Christine Thürmer az a nő, aki vélhetően a legtöbb kilométert gyalogolta a világ különböző pontjain. Az egykori menedzser az elmúlt években legtöbbször sátorban aludt, hideg patakokban tisztálkodott, és szemeteszsákokból készített magának esőnadrágokat. Kedvenc európai túraútvonaláról, az Országos Kéktúráról akartam faggatni, aztán egy csomó minden más is szóba került, például az influenszerek.
Az 54 éves Christine Thürmerthru-hiker, azaz hosszú távú túrázó vagy ultrahosszú távolságokat bejáró vándor – ki hogy nevezi az extrém hosszú, minimum 500–1000 kilométeres túrautakat egyszerre teljesítő vándorokat. 2004-ben megszűnt jól jövedelmező, cégesautós menedzseri állása Németországban, ami után nem sokkal később már a 4277 kilométeres Pacific Crest Trailen gyalogolt Mexikóból Kanadába. A gyaloglást azóta sem hagyta abba, jelenleg közel 60 ezer kilométernél tart. 2007-ben végleg búcsút intett a klasszikus bizniszvilágnak, és kis szünetekkel – amelyeket többnyire Berlinben tölt –, folyamatosan gyalogol, biciklizik és evez. Sosem volt különösebben sportos, enyhe tériszonya is van, és a legkevésbé sem motiválja, hogy rekorder legyen (a weboldalán olvasható „legtöbbet gyalogló nő” toposz nem tőle származik, hanem a könyveivel foglalkozó ügyintézőtől), egyszerűen csak örömét leli abban, amit csinál. A weboldala német nyelvű, de van egy blogja, ahol angolul posztol, ahogy az Instagramján is – de csak olyankor, „ha éppen van valami mondandója”.
Az Országos Kéktúra a kezdők igazi paradicsoma
„Totális Magyarország-rajongó vagyok, teljesen beleszerettem az országba” – nyitja a kéktúrás emlékeit Christine Thürmer. Amikor 2016-ban belevágott az Országos Kéktúrába, már túl volt a világ leghosszabb és legizgalmasabb hosszú távú túraútvonalain. Teljesen véletlenül bukkant a kéktúrára, aminek láttán felcsillant a szeme. „Mindenki az Alpokba és Skandináviába megy túrázni, ami elég unalmas, én meg odavagyok az olyan túraútvonalakért, amiket alig ismernek” – magyarázza.
Amikor először beszélni kezdett az ismerőseinek a terveiről, általános értetlenkedés fogadta. Az ellenérvek mindig ugyanazok voltak: a magyar táj unalmas, lapos, a termálfürdőket leszámítva mit lehet ott csinálni?
„A németeknek nem igazán vannak friss benyomásaik Magyarországról. Az NDK-s időkből a legtöbb németnek megvan a Balaton, esetleg a gulyásleves, a népzene és kb. ennyi. Hozzájön ehhez, hogy amióta Orbán Viktor vezeti az országot, Magyarország imázsa a németek szemében messze nem a legjobb. Szóval mindenki megpróbált lebeszélni a kéktúráról”
– meséli éppen Svájcból, ahol egy előadás-sorozaton vesz részt. – „Ez nálam persze azt eredményezte, hogy még inkább menni akartam. Már az első szakasz teljesítése után láttam, hogy nekem volt igazam. A kéktúra valóságos paradicsom a kezdő túrázóknak.”
Christine Thürmer eddig három könyvet írt a túráiról, mindegyik Spiegel-bestseller lett Németországban, és kiváló olvasói értékeléseket kapott. Legutóbbi könyvében, amely Weite Wege wandern (Kb. Hosszú távú túrázás vagy irodalmibb fordításban: Messzi utakon) címmel jelent meg, a legjobb kezdőknek való európai túraútvonalként méltatja a kéket. „Ha bárki tanácsért jön hozzám, mindenkit a kéktúrára szoktam küldeni, és lelkes dicshimnuszokat zengek róla, pedig nem szponzorál titokban a Magyar Turisztikai Ügynökség.”
"Főleg ősszel álomszerű a magyar táj" – Fotó: Christine Thürmer
Elsősorban azért kedveli, mert nyugodt, kiszámítható, és sok élményt nyújt, továbbá:
remek az útvonal infrastruktúrája, kiválóak a felfestések a teljes út során, egyszerűen lehetetlen eltévedni, „alig ismerek olyan túrautat Európában, ahol ennyire stresszmentesen lehetne haladni”;
azért is kezdőbarát, mert „a kéktúra hibázási toleranciája magas”;
szép erdőkön vezet keresztül, sok köztük a bükkös, és ezek főleg ősszel álomszerűek;
legális a vadkempingezés Magyarországon („Minden német Skandináviába rohan, mert ott ingyenes a vadkempingezés, és amikor mondom nekik, hogy »figyeljetek, ez Magyarországon is így van!«, senki nem hisz nekem.”);
nincsenek időjárási extremitások, vagy nagyon-nagyon ritkák;
Magyarország az EU ár/érték arányban egyik legkedvezőbb országa;
a szállások jók, az ételek finomak és olcsók, ami valódi luxus egy túrázónak;
„várromok, templomok és termálfürdők, na meg a hévízi termáltó” – sorolja a túra során felkeresett kedvenc látványosságait;
az emberek többsége barátságos;
végezetül: „A németeknek általában valamiféle arrogáns képük van Kelet-Európáról, hogy ott minden olyan lepusztult, miközben én azt tapasztaltam, hogy a legtöbb magyar falu nagyon szép, tiszta és rendezett.”
Az egyedüli nehézséget az jelentette számára, amikor nagyrészt romák lakta falvakon gyalogolt keresztül, de szerencsére a kektura.click.hu oldalnak és az azt jegyző Horváth Bélának köszönhetően tisztában volt a jelenséggel, és értelmezni is tudta, mi veszi körül. Mint mondja, Németországban ugyanakkor nehéz úgy beszélni ezekről a falvakról, hogy ne minősítsék rögtön az embert, miközben ő csupán azért tér ki erre is a beszámolóiban, hogy előre jelezze a leendő túrázóknak, hogy nincs okuk rettegni.
Két évvel később, 2018-ban az Alföldi Kéktúrát is végiggyalogolta. Utóbbit azért, mert épp Németországból Bulgáriába, a Fekete-tengerhez tartott az E3-as európai távolsági túraútvonalon. (Itt található a leghosszabb európai túraútvonalak listája.) „Ennél ostobább dolgot nem is nagyon csinálhattam volna, mint hogy pont júliusban gyalogolok át az Alföldön” – tűnődik vidáman. „Folyamatosan szántóföldek mellett megy az ember, az öntözőrendszerek miatt állandó kitérőket kell tenni, és kevés az árnyék.”
„Mindig látni lehet a menő képeket az amerikai sivatagokról, ahol csak napernyővel lehet gyalogolni: na, nem kell elmenni odáig, elég nyáron végigjárni az Alföldi Kéktúrát”
– mondja. Egyébként mindenképp szeretne visszatérni valamikor, hogy a Dél-dunántúli Rockenbauer-Kéket is végiggyalogolja.
A túrázás és a pénz
Christine Thürmert mindig megkérdezik, hogy miből tud ennyi éven át ennyit túrázni Észak-Amerikától Új-Zélandon át Dél-Koreáig. Erre mindig ugyanazt válaszolja: „Nagyon keményen dolgoztam korábban, és most abból élek, amit akkor a menedzseri fizetésemből félretettem. Nem fogadok el semmilyen szponzori megkeresést, kizárólag a saját pénzemből gazdálkodom. Időnként fel szokták róni nekem, hogy ez nagyon hedonista dolog. De miért? Amíg senkinek nem ártok ezzel, senkinek nem megyek az idegeire, és tudom magamnak finanszírozni, addig csinálom. Elsősorban azért gyalogolok, mert örömmel tölt el, és ezt nem kell megideologizálnom” – hangzik az ars poeticája.
Szerinte ha valaki szeretne, a lehetőségei is adottak hozzá, de mégsem indul neki, akkor többnyire nem elég erős a belső motivációja, és gyakran ilyenkor kreálnak az emberek maguknak valamilyen fedősztorit, mondjuk, hogy adománygyűjtési céllal vagy a klímaválság ellen fognak gyalogolni.
„De miért kell mindent leönteni egy morális szósszal? Ha nincs elég belső motivációd, akkor, ha tíz napon át szakad az eső, tök mindeggyé válik minden fölöttes cél, elég valószínű, hogy fel fogod adni. Szerintem bőven elég, ha az emberek beteljesítik az álmaikat, és ezért nem kell senkitől elnézést kérniük.”
Az ilyen túrázók legfeljebb csak maguknak okozhatnak bosszúságot, szemben a pénz nélkül utazgató, hátizsákos turistákkal, akiket nem különösebben szívlel. „Ők általában fiatal, iskolázott emberek a világ nyugati társadalmaiból. Mivel jó időben jó országokba születtek, minden lehetőségük meglenne arra, hogy pénzt keressenek a passzióikra, ehelyett a harmadik világ országaiba utaznak, visszaélnek az ott élők vendégszeretetével, és kitartatják magukat. A szegény országok így a nyugati fiatalok szórakoztatásának kulisszájává válnak, miközben az ott élő emberek a túlélésért küzdenek” – mondja.
