2022. február 20. – 07:25
A Call Jane felénél furcsa érzés lett rajtam úrrá, amit nem magyarázott az, hogy aznap már az ötödik filmem volt a berlini filmfesztiválon: éreztem, hogy kezdek rosszul lenni. Szédülök, kiszáll a vér a fejemből, kiszárad a szám. Azt néztem, ahogy egy kellemetlen modorú doki (Cory Michael Smith) éppen illegális abortuszt hajt végre egy chicagói háziasszonyon, Joyon (Elizabeth Banks).
Nincsen vér, nincsen dráma, nincsen trancsírozás, sőt, még zene sincsen, az egyetlen zörej a légkondi zúgása, és az, ahogy a fémműszerek zörögnek a tálcán. A berlini moziteremből mintha kiszippantották volna az összes oxigént. A doki néha felnéz, felkap egy borzasztó kinézetű eszközt, és fahangon elmondja, hogy ezt most felhelyezi, hangot fog adni, egyfajta kattogó-tekerő hangot. Elfordítottam a fejem.
Pedig én csak moziban néztem, hatvan évvel később, nem pedig átéltem. A Call Jane az úgynevezett Jane Collective történetének feldolgozása. Chicagóban a hatvanas évek végén a kollektíva titokban, pénzért, de elég hatékonyan az abortusz lehetőségét kínálta nőknek, egy olyan államban, ahol az illegális volt. Apróhirdetéseket adtak fel, lámpaoszlopokon hirdettek, szájhagyomány útján terjedt a hír. A pácienseket bekötött szemmel vitték konzultációra, a procedúráért pedig 500 dollárt kértek. Pontosabban a műveletet végző orvos kért ennyit.
A Jane Collective több tagját a hetvenes évek elején bíróság elé akarták állítani, de éppen akkor zajlott a Roe kontra Wade-ügy is, aminek a végén az amerikai legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az első trimeszteri abortusz tiltását. (Itt lehet a kollektíváról többet olvasni.)
Ebbe a világba a Call Jane egy első blikkre boldog, kedves, még mindenféle egyenjogúsági gondolat előtt álló háziasszonnyal, Joyjal vezet be minket. Joy elvan azzal, hogy főz a jogász férjére (Chris Messina, parádésan régivágású arccal), koktélokat iszogat a szomszédasszonnyal (Kate Mara), és várja, hogy megszülessen a következő gyermeke, akivel éppen terhes. Csak éppen a terhesség miatt előjön nála egy szívelégtelenség, ami miatt a szülésbe belehalhat.
A helyi kórházban leszavazzák a művi vetélést, a pszichológusok sem hajlandóak öngyilkos hajlamúnak titulálni, az első illegális tipp pedig egy olyan helyre viszi, hogy mentem kirohan onnan. Aztán meglátja a hirdetést: Terhes vagy? Aggódsz? Hívd Jane-t.
A fiktív Jane-en keresztül pedig eljut az első bekezdésben emlegetett abortuszig, és egy olyan női közösségig, aminek harcias vezetője (Sigourney Weaver) ugyanannyira kivan az álságos radikálisoktól, mint a rendőröktől és politikusoktól. Joyban pedig beindul valami felelősségtudat, valami, amivel szeretne eltérni azoktól a begyöpösödött értékektől, amik az életét vezérelték. Valami, amit elég jól megtestesített, hogy egyszer főzéshez felrakta a tinédzser lánya gyűjteményéből a második Velvet Underground-lemezt. És élvezte is.
A Call Jane elsősorban egy történelmi témájú oktatófilm, nem egy kifinomult dráma: a karakterei elnagyoltak, könnyen definiálhatóak, nincsenek benne kétértelmű húzások (már ha egyetértünk az abortusz legalizálásával), és nincsen benne bármi, ami komolyabb gondolkodásra késztetne bárkit. Elég pontosan, de kicsit skanzen-szerűen adja vissza a hatvanas évek amerikai külvárosát, a belváros pedig már annyira karikatúrába hajló, hogy nehéz komolyan venni. Banks is inkább egy ideált testesít meg, mint egy hús-vér karaktert, bár a lassú bevonódása az amatőr abortuszklinika mindennapjaiba érdekes fordulat – szükség van egy WASP háziasszonyra is a csapatban.
A film rendezője Phyllis Nagy drámaíró, a Carol című, hasonló korszakban játszódó dráma Oscar-díjra jelölt forgatókönyvének írója. A magyar felmenőkkel is rendelkező Nagy az abortuszjelenettel tényleg valami súlyosat képes pár perc alatt létrehozni úgy, hogy nem hajlandó olcsó trükköket bevetni. Sajnos ez a film többi részére annyira nem igaz.
Amennyire eszköztelen a műtét, annyira gyakran fordul ügyetlen megoldásokhoz, van itt stratégiai pillanatban eleredő zápor, a főszereplőt pedig először úgy ismerjük meg, hogy a feje hátulját követjük hosszú percekig, azt sugallva, hogy most az ő fejével fogunk gondolkodni másfél órát. A valós események tudatában pedig a Call Jane befejezése olyan hirtelen jön, mint az az emlegetett zápor. De minden sutasága, egyszerűsége ellenére szép kiállású történelmi oktatás, ami után még többet akar tudni az ember a témájáról.
A Call Jane premierje az idei Sundance-filmfesztiválon volt, mi a berlini filmfesztiválon láttuk. Magyar premierről egyelőre nem tudni.
A filmnek még nincs előzetese, itt meg lehet nézni a berlini filmfesztiválon tartott sajtótájékoztatót:
