2022. április 24. – 13:27
Nicole Kidman fényképeket eszik, Alison Brie a saját gyilkosát próbálja megtalálni, Cynthia Erivo testét rejtélyes harapásnyomok borítják, Merritt Wever egy kacsával randizik, Issa Rae pedig láthatatlanná válik – az Üvöltésben neves színésznők groteszk helyzetekbe kerülve mutatnak rá a női lét sötét aspektusaira.
Mindenkinek megvannak a kedvenc sorozatok elkaszálásával kapcsolatos traumái – én például a mai napig nem tettem túl magamat azon, hogy az első női pankrátorműsor készüléséről szóló GLOW nyitott végű harmadik évada (vélhetően) örökre folytatás nélkül marad, mert bár a Netflix eredetileg berendelte az új évadot, a koronavírus-járvány miatt összébb húzták a nadrágszíjat, és váratlanul elkaszálták a szériát. Szerencsére a streamingpiac nem hagyta sokáig parlagon heverni a GLOW alkotópárosát, Liz Flahive-ot és Carly Menscht: az Apple égisze alatt készülő új sorozatuk is változatos élethelyzetben lévő nők önkifejezési kísérleteiről szól – csak mindezt most meghintették egy kis mágikus realizmussal.
Az alkotópáros ezúttal irodalmi alapokhoz, Cecelia Ahern 2018-ban kiadott, Magyarországon is megjelent Üvöltés című novelláskötetéhez nyúlt. Az írónő P.S. I Love You és Ahol a szivárvány véget ér című romantikus regényeiből már készült filmváltozat, de a novelláskötetében a szerelem helyett a nők nehézségei a téma. A harminc rövid történetből álló kötet főszereplői olyan nők, akikkel egészen bizarr dolgok történnek, de ezek a szituációk mind valós társadalmi jelenségekre vezethetők vissza. Flahive és Mensch leginkább csak az alapkoncepciót vették át a kötetből: bár a nyolc epizódból hat valamelyik novellára épül, mindegyiket jelentősen újragondolták.
Rögtön az évad első része (egyben a kötet első novellája) teljesen másra építi fel a fokozatosan láthatatlanná váló nő történetét: míg Ahern arról írt, hogy a középkorú nők hogyan válnak fokozatosan láthatatlanná a média és a társadalom szemében, a sorozatban Issa Rae (Bizonytalan) egy bestseller memoár írójaként szembesül azzal, hogy afroamerikai nőként egyre inkább semmibe veszik a könyve jogait megszerző hollywoodi fejesek.
Az Üvöltés egyik vezető producere, Nicole Kidman is beugrott egy epizódra húzónévként, de a fiatalkori emlékeit fényképek evésével újraélő nő sztorija a sorozatban már nem pusztán az öregedéstől való félelemről és a nosztalgia veszélyeiről szól, hanem egy demenciával küszködő anya és a lánya nehézségekkel teli kapcsolatáról. A legradikálisabban A nő, akit beetetett egy kacsa című epizód tér el az eredetitől, ebben
a beszélő kacsa bölcs életmód-tanácsadóból bántalmazó párrá válik.
Markáns változtatások nélkül nem is lehetett volna feldolgozni a kötetet, mivel Ahern legtöbb novellája mindössze pár oldalas, miközben a sorozat részei 30–40 perc között mozognak. Így a relatíve hűen adaptált epizódok, például a trófeafeleség-létet szó szerinti szintre emelő A nő, akit polcra tettek, vagy a dolgozó anyukák mardosó bűntudatát testhorrorként megjelenítő A nő, akinek harapásnyomok lettek a bőrén is csak kiindulási alapként használják az eredeti novellákat. Ami nem is baj, ugyanis Ahern nem bízta az allegóriák megfejtését az olvasóra, inkább a szánkba rágja azok jelentését. De hiába az alkotói szabadság, a formátumból fakadó korlátok miatt az Üvöltés nem tud igazán mélyre ásni a női lélek bugyraiban.
Az antológiasorozat meglehetősen hálátlan műfaj, és talán nem véletlen, hogy a legsikeresebb alkotások vagy játékfilm-hosszúságú epizódokból állnak (Black Mirror) vagy csak évadonként váltanak sztorit és karaktereket (American Story-sorozatok), ezzel lehetővé téve a történet kibontakozását. Az Üvöltés hasonló problémával küszködik, mint a szerelmi sztorikat és bevándolótörténeteket gyűjtő magazinrovatok cikkeit feldolgozó, kisfilmhosszúságú epizódokból álló Modern Love és Little America: a pár bekezdéses alapanyag kevés egy félórás epizódhoz, a fél óra pedig nem elég ahhoz, hogy érdemben el lehessen mélyíteni a sztorikat.
Ahogy a legtöbb antológiasorozat esetében, az Üvöltés epizódjainak is ingadozó a minőségük – néha egy részen belül is váltják egymást a zsigerig hatoló jelenetek és a fájóan didaktikus párbeszédek. Kiemelkedik a modern kori párcserélést kifigurázó epizód a férjét az eladónak visszaadó feleségről, aki különböző „csereárukat” kipróbálva keresi a tökéletes párt, vagy a meggyilkolt fiatal lány története, aki a nyomozást szellemként követve arra döbben rá, hogy a detektív – a legnépszerűbb krimik hőseihez hasonlóan – a saját magánéleti válsága megoldására használja fel a tragédiáját. Vannak ugyan a sorozatban eredeti gondolatok és vizuálisan is izgalmas jelenetek, a színészek pedig egytől egyig remekelnek, az összhatás mégis kevés. Kapunk egy csipetnyi fekete humort, egy csipetnyi szürreális horrort, egy csipetnyi társadalmi szatírát, egy csipetnyi lélektani drámát, de semmiből sem eleget.
A high concept jelleg miatt az Üvöltés papíron ideális antológiasorozatnak tűnik, de a felrajzolt társadalmi problémák nem eléggé polgárpukkasztó feldolgozása és a forradalmi új mondanivaló hiánya miatt nem tud igazán nagyot szólni. A sorozat címét Helen Reddy nőjogi himnusszá váló hetvenes évekbeli slágere ihlette, és maga a sorozat is kicsit olyan, mintha egy előző korszak feminizmusában ragadt volna.
Ha valaki életében először találkozik mozgóképen ezekkel a helyzetekkel, akkor szíven üthetik és elgondolkodásra késztethetik a szándékosan felnagyított jelenségek, de szerencsére manapság – részben a #MeToo hatására – már nem számítanak tabunak és számos, nőkről szóló film/sorozat foglalkozik velük, ennél sokkal komplexebben és érdekesebben. Például a GLOW, amiben az esendő, nehéz természetű, már-már antihősszintre emelkedő női hősök hétköznapi küzdelmét, összetett konfliktusait és keserédes győzelmeit sokkal felemelőbb nézni, mint az „ezért nehéz nőnek lenni” történeteket leegyszerűsítő hepienddel lezáró oktatófilmeket.
Az Üvöltés az Apple TV+-on látható.
