2022. április 9. – 17:56
Jövőre lesz 40 éves a Red Hot Chili Peppers, ez idő alatt a kaliforniai együttes egyértelműen az egyik legnagyobb aktív stadionzenekarrá nőtte ki magát. A közel négy évtized alatt a zenekar átment pár tagcserén, műfajváltáson, és az elmúlt jó pár évben valahogy nem sikerült már igazán nagyot durrantania. Hat évvel az előző nagylemezük után megjelent az Unlimited Love, a zenekar legújabb stúdióalbuma, amin 2006 óta először az együttes korábbi gitárosa, John Frusciante is játszik. Ez meg is látszik az albumon, de korai lenne arról beszélni, hogy ez a lemez megközelítené olyan népszerű vagy kultikus lemezek színvonalát, mint a Blood Sugar Sex Magic, a Californication vagy akár a Stadium Arcadium.
A Red Hot Chili Peppers (RHCP) mindig is kicsit kilógott a klasszikus nagy amerikai rockzenekarok közül. Talán soha sem volt annyira vagány, karcos, annyira kimért és cool, és zeneileg sem feltétlenül azt a bluesrockos hagyományt folytatta, mint sok ma is aktív stadionzenekar. Az RHCP igazi kaliforniai zenekar, nincs benne az a New York-i fellengzősség, az elérhetetlenség iránti vágyakozás a tagok részéről, mint sok más klasszikus rockzenekarban. Ez részben a zenei gyökereknek köszönhető, mint a funk vagy a rap, ami az RHCP 1983-as indulásakor egy egészen furcsa kombinációnak tűnt, és azóta sem tudta igazán lemásolni semmilyen más top produkció. Az évtizedek során egy picit poénná is vált az, hogy a teljes életmű paródiáját össze lehet foglalni ebben az egy videóban:
Nyilván ez a videó így egy elég erős sarkítás, de szépen rámutat arra, hogy azért közel 40 év alatt az RHCP is valamennyire önismétlővé vált. Ennek ellenére azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy helyük van minden idők legnagyobb hatású rockzenekarai között, nemcsak a zenei újításaik, hanem a tucatnyi generációs slágerük miatt is. Nagyon ritka az, hogy egy alapvetően elég punk felfogású, egykoron durván önpusztító tagokból állt zenekar három különböző évtizedben is tudjon abszolút slágereket írni. És csak azért nem négy évtizedben, mert John Frusciante gitáros 2009-es (már a második) kiszállása óta csak elég halovány albumokra és dalokra futotta a zenekartól.
A mostani album megjelenése előtt azonban már tudni lehetett, hogy Josh Klinghoffer beugró gitáros helyére újra visszajön Frusciante, aki egyértelműen az együttes legkultikusabb, zenei szempontból legismertebb tagja. Frusciante annak idején kifejezetten rosszul viselte a Blood Sugar Sex Magik által hozott sikert, nem akart népszerű lenni, durvábban rácsúszott a heroinra (ezzel a zenekar többi tagjának is meggyűlt a baja), majd 1992-ben kiszállt, és belekezdett a szólópályájába, ami sokszínűbb, mint az RHCP életműve, cserébe soha meg sem közelítette azt népszerűségben. Ami viszont az RHCP-nek nem sikerült, az az igazán jó albumok írása Frusciante nélkül. Elég megnézni a RateYourMusicon, hogy a top 7 albumból 6-ot Frusciantéval csináltak.
A zenekar eddigi életművét talán nem is kell jobban bemutatni, aki elolvas egy zenei cikket, az biztosan tud mondani három olyan generációs slágert, amit akár még a rádióból is a tévéből is ismerhetett, legyen az a Californication, a Scar Tissue, a Dani California, az Otherside, a Snow vagy a Suck My Kiss. Tényleg nagyon kevés rockzenekar tudott a rockzene hőskora (a hatvanas-nyolcvanas évek) után rádiós megaslágereket írni – nekik ez többször is sikerült. Viszont a 21. századra mintha elfogyott volna a lendület.
Már a Stadium Arcadium is olyan album volt, amin ugyan voltak hatalmas slágerek és jobb dalok, érezhetően áramvonalasabb lett, sokkal hozzáférhetőbbé vált a zenekar hangzása, mint valaha. Szó se róla, az RHCP szerintem mindig sokkal befogadhatóbb volt a műfajt nem kedvelők számára, mint más hasonlóan népszerű kortársai, de a Stadium Arcadium utántól valahogy mintha beleposhadtak volna a stadionzenekarok középszerűségébe és biztonsági játékába.
Ez részben valószínűleg Frusciante második kiszállásának is köszönhető, de amíg például a kilencvenes években legalább Dave Navarróval sikerült összerakni egy megosztó, de néhol zseniális albumot (One Hot Minute), a 2009-ben beugró Klinghofferrel csak fájóan súlytalan, minden dögösséget nélkülöző headliner produkcióvá váltak. Klinghofferrel kényelmesen kihoztak hét év alatt két elég érdektelen nagylemezt, de ugyanúgy turnéztak és koncerteztek tovább, hiszen a Red Hot Chili Peppers annyira erős márkanévvé vált az előző évtizedek miatt, hogy egy közepes lemezzel is megtöltenek egy arénát bárhol.
Ahhoz tehát kétség se férhet, a 2011-es I'm With You vagy a 2016-os The Getaway meg sem közelíti a Frusciante-korszakok albumait – talán így most már érthető, miért akkora szám, hogy egy lassan 40 éves zenekarba visszatért a régi gitáros. Az már tényleg csak apró lábjegyzet, hogy Frusciante nincs az alapítók között, hiszen 1988-ban érkezett a zenekarba Hillel Slovak helyére, aki mindössze 26 évesen túladagolta magát heroinnal egy hollywoodi lakásban.
