2022. február 17. – 05:04
frissítve
A jég ellen (Against The Ice) azoknak az embereknek való, akik nem tudnak elképzelni hősiesebb dolgot annál, mint hogy szakállas, marcona férfiak a sarkvidéken próbálnak valahogy túlélni, és a történetben sehol sincs egy földön kívüli parazita. Ejnar Mikkelsen dán sarkkutató volt az, aki a 20. század elején bebizonyította, hogy Grönlandon nem létezik a Peary-csatorna, azaz az egész terület Dániához tartozik, de a folyamat nem abból állt, hogy térképeket böngészett egy meleg szobában, hanem hogy száz kilométereket tett meg a finoman szólva is kietlen tájon másodmagával, a feladatra önként vállalkozó matrózzal.
A feladat pedig nem annyi volt, hogy oda kellett menni megnézni, hogy az a csatorna most éppen hogyan is van, hanem egy kudarcba fulladt expedíció maradványait kellett megtalálniuk hozzá, egy olyan expedícióét, amelynek tagjai meghozták a felfedezést, de már nem volt elég élelmük, életerejük vagy szerencséjük, hogy megtegyék a több száz kilométeres utat vissza a hajóig. Mivel itt nézünk egy filmet, ami a dán Mikkelsen könyvéből készült, és ami már a létezésével azt feltételezi, hogy a főszereplők valószínűleg túlélték az esetet, izgulni a végeredményen nem nagyon lehet, ami jelentősen csorbítja azokat a részeket, amikor A jég ellen szeretne izgalmas lenni.
A jég ellen egyik forgatókönyvírója és főszereplője a szintén dán Nikolaj Coster-Waldau, akit egészen biztosan hajtott a nemzeti büszkeség is, hogy eljátssza szülőföldjének egyik híres kalandorát. Coster-Waldau nem is tököl sokat, hogy bemutassa magát mint a magának való, kemény döntésekre képes kapitány, a film egyik első jelenetében egy pórul járt felfedező elfagyott lábujjait szedi le egy csípőfogóval.
Az alakításában Mikkelsen egy Nagybetűs Férfi, akit a praktikusság hajt, aki hangsúlyozza, hogy a szánhúzó kutyák azok nem barátok, hanem ballasztok, amiket néha le kell lőni és megetetni a többivel. Feltételezem, hogy Mikkelsen az életben is ilyen volt, ha egyszer ilyen életet választott magának. A kapitány társaként Iversen matróz (Joe Cole) meg pontosan az az ember, aki rögtön elkezd nevet is adni a kutyáknak. Azt már pontosan lehet tudni, hogy mi lesz annak a kutyának a sorsa, és szerencsére A jég ellen nem a fináléra tartogatja azt a pillanatot.
A jég ellen első fele végtelen szánexpedíciókból áll, a második fele pedig olyasvalamiből, amit már lehet tudni abból, ha elolvastuk Mikkelsen Wikipédia-oldalát: a felfedező és a cimborája egyedül ragad egy kunyhóban, a hajójukat tönkretette a jég, a legénységet kimentették, ők meg hiába tértek vissza, nem vár rájuk senki. Míg A jég ellen első felét valamennyire azért elviszi az, hogy rémisztően fagyos tájakon túráznak a főszereplőink (a filmet Izlandon és Grönlandon forgatták), a második részben az elméjük megy vándorútra.
Ott már nagyon hamar kiderül, hogy Coster-Waldau nem éppen egy különösebben fineszes színész, nagyjából annyira képes finomságokra, mint a forgatókönyve, ami folyamatosan látomásokat ad a kapitány elméjébe, amit aztán kétséges képességeivel próbál kommunikálni. A forgatókönyve pedig annyival súlyosbítja a helyzetet, hogy Mikkelsen az a típus, aki nem hajlandó arról beszélni, hogy milyen családtagot hagyott otthon, helyette álomjelenetekkel és víziókkal kell beérni, ami érthető a kabinláz miatt, de különösen elcsépelt egy ilyen filmben látni. Ahogy elcsépelt a néha filléresnek tűnő díszletek, egyértelműen habszivacs sziklák és a CGI-állatok használata is.
Coster-Waldau azt nyilatkozta korábban az Entertainment Weeklynek, hogy erről az expedícióról széles körben nem sokat tudni, és alig várja, hogy az emberek megismerjék a történetet. 2010-ben, száz évvel az expedíció után még mindig állt az a kunyhó, ahol Mikkelsen és Iversen két évig meghúzták magukat. A jég ellen esetében sokkal kevesebb idő kell majd ahhoz, hogy elfelejtsük.
A jég ellen világpremierje a berlini filmfesztiválon volt. Március 2-től látható a Netflixen.
