2022. március 4. – 05:06
True crime, azaz megtörtént bűnesetekből készült dokumentumsorozatokat kritizálni elég hálátlan feladat, mert ha azt mondom, hogy valami nem tetszik benne, akkor olyan, mintha azt mondanám, valakit nem gyilkoltak meg elég érdekesen. Amióta a Netflix a világ egyik első számú szórakoztatásává tette azt, hogy rendőrségi közleményeket és beszámolókat, vagy ebből készült cikkeket dolgoznak fel, azóta ezek a sorozatok kimásztak az ismeretterjesztő csatornák késő esti sávjából a bármikor elérhető bűnös élvezet kategóriájába, és óhatatlanul ott van a helyük a Stranger Things meg az Ozark meg a hasonlók között.
Ezeknek is megvan a maguk eszköztára: a disszonáns zene, a lassított felvételben sétáló szereplők, a drónfelvételek, a beszélő fejek, és az a pillanat, amikor valaki valami sokkolót mond, és vagy kapunk egy montázst meghökkentő dolgokról gyors egymásutánban, vagy a képen látható ártatlan dolog hirtelen eltorzul. A Worst Roommate Everben például egy interneten található cicás képnek egy vágás után démoni, vörös szemei lesznek.
A Worst Roommate Ever (ami sem a magyar feliratban, sem a magyar szinkronban nem kapott honosított címet) egy ötrészes dokusorozat borzasztó lakótársakról, bár a lakótárs fogalmát elég tágan értelmezik benne: van itt jótékony szállásadó és sorozatos lakásfoglaló is. Az ötrészes hossz csalóka, valójában négy történetet dolgoz fel az egész, csak az egyiket két epizódban.
Formájában teljesen megfelel a műfaj elvárásainak, emberek egy fotelben ülve vagy egy irodában mesélnek, a zene szempillantás alatt fenyegetővé válik, amikor valaki gyanút fog. Szerencsére a béna újrajátszott jeleneteket itt animációkkal helyettesítik, amik néha működnek, néha viszont az erőszakos pillanatokat elbagatellizálják. Az élő szereplős és az animáció közötti átmenetet ráadásul mindig egy fura, esküvői videós áttűnéssel érzékeltetik, mintha most kezdődne egy fantáziajelenet, ahol valakit irgalmatlanul megfojtanak.
A Worst Roommate Ever vezérfonala a tematikája: olyan erőszakos bűncselekményekről szól, amik olyan emberek között történtek, akik egy fedél alatt laktak. Folytonosság nincsen közöttük, négy különböző esetről van szó.
Egy ráadásul a nyolcvanas években történt: a kaliforniai Sacramento belvárosában eltűnik egy mentális problémákkal küzdő hajléktalan, miután beadják egy helyi jótevő menedékházába. A jótevőről aztán kiderül, hogy hiába adja ki kedves nagymamának magát, valójában már a börtönt is megjárta amiatt, mert embereket kábított el és rabolt ki. Nincs is nagymamakorban igazából, és nem csak a paradicsompalánták miatt van felásva a kertje. Dorothea Puente egy közepesen ismert sorozatgyilkos volt Amerikában, 2004-ben még receptkönyve is jelent meg a börtönből, de nem a klasszikus értelemben vett lakótárs, hanem valaki, aki befogadott a házába elesett embereket, ahol aztán szigorúan tartotta őket, az életjáradékukat felvette helyettük, majd bizonyos esetekben végzett is velük. Szóval nem az a klasszikus lakótárs.
Ahogy, mondjuk, a második történetben igen: Maribel Ramos hivatásos katona azért vett magához egy lakótársat, mert nem bírta tovább fizetni egyedül a lakbért. K. C. Joyra esett a választása, egy idősebb, ázsiai származású úrra, aki kedves volt, visszahúzódó. Aztán a semmiből előjött azzal, hogy szerelmes Ramosba, plasztikai műtéttel ránctalanította az arcát, és egy tigrist tetováltatott magára, hogy jobban tetsszen a nőnek. Amikor az visszautasította a közeledését, Joy modora ellenséges, majd erőszakos lett.
