2022. május 13. – 05:02
Az Outer Range (magyar címe: Odakinn) legnagyobb hibája, hogy nagyon sokáig próbálja maximális komolysággal leplezni, hogy mennyire fura. Mintha nem az lenne az alaphelyzete, hogy egy magának való, morcos rancsvezető (Josh Brolin) egy nap a nyugati legelőn talál egy óriási lyukat, amiben kozmikus por lebeg, és se alja, se magyarázata, csak ott van, mintha valaki kiterített volna egy űrlepedőt a wyomingi mezőn. Ehhez képest az Odakinn úgy viselkedik, mint ahogy a metrós plakátjairól elképzeltem a Yellowstone-t: flanelinges emberek mérgesek egymásra, felhánytorgatnak egymásnak régi sérelmeket, részegen pofozkodnak, és olyan dolgokat művelnek, ami már a helyi hatóságoknak is csípi a szemét, de általában tehetetlenek.
Az Outer Range fő flanelinges felhánytorgatóját úgy hívják, hogy Royal Abbott, Amelia megye egykori rodeóbajnoka, egy óriási rancs tulajdonosa, két, változóan problémás fiú apja, és a hagyományok nagy őrzője.
Mobilja sincsen. Általában mondanivalója se sok. Akkor is eláll a szava, amikor megtalálja azt a benga nagy portált a földjén.
Majdnem akkor is eláll a szava, amikor ugyanazon a napon felbukkan egy hippi a kapujában (Imogen Poots, amerikai akcentussal), aki szeretne ott táborozni a közelben. Az Autumn nevű nő majdnem annyira megmagyarázhatatlan, mint az az istenadta kráter, annyi különbséggel, hogy a rancsvezető az előbbibe nem akar beledobálni köveket, hogy megnézze, mennyire mély. Mert az a lyuk nagyon mély, és néha úgy tűnik, mintha az Outer Range történetének összes mélysége abban koncentrálódna, a többi meg megmaradna a földfelszínen.
A földfelszín pedig a következő: van az Abbott család, akik tisztességesek, bár nincsenek éppen híján a problémáknak. A fiatalabb fiú, Rhett (Lewis Pullman) az apja nyomdokába akar lépni a rodeózásban, de abban a legsikeresebb, hogy hülyére igya magát minden este. Az idősebb Perry (Tom Pelphrey) képtelen megemészteni, hogy kislányának (Olivie Abercrombie) anyja nyomtalanul eltűnt, talán erőszakosan, talán önszántából. A családanya, Ceci (Lili Taylor) próbálja valahogy ezeket a feszültségeket összetartani, de látja, hogy nincsen minden rendben.
Azért sincsen minden rendben, mert a szomszédos földesúr, Tillerson (Will Patton) rá szeretné tenni a mancsát pont arra a legelőre, ahol Royal megtalálta azt a rejtélyes lyukat. Royal egy egyszerű ember, az oxigénpalackokra szoruló Tillerson pedig épp az ellenkezője: a kettőjük földje egy elágazás végén van, Abbotték rancsára egy egyszerű kapu visz, a telekszomszédnál egy óriási, agancsokból kirakott porta mutatja az utat.
Erre még mind azt lehetne mondani, hogy biztos el lehetne mindezt simítani, ha egy este egy kocsmai verekedés nem úgy végződne, hogy Rhett akkorát bemos a rivális egyik gyerekének, hogy ott marad. Royal felajánlja, hogy megoldja a problémát, a megoldása pedig abból áll, hogy Trevor Tillerson holttestét belehajítja a mélységes mélybe. Ami lényegesen megkönnyíti a városka ideiglenes serrifjének, a leszbikus, őslakos származású Joy Hawke-nak (Tamara Podemski) a dolgát, amikor nyomoznia kell valami után, ami egy megmagyarázhatatlan helyre került.
Az Outer Range viszonylag hamar demonstrálja, hogy mire jó az a kráter, aztán mintha hosszú időre elfelejtené, a cselekményt pedig hosszú időkre lefoglalnák azok a machinációk, amik egy másik sorozatban valahol a háttérben húzódnának meg. Mintha csak belepottyantottak volna egy megmagyarázhatatlan dolgot egy egyáltalán nem megmagyarázhatatlan történetbe, és vajmi kevés köze lenne ahhoz, amit látunk kibontakozni a szemünk előtt. Brian Watkins showrunner ezt azzal próbálja meg feldobni, hogy az Outer Range-et teleteszi a mítikus nyugat szimbólumaival és helyzeteivel. Egy darab, íjakkal sebzett bölény úgy bukkan fel a cselekményben, mint egy szellem, amit csak egyes szereplők látnak. Egy pókerjátszmában rögtön az ördögöt említik. Az egyik utolsó részben pedig még egy párbaj is kialakul. Mindez Wyoming festői tájai előtt történik, ahol, mint ahogy egyszer el is hangzik a sorozatban, mostanában Kanye West és Kimmie Kardashian is vásárol komplett falvakat.
