2022. április 29. – 23:03
A lassan 30 éves Rammstein az egyik legismertebb, jelenleg is aktív német zenekar. Többek közt azért, mert míg más stadionzenekaroknál jellemzően egy idő után beüt a krach, ők valahogy elkerülték a hullámvölgyeket, és 1994 óta egyetlen olyan albumot sem adtak ki, ami kilógott volna az életműből. Ezt a sort a most megjelent, Zeit című album sem törte meg. Olyannyira nem, hogy az egyik legjobb, leginnovatívabb lemezük lett.
Amikor a Rammstein 2019-ben, tíz év hallgatás után kiadta a cím nélküli, jobb híján csak Rammsteinként hivatkozott hetedik lemezét, valószínűleg mindenki pontosan tudta, hogy mire számítson a zenekartól. Pláne az előzetesen kiadott számok, a monumentális klippel megtámogatott Deutschland és a Radio után. Ezzel nem is volt semmi baj: a Rammstein egyik, ha nem a legnagyobb erénye, hogy évtizedeken keresztül, hullámvölgyek nélkül csinálták azt a zenét, amit soha senki nem tudott pontosan úgy utánuk csinálni.
A hetedik albumban tulajdonképpen minden benne volt, amit a Rammstein az előző 25 évben csinált, de többszöri hallgatás után én végül arra jutottam, hogy bármelyik másik lemezüket szívesebben rakom be. Hiába voltak jól átgondolva ezek a számok, a lemez fele után valahogy elfáradt a koncepció. A Rammstein lemezeinek egyébként is az első felén szoktak lenni az igazán nagy slágerek, de ennyire talán csak az amúgy is mostohának számító Rosenrot ült le a végére. Persze ettől még élveztem ezt a lemezt is, és az is egyértelmű volt, hogy kénytelen leszek megbarátkozni vele. A zenekar három-négy évnyi turnézással számolt, azt sem lehetett kizárni, hogy nem is írnak már több albumot. Elvégre a tagok már akkor is túl voltak az ötvenen,
aki pedig valaha látta élőben a Rammsteint – 2011-ben az utolsó budapesti koncertjük így nézett ki –, annak van némi sejtése arról, hogy milyen megterhelő lehet letolni egymás után negyven ilyen bulit.
A rendes kerékvágástól viszont végül nagyon messzire kerültünk, amikor 2020-ban beütött a koronavírus-járvány, ami a teljes zeneipart, így a Rammsteint is elég érzékenyen érintette. Turnézás helyett nekik is maradt a karantén, Christoph „Doom” Schneider, a zenekar dobosa pedig már két éve, júniusban megerősítette, hogy a hirtelen felszabadult rengeteg idejüket arra is használják, hogy elkezdtek új számokat írni. Szeptemberben aztán egyértelművé vált, hogy tényleg új lemezen dolgoznak, tavaly februárban pedig a billentyűs Christian „Flake” Lorenz egy interjúban megerősítette, hogy felvettek egy albumot.
Flake akkor arról is beszélt, hogy sokkal kreatívabban tudták számokat írni úgy, hogy nem koncerteztek közben – kevesebb dolog terelte el a figyelmüket és több idejük volt új dolgokon gondolkodni. Hogy ez pontosan mit jelent, arról csak találgatni lehetett, de amikor idén márciusban kijött az első, Zeit című szám a lemezről, kaptunk némi fogódzót. A Rammsteintől korábban sem álltak távol a lassabb, introspektívebb, érzelmesebb számok – mint az Ohne Dich, a Frühling in Paris, vagy a Roter Sand –, de a Zeit tényleg annyira visszafogott, annyira más, hogy elsőre egészen furcsának tűnik. Miközben amúgy Till Lindemann hangján és a megszokott gitárhangzáson túl is egyértelmű, hogy Rammsteint hallgat az ember.
A másik, Zick Zack című single nem okozott meglepetést, tökéletesen hozta ugyanazt a klasszikus diszkós szintivel feltuningolt döngölést, mint az előző lemez egyik legjobb száma az Ausländer. Ja, és persze a Rammsteintől megszokott polgárpukkasztást is, mind a néhol egészen undorító klippel, és azzal, hogy a szöveg páros lábbal száll bele a plasztikai műtétekbe és az örök fiatalságot hajszoló celebekbe. Így aztán elég izgalmasnak ígérkezett a nyolcadik album, az pedig már egy meghallgatás után is egyértelmű, hogy a Rammstein nem definiálta ugyan újra magát, de egy rakás izgalmas ötletet épített be a zenéjébe, és a folyamatos darálásból kiszakadva most tényleg hozott valami újat is.
Az albumot nyitó Armee der Tristent például nagyjából egy perce hallgattam, amikor arra jutottam, hogy a Rammstein vagy tíz éve nem írt ilyen jó számot. Nem viszi le az ember fejét, mint, mondjuk, a Mein Herz brennt, sőt igazából minden nyitószámhoz képest nagyon visszafogott, de annyira jól van felépítve, hogy huszadjára is ugyanolyan izgalmas, mint először. Ugyanezt a vonalat viszi tovább a fentebb kivesézett Zeit, a Schwarz – ez a klasszikus Rammstein-eszköztár helyett konkrétan végig zongorára és vonósokra építkezik – és a Meine Tränen is, de közben egyik sem lesz túl giccses. Persze közben az is kiderül, hogy a Rammstein továbbra is tud klasszikus Rammstein-számokat írni:
a Zick Zack mellett a Giftig, az OK és az Angst is tökéletesen hozzák az Ich Will vagy a Du Hast hangulatát, utóbbi pedig még a Puppe artikulálatlan üvöltözését is felidézi kicsit.
Idetartozik amúgy a Dicke Titten is, ami a súlyos riffeket a hőskor rajzfilmjeinek zenéjével egészíti ki, ami önmagában is egészen bizarr eredménnyel jár, azzal együtt meg végképp, hogy ez az olyan számok örökségét viszi tovább, mint a Küss mich, a Bück dich vagy a Pussy. Már a címe (nagy mellek) alapján is simán az eddigi legröhejesebb szexuális töltetű szám, azzal együtt meg pláne, hogy Till Lindemann konkrétan arról énekel benne, hogy szívesen együtt lenne már egy nővel, akinek se szépnek, se okosnak, se igényesnek nem kell lennie, csak legyenek gigantikus csöcsei.
A keményebb számok tehát kifejezetten jól sikerültek, de ezt az albumot egyértelműen az teszi izgalmassá, hogy emellett a Rammstein írt egy rakás olyan lassabb, finomabb, összetettebb számot is, amik még a korábbi, hasonló dalokhoz képest is tudnak újat mutatni. Hogy mennyire jól építették be ezeket az újabb elemeket a zenéjükbe, az a végére lesz egyértelmű. A Lügen a semmiből egy egészen szenzációs katarzisba megy át, ahol Lindemann a Giftig pár sora után viszonylag sokat énekel autotune-nal, és ez sokkal jobban hangzik, mint gondolná az ember.
Az elektronikával telepakolt Adieu pedig az egész lemez tökéletes összefoglalása, egy megmagyarázhatatlanul felszabadultnak érződő, nagyon fülbemászó refrénnel operáló ballada, aminél tényleg nem kell jobb lezárás. Nem tudom, hogy tudatos volt-e ez, de az biztos, hogy a Zeit egy elég különleges album a Rammstein munkásságában. Nincsenek rajta a klasszikus értelemben vett kemény slágerek és húzószámok, viszont albumként nagyon jól működik, jó élmény végighallgatni. Abban nem vagyok biztos, hogy ezt a lemezt minden rajongó a szívébe fogja zárni, abban viszont igen, hogy én már most egészségtelenül sokat hallgattam, és még mindig nem untam meg a Zeitot. És abban is, hogy szerintem simán ez a Rammstein egyik legjobb lemeze.
