a faluban maradnak, azokra meg rá lehet gyújtani a házat.
Hősünk aztán megszökik a vadaktól, de Az északi nem szökik meg ettől a hangulattól, ahol valami iszonyatos menő dolognak valami szörnyű jelentése van a valóságban. Bár persze a kérdés az, hogy mennyi ebből a valóság. Eggers mindenesetre tényleg mindent megtesz azért, hogy színes-szagos legyen a filmje, és a középkorba teleportáljon minket, a rúnákkal kiírt fejezetcímektől kezdve a minden bizonnyal korhű (és néha egészen metálszerű) zenei betéteken át a szinte csak természetes fénnyel, fáklyákkal és tüzekkel megvilágított belsőkig. (A külsőkben annyit csaltak, hogy Írország és Észak-Írország alakítja Izlandot.)
Ezt a részletgazdagságot néha kiegészíti, néha kioltja az, hogy Az északi egy fantasy is, amiben boszorkányok, látnokok (Björk, egyetlen jelenetben) egy mágikus tulajdonsággal felruházott fegyver és a pokol tornácának jóslata is fontos szerepet kap, hősünknek pedig folyton víziókkal kell megküzdenie, amikor döntéseket hoz. Az északinak nagyjából sikerül megtalálnia az egyensúlyt a két hozzáállás között, de a legjobb jelenetei mind azok, amikor átlépünk a sárvilágból a másvilágba. Egészen biztosan embere fogja válogatni, hogy melyik volt a legeslegjobb, nálam egyértelműen az nyert, amikor a főhőssel együtt várjuk, hogy egy levágott fej megszólaljon – szépen rímel arra a jelenetre, amikor A boszorkány végén várjuk, hogy megmukkan-e az ördög hangján a család fekete kecskéje.
Eggers sokszor visszatér ahhoz a nála és a filmtörténelemben is jól bevált eljáráshoz, hogy emberek arcát mutatja közelről, direktben, mintha a néző szemébe néznének, hogy egy pillanatra se felejtsük el, embereket látunk, akik ugyanúgy lélegeznek, reagálnak, és nagyra nyitják a szemüket, mint mi. Mert elég könnyű elfelejteni, hogy tényleg emberek, a szereplők annyira le vannak csupaszítva csak a legfontosabb tulajdonságaikra. Alexander Skarsgård a vadállat, Ethan Hawke a törődő, tragikus sorsú atya, Nicole Kidman az elragadott anya, Claes Bang pedig a lator, áruló. Az északi akkor lesz érdekes, amikor az utolsó harmadában csavar ezen az alaphelyzeten, és próbálja elmélyíteni a viszonyokat, igazán csak az utolsó húsz percben lehet megérteni, hogy miért is Nicole Kidmannak kellett eljátszania ezt a szerepet.
Már azon kívül, hogy Alexander Skarsgårddal már bebizonyították a kémiájukat a Hatalmas kis hazugságokban, igaz, akkor nem anya-fiaként, hanem házaspárként. Kidman mellett ugyanennyire volt jó választás Anya Taylor-Joy, akit gyakorlatilag Eggers fedezett fel 2015-ben A boszorkányban, itt pedig ő Olga, Skarsgård párja, aki a bivalyerő helyett az elme és a természet asszonya.
Természetből pedig akad bőven. Az északi annyira látványos, amennyire egy főleg izlandi tanyán játszódó film látványos tud lenni, ahol a kietlen tájban csak a még nagyobb kietlen táj jelent látnivalót. Minden tapinthatónak, érezhetőnek tűnik, amit csak néha-néha szakítanak meg CGI-hátterek, valószínűleg kényszerből.
De olyan jó lenne, ha Az északi a történettel is fenn tudná tartani az érdeklődésünket, nemcsak a külsőségeivel, hanem a tartalmával is. Lehet, hogy túlzás egy skandináv mondától újdonságot várni, de egy skandináv monda mai feldolgozásától igenis lehet. Az északiban bőven van mit értékelni, bőven van, ami szórakoztatni tud, de minden míves kidolgozása ellenére ugyanaz, amit rengetegszer láttunk már eddig.
Az északi május 19-től látható a magyar mozikban.