A Worst Roommate Ever első két epizódja értelemszerűen nem tudja sem az áldozatokat, sem az elkövetőket megszólaltatni, ezért mindkettő olyan, mintha egy cikket olvasnának fel nekünk az esetekről. Bőséges rendőrségi megszólalóval, néha még gyászoló családtagokkal. Domini Hofmann rendező próbál valahogy feszültséget kicsikarni a történetekből, próbálkozik egy teljesen felesleges idővonallal, vagy egyszerűen csak azzal, hogy fontos részleteket stratégiailag fontos pillanatokban mesél el. De egyik sem lesz sokkal több egy szokványos tévés feldolgozásnál.
De két rész után a Worst Roommate Ever megtalálja a ritmusát, pont a két leghosszabb történetével. Az elsőben egy magát palesztin ultramaratonistának kiadó szélhámos, Youssef Khater áldozatai mesélnek arról, hogyan vágta át őket, majd amikor kifogyott a kényszeres hazugságokból, hogyan fordult ő is az erőszakhoz. Khater sztorija lebilincselő, főleg azért, mert megmutatja, hogy tudott mindenkit egyszerre kihasználni ahhoz, hogy elérje a céljait, és aztán ezekkel a célokkal teljesen másokat húzott csőbe.
És azért is lebilincselő, mert azok mondják el, akikkel ez megtörtént: a texasi Callie már tíz évvel később, de láthatólag még mindig nem teljesen feldolgozva az eseményeket úgy mesél a kálváriájáról, mintha a poklot járta volna meg az egykori chilei hosteltársa miatt. Ez a Worst Roommate Ever legjobb része, és érdemes csak önállóan is megnézni, mert a gonosz lakótárs mellett szól kalandokat kereső, hiszékeny angol férfiakról, a chilei igazságszolgáltatásról, palesztin öntudatról, és egy olyan figuráról, aki a Tinder-csaló mintájára egy különálló filmet is érdemelhetett volna. (Ha inkább olvasnánk róla, akkor itt ez a remek cikk a Texas Monthlyból.)
Ha a hosszt nézzük, akkor Jed Creek, alias Jamison Bachmann meg is kapja a majdnem másfél órás duplarészével. Bachmann egy elhíresült squatter, azaz lakásfoglaló volt, aki részletesen ismerte a lakhatási törvények kiskapuit, és bónuszként borzasztó erőszakos és elviselhetetlen személyiség is volt. A magas, megnyerő férfi módszere mindig ugyanaz volt: a kedves úrból a beköltözés után egy diktátor lett, aki átrendezte a lakótársa dolgait, majd egy idő után erőszakkal fenyegette őket.
Viszont a hatályos törvények értelmében nem lehetett kitenni attól a pillanattól fogva, hogy az első neki címzett levél megérkezett a lakhelyére, onnantól lakónak számított, és egy bonyolult és sokáig elhúzódó jogi procedúra után lehetett csak eltávolítani. Bachmann ezzel élt vissza, az érzelmi és jogi manipulációt pedig olyan magas szinten űzte, hogy egy főbérlőjét a nyugdíjából semmizte ki, egy barátnője pedig a beköltözés után hónapokkal a fogdában találta magát. A sztori főszereplője Alex, aki nem hallgatott az első megérzésére Bachmann-nal kapcsolatban, és már mindent kitalált, hogy a férfit valahogy eltüntesse a lakásából. Tudja, hogy Bachmannt idegesíti, ha hangos zene szól, ha cigiznek és isznak körülötte, úgyhogy szervez egy bulit. „Egy Wu-Tang-csaj vagyok!” – mondja a kamerába, majdnem tíz évvel az eset után. (A rész ebből a cikkből készült.)
A Worst Roommate Ever tényleg az a fajta netflixes vattacukor, amit lehet fogyasztani, aztán eltűnik az ember emlékezetében. Biztos vagyok benne, hogy most minden eredeti cikk kattintásszáma növekedni fog, és ki tudja, lehet, hogy Puente odakerül az amerikai sorozatgyilkosok magasabb szférájába, de a sorozat maga nem tudja megközelíteni azt a részletgazdagságot, amit egy-egy eredeti cikkben találni lehet. Amiben viszont erős, hogy önkéntelenül is megmutatja, kikkel történtek ezek az esetek: Puente a társadalom peremén vegetálókon élősködött, az áldozatok többsége a többi történetben szinte mind egyedülálló nő volt, akik anyagilag megszorultak, vagy éppen távol voltak az otthonuktól. Mindegy, hogy az illető egy texasi diák vagy egy hivatásos katona Kaliforniából, amikor kiszolgáltatottak lettek, egy férfi lecsapott rájuk.
A Worst Roommate Ever a Netflixen látható.