Az Outer Range pedig megtesz mindent, hogy Wyoming piszkosul jól nézzen ki, köszönhető ez a hely adottságainak, és annak is, hogy a legtöbb kompozíció széles, elnyúló, amiben az emberek el tudnak veszni, és minden ezt a grandiózusságot hangsúlyozza, amihez még plusz pátoszt ad, hogy valahogy a nap is mindig jól tud sütni. Nem csoda, az Amazonnak és Brad Pitt executive producernek sikerült áldását adnia olyan operatőrökre (Drew Daniels, Jay Keitel, Adam Newport-Berra), akik markáns, látványos, és vizuálisan néha lenyűgöző projekteken dolgoztak korábban (az Eufória első évada, Red Rocket, The Last Black Man In San Francisco), a rendezők fele:, a mexikói Alonso Ruizpalacios filmfesztiválok állandó vendége a műfajokkal játszó drámáival (mint amilyen a netflixes A Cop Movie), Amy Seimetz pedig tudott már megmagyarázhatatlan témákkal borzongatni a She Dies Tomorrow című kisköltségvetésű horrorfilmjében.
És amikor az Outer Range a megmagyarázhatatlannal borzongat, akkor a legjobb. Amikor maga mögött hagyja a wyomingi földet, és elkezdi bedobálni a fura motivációkat, kilógó karaktereket (az egyik Tillerson-gyerek például rendszeresen slágereket énekel, néha csak úgy magának),
amikor ez a dohányköpködő, izzadt inges realizmus átvált mágikus realizmusba, akkor a legjobb.
Ritkán van ilyen, mintha a sorozat szégyellné, hogy alapvetően természetfeletti egy olyan helyen, ahol a természetfelettinek semmi keresnivalója, és nem találná meg az egyensúlyt a két személyisége között, a billegésben meg néha rossz helyre kerül a hangsúly.
A realizmuson pedig nem mindig segít, hogy kevés karakter igazán emlékezetes: Josh Brolin a főszereplő Royalként megint a komoly, szótlan, férfias Marlboro-reklám, cigizés nélkül, aki mélyre elnyomja magában az érzelmeit, és a saját múltját is. De nehéz vele szimpatizálni akkor, amikor a családját próbálja összetartani, de magát sem tudja teljesen. Lili Taylor családanyája mintha végig egy párhuzamos pályán haladna, ami egy olyan metaforában végződik, ami nehezen passzol az egész cselekményhez. A stoppos hippiként felbukkanó Autumn az első perctől kezdve gyanús, hiszen ki akarna egy ilyen mogorva család földjén sátorozni – egy olyasvalaki, aki instabilabb, mint amilyennek tűnik. Az egyetlen, akiben van bőven lehetőség, az Hawke seriff figurája, akit hajt a politikai ambíció, a földhöz való ősi kötődése, és az is, hogy kisebbségiként bizonyítson egy olyan közösségben, ahol még a templomban is téma az ő szexualitása. Hawke azonban csak mellékszereplő az agresszorok történetében, ami végső soron bele is illik abba, ahogy az Outer Range a fináléjában megidézi az Egyesült Államok történelmét. Őrület, földindulás, és erőszak, amire már a természetnek is válaszolnia kell, Isten meg közben sehol.
Aki azt várja, hogy az Outer Range szépen elvarrja majd az összes szálát, az inkább bele se kezdjen, Brian Watkins egyértelműen úgy írta meg a cselekményét, hogy legyen még benne szufla több évadra is. Ami egyáltalán nem baj, mert a története pont arról szól, hogy mindenki szeretne lezárni mindent az életében, és az sosem megy annyira egyszerűen – akkor sem, ha belepottyantunk egy kozmikus gödörbe, ha egy kocsmai verekedésen halálra pofoztunk valakit, vagy ha mi vagyunk a megtestesített kapitalizmus cowboykalapban. Az Outer Range néha túl sokat időzik olyanokon, amiken nem kellene, de amikor a gonzó mágiája előjön (például akkor, amikor egy hegy egyszer csak szó nélkül eltűnik a föld színéről), akkor van benne bőven mit szeretni.
Az Outer Range az Amazon Prime Video kínálatában látható.