Az Unlimited Love még Klinghofferrel kezdődött, azonban Flea és Anthony Kiedis elégedetlenek voltak a tempóval, és felvetették, mi lenne, ha az elmúlt időszakban acid house meg más elektronika irányába elmozduló Frusciantét keresnék megint. Frusciante pedig olyan rég írt már rockzenét, hogy visszaszállt a zenekarba, a helyettesétől pedig elköszöntek. A Guardiannek adott interjújukból ki is derül, hogy Frusciante az első próbákon azt kérte, hogy játsszák el az első három albumot, hogy kicsit belerázódjon a dolgokba. (Külön érdekes, hogy az első három albumon még nem is Frusciante játszott.) A legendás Rick Rubin, aki egy évtizeden át volt a zenekar lemezeinek producere, konkrétan elsírta magát, amikor először együtt látta újra a stúdióban a zenekar klasszikus felállását.
Mindezek ellenére az Unlimited Love nem egy kifejezetten erős album, de azt bátran ki lehet róla jelenteni, hogy az előző kettőhöz képest sokkal szórakoztatóbb.
Az már egy hallgatás után is egyértelmű, hogy Frusciante miért akart az első három albummal bemelegíteni a próbákon. Vele sikerült tökéletesíteni ezt a popérzékeny funky vonalat, ami még a Stadium Arcadiumról is ki tudott termelni pár slágert. Az új albumot nyitó Black Summer simán elférne 1999 és 2006 között bármelyik RHCP-lemezen, ahogy az ezt követő 2-3 másik szám is. Az Aquatic Mouth Dance teljesen old school RHCP, Flea nagyon virgonckodik a basszusgitáron, itt-ott még fúvosok is vannak (sőt, jazzszóló is!), Kiedis pedig előveszi azt a tipikus „fehér rocker rappelni próbál” stílust, ami valamiért csak neki állt jól az elmúlt 40 évben:
Ezután a zenekar megpróbál visszanyúlni a Scar Tissue-k és Under the Bridge-ek világába, hátha tudnak még egyszer írni egy lassú, szomorkás, mégis klasszikussá váló balladát, de ez nem annyira sikerült a Not The One című számmal. Hogy mennyire rosszul öregszik Kiedis rappelése, azt az ezt követő Poster Child című számon lehet hallani igazán. Kiedis sosem volt egy igazán jó szövegíró, sőt, kifejezetten idióta, infantilis szövegeiről is ismert a zenekar, de az nagyon durva, hogy a legtöbb dalszöveg alig értelmezhető az új lemezen. Itt egy példa a Poster Child első soraiból:
Melly Mell and Richard Hell were dancing at the Taco Bell
When someone heard a rebel yell, I think it was an infidel
Adam Ant and Robert Plant were centers of a sycophant
Enlisted by Ulysses Grant to record at the Record Plant
Islamabad is on the nod, Havana at the riot squad
And if you want to be a Mod, you'll have to meet me at the quad
Most ezt nem fogom lefordítani a kedves olvasónak, de kérem higgye el nekem, hogy ennek a hat sornak így az ég világon semmi értelme sincs. Arról a részről nem is beszélve, amikor Kiedis a refrénnél elkezd halandzsázni, hogy „rátátárám, páppápárám”. Hogy a végére még odaraktak egy ilyen igazi dadrockos gitárszólót, az már tényleg csak a hab a tortán.
A közepéhez érve ettől még azon kapom magam, hogy azért el lehet hallgatgatni ezt az albumot. Persze, lehet mosolyogni Flea slappelésein, Kiedis gyakori negédességén és béndzsó rappelésén, ahogy Frusciantén is hallani, hogy jól esik neki újra gitárhőst játszani. De bőven az ötvenes éveit taposó vén rockerektől igazából ez egy meglepően energikus album. Nem akarják és valószínűleg nem is tudják már újraértelmezni magukat, de legalább nagyon jól csinálják azt, amiért még 40 év után is kurrensek tudtak maradni.
Az Unlimited Love-on nincs abszolút sláger, nincsenek igazán olyan dolgok, amiket nem hallottunk még az RHCP-től, viszont egyértelműen van lelke, amit a Klinghoffer-érában egyszer sem éreztem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha ezek a számok a zenekar csúcskorszakaiban jönnek ki, akkor lenne köztük két-három, ami most nagy kedvenc lenne a rajongók körében. Az eddigi életműhöz képest azonban nem nyújtanak katartikus élményt. Talán a These Are the Ways a kivétel, ami egy grandiózus, zajos rockszám, de itt is inkább az fogott meg igazán, hogy mennyire klassz újra hallani Frusciante háttérvokálját.
Már hónapokkal ezelőtt elfogyott az összes jegy a Red Hot Chili Peppers júniusi budapesti koncertjére, ami megmutatja, hogy egy ekkora zenekarnál igazából mindegy is, milyen albumot hoznak ki, már rég nem ezért fizet ki 30-40 ezer forintot egy rajongó a jegyért. Éppen ezért még úgyis pozitív hatása van az Unlimited Love-nak, ha tényleg nem váltja meg a világot, nem értelmezi újra a zenekar hangzását, és nem indítja be az RHCP sokadvirágzását. Arra viszont jó, hogy az emberek megint arról beszélgessenek, hogy Frusciante visszatért, hogy milyen hatása volt a zenekarnak különböző generációkra, és hogy Flea egyébként félig magyar. Az Unlimited Love-tól nem lett több a zenekar, de legalább azt elérte, hogy megint csak a jóra lehessen velük kapcsolatban gondolni.