Christine Thürmer nem szokott a harmadik világ országaiba utazni, olyan helyeken viszont gyakran megfordul, ahol szegénységben élnek emberek. És ők is szeretik megvendégelni az utazókat. Vajon hogy egyezteti össze az elveivel, ha, mondjuk, egy kis, szegényes faluban valaki meg akarja hívni magához? „Csak ritkán mondok erre igent, főleg olyankor, ha, mondjuk, látom, hogy a vendéglátómnak van egy kertje, el tudja látni magát, vagyis nem szegény a szó valódi értelmében. És a fent említett túrázókkal szemben nagy különbség, hogy az ilyen meghívásokat – ha épp adódnak – elfogadhatom ugyan, de nem vagyok rájuk szorulva. Ilyenkor például szívesen együtt ebédelek azzal az emberrel, aki meghívott, de máshol keresek szállást éjszakára.”
A szállása többnyire a sátra, de – ha megoldható – nagyjából hetente egyszer szeret kitérőt tenni egy városba vagy nagyobb településre, ahol feltölti szolid élelmiszerkészletét, internetezik, eszik egy meleg ételt, és kivesz magának egy szobát. És ilyenkor fantasztikus boldogsággal tölti el a zuhanyzás.
Az erdő az egyik legbiztonságosabb szálláshely a német túrázónő szerint – Fotó: Peter von Felbert
A boldogságküszöb süllyedése
A rengeteg megtett kilométer időközben őt is megváltoztatta, ahogy eddig könyveiben és interjúiban is elmondta, egyértelműen pozitív irányba „A legfőbb változás nálam a boldogságküszöböm süllyedése volt” – mondja. Túráin csakis az alapvető szükségleteivel törődik: víz, élelem, valami, ami meleget ad, és védelem az időjárás ellen. „Ezért minden, ami efölött van, totális luxussá válik. Amikor elkezdtem a hosszú távú túrázást, egyáltalán nem motivált semmi olyasmi, hogy útközben megtaláljam a boldogságom, de közben mégis megtaláltam – azáltal, hogy az igényeimet a minimálisra csökkentettem.”
Mivel legtöbbször hideg patakokban fürdik és polifoamon alszik, egy ágy és egy meleg zuhany akkora örömforrás számára, mint régen egy béremelés.
Illusztrációként egy történetet mesél: 2004-ben, az első nagy útján Mexikó és Kanada között, épp a Sierra Nevadában gyalogolt, és a következő élelemszerzési hely előtt az utolsó két napra már csak 27 darab M&M's cukorkája maradt, amit gondosan beosztott. Ekkor futott össze hazafelé tartó hétvégi túrázókkal, akik már nem akarták hazavinni a csokiszeletüket, és felajánlották neki. „Ez akkor olyan érzés volt, mint újév, szilveszter, karácsony és szülinap egyszerre”. Feltépte a csoki papírját, és azonnal behabzsolta.
Utána két dolog kezdett el derengeni előtte: ha ezer dollárt adtak volna neki, nem lett volna ennyire boldog, mint azzal a csokival. A másik, hogy ez az érzet, amikor felszakította és behabzsolta a csokit, nagyon közvetlen és testi jellegű volt. „A modern társadalmakban a boldogságérzések közvetettek, és általában a pénz közbenjárásával történnek, sokszor nem elemi módon fizikaiak. A gyaloglásnál minden nagyon közvetlen és testi, és ez elképesztően szuper” – magyarázza.
A hosszú távú gyaloglás női műfaj
Christine Thürmer követőinek nagyobb része nő, akik gyakran hozzá hasonlóan középkorúak, a negyvenes-ötvenes korosztály tagjai. Őket kifejezetten bátorítani szeretné, meggyőződése ugyanis, hogy ha egy nő túrázni kezd, sokkal több előnye, mint hátránya származhat a neméből. Szerinte a hosszú távú gyaloglás amúgy is inkább női műfaj:
a nők állítólagos hátránya pont előnyükre válik: nem tekintenek rájuk potenciális veszélyként, ezért többnyire segítőkészség övezi az útjukat;
mentálisan stabilabbak, jobban átküzdik magukat az akadályokon;
a férfiak sokszor szeretik erővel megoldani a dolgokat: meghódítanak egy útvonalat, ám elvesztik a motivációjukat, ha nincs semmi, amit le kellene küzdeni (mondjuk egy távolságot), ami szerinte a nőkre nem jellemző;
a menstruáció a legtöbb túrázó nőt nem zavarja, és a súlyveszteség miatt egy hosszú gyaloglás alatt gyakran ki is marad;
szinte nincs olyan állat, amelyik vadászna az emberekre, bár a medvék azért lehetnek veszélyesek, leginkább akkor, ha valaki meglepi őket, ezért medveveszély esetén érdemes zajongva haladni. Montana államon áthaladva ő ezért végig azt az egyetlen dalt énekelte, amelynek kívülről tudja a szövegét, és ez a német himnusz volt. Nem is támadták meg a medvék.
Christine Thürmer mindenképp vissza szeretne térni, hogy teljesítse a Rockenbauer Páldól elnevezett Dél-dunántúli Kéktúrát – Fotó: Christine Thürmer
5-6 kiló bőven elég
Christine Thürmer ultralight túrázó, a hátizsákja maximum 5-6 kilós, és ebben minden benne van: sátor, polifoam, hálózsák, egyetlen szett váltóruha, főzőeszköz, víz, valamennyi étel és apróságok. Szerinte óriási tévedés, hogy hosszú távú túrázni csakis nagyon drága, speciális túraruhában lehet, és ezek nélkül a vadonban „tuti meghalsz”. „Az összes cuccom a legolcsóbb sportboltból származik. Én például a súly optimalizálása miatt ki szoktam vágni a ruhacímkéket, le szoktam vágni a fogkefe fölösleges részét, és nem viszek magammal esőnadrágot, mert szemeteszacskót használok helyette” – mondja.
Korábban szó volt róla, hogy rendre visszautasítja a szponzori megkereséseket. Hogy miért? „Szerintem ez az egész szponzortéma szörnyű, mert attól a pillanattól kezdve, hogy elfogadod, nem vagy többé független és szabad” – magyarázza. – „A szponzorok mindig szuper fotókat akarnak látványos helyszínekről. Ha én azt mondanám a szponzoromnak, hogy jövő héten Magyarországra megyek, akkor a szponzor erről azonnal megpróbálna lebeszélni, egyrészt mert Magyarország politikailag problematikus, másrészt mert nem lesznek izgalmas fotóim. A szponzorok az olyan helyszíneket szeretik, mint Skandinávia, Patagónia, Alaszka, Izland.”
Ha valaki szponzorálná, borulna a minimalista, ultrakönnyű felszerelése is, mivel biztosan magával kellene vinnie valami fölösleges dolgot. És még valami:
„Az egész szponzorált influenszer-horda elképesztően hiteltelen. Én vagyok a totális ellenpélda – bár egyetlenegy hosszú távú gyaloglót sem ismerek, aki úgy nézne ki, mint az influenszerek. Az igazi túrázók általában nagyon piszkosak, félig szakadt ruhákban, lyukas sportcipőben, az említett kukásszatyrokkal rohangálnak több száz kilométeren át.”
A könyveiben rengeteg tippet ad a kezdő és haladó hosszú távú túrázóknak a minimális büdzsétől a táplálkozásig. A 2020-ban megjelent könyvének egyik legfőbb tanítása, hogy minél kezdőbb valaki, annál könnyebb legyen a hátizsákja. „Minden egyes fölösleges kilóval, amit magaddal viszel, drasztikusan csökkented annak az esélyét, hogy teljesíteni fogod a célodat.” A másik, hogy semmiképp sem szabad túrabakancsban túrázni, csakis könnyű sportcipőben, ami jó eséllyel elkopik az út során. A fittségre pedig szerinte már csak azért sem szabad előre rágörcsölni, mert ezer kilométer legyaloglása során óhatatlanul fitté válik mindenki.
Rengeteg túraterve van még – amihez számításai szerint legalább 90 éves koráig kell élnie. És ha közben netán megunja a gyaloglást? „Akkor hospice-szakemberré képzem át magam” – érkezik a meglepő válasz. Miért pont azzá? Nagyjából a munkája megszűnésének idején egy negyvenes éveiben járó építész barátja stroke-ot kapott. Végigkísérte barátja haldoklását, ami nagyon megérintette, és ráirányította a figyelmét arra, hogy a legfontosabb erőforrása az élete, az élettartam pedig véges. És ahogy nem mindegy, mit csinál abban a néhány évtizedben, az sem mindegy, hogyan készül fel egy ember az utolsó, leghosszabb útjára.
