2022. február 16. – 05:09
frissítve
Richie Bravo megélt már szebb napokat is. A szekrényméretű német fickó azzal kereste a kenyerét a nyolcvanas-kilencvenes években, hogy mediterrán tematikájú slágereket énekelt Ausztriában, jellemzően hölgyeknek, mint egy Zámbó Jimmy, aki az Adriára próbálta elrepíteni a hallgatóit a gyakori olasz szavaival és a ringatózó csípőjével.
Richie Bravo már nem mai csirke, de saját magát már sikerült az olasz tengerpartra varázsolni, Riminiben lép fel, kizárólag busszal odahordott, német turistacsoportoknak. Van háza is, a Villa Bravo egy panoptikum saját magának, giccses festményekkel, megkérdőjelezhető dekorációval, rengeteg kabáttal a gardróbban. Mint egy hús-vér, keletnémet Johnny Bravo, Richie az éneklés mellett máshogy szórakoztatja a helyi, német özvegyeket, és itt nem a néha selymes, néha rekedt baritonjára gondolok.
Richie Bravo nem létezik, Michael Thomas osztrák színész alakítja, de ha elmerülünk a Rimini című filmben, akkor el fogjuk hinni, hogy a vén, megtört csődör valószínűleg még ebben a pillanatban is énekli a német turistáknak, hogy Amore Mio. Bravo az osztrák Ulrich Seidl találmánya, Mickey Rourke Pankrátorának a vasfüggöny mögött szocializálódott testvére, akit kikezdett az idő, a nők és a mérhetetlen mennyiségű alkohol, amit a hordóhasába tölt, hogy ép ésszel túlélje a napot.
Ott sétál naphosszat Riminiben az ormótlan kabátjában, amiben inkább tűnik bálnavadásznak, mint dzsigolónak. „Fókabőr” – mondja valakinek, aki rákérdez a ruhadarabra, és hát tényleg, Richie Bravo néha olyannak tűnik, mint akinek jót tenne pár karcsapás a jeges vízben, hogy magához térjen. Richie élete addig, hát nem is tudom, csordogál, amíg egy adott pillanatban fel nem tűnik a lánya, aki élete nagy részében nem is találkozott az apjával. Tessa és a szótlan szíriai barátja a gyerektartást követeli, ami nem egészen akkora összeg, amit a léhűtő apa ki tud csengetni.
Ulrich Seidl évtizedek óta tartó karriert épített fel abból, hogy nyomorult osztrák sorsokat dolgoz fel, vagy dokumentumfilmként (A pincében), vagy játékfilmként (A Paradicsom-trilógia), olyasmiket, amik egyszerre tartanak görbe tükröt a nyugat-európai privilégiumnak, a kispolgáriságnak, a generációkon átívelő lelki nyomorúságnak.
A pincében olyan osztrákokról szólt, akik a pincéjükben lőteret vagy amatőr náci múzeumot tartanak fenn, a Szerelmet a feketepiacról az Afrikába érkező, idősebb női szexturisták jelenségét dolgozta fel. A Rimini sem kivétel a necces tartalom alól, szóval ha valaki majd hónapokkal később megtalálja ezt a cikket, és mérgesen ír, hogy egyáltalán nem egy két lábon járó Johnny Bravo a főszereplője, attól elnézést kérek.
A Rimini főszereplője egy kifejezetten nem jó ember, aki próbál még valahogy kapaszkodni az életbe, de az élet már annyira nem kapaszkodik belé. Ahogy magába a helyszínbe sem: Seidl ragaszkodott ahhoz, hogy a filmje Riminiben játszódjon, de télen. Ettől az egész üdülőváros olyan, mintha kifújta volna belőle a szél az életet, latyak, orkán, hózápor, minden van ott, ahol ennek egyáltalán nem kellene lennie. Ebben a Riminiben sétálgat a fókakabátjában Richie Bravo, teszi boldoggá az özvegyeket, és alig veszi észre, hogy az utcák tele vannak egyre több és több menekülttel.
Seidlnek van egy vizuális stílusa, ami gyakorlatilag nem sokat változott a karrierjében: tág, széles totálok, amikben az emberek néha alig megkülönböztethetőek a bútoroktól vagy a dísztárgyaktól, váltakozva végtelennek tűnő, kézi kamerás imbolygásokkal egy-két rázósabb jelenetben. A Riminiben a totálok nagyon jól működnek a bizarr helyszín, a bizarr figura és a bizarr időjárás miatt, Richie Bravo minden egyes szállodai koncertje olyan, mintha a bolygó utolsó élő zenés fellépése lenne, ahol csak és kizárólag slágereket adnak elő, mielőtt mindent elsöpör a globális felmelegedés miatti jégvihar. Az osztrák Michael Thomas – aki korábban több Seidl-filmben is feltűnt – tökéletes a szerepére, a programozószakállas, megviselt, tetoválásokkal teli, de dörmögő hangjával a hetvenes korosztályt még mindig szédítő Richie Bravo lesz valószínűleg örökre, ha a Rimini szélesebb közönséghez is eljut.
Az más kérdés, hogy tényleg el fog-e, mert Seidlhez méltóan vannak benne bőven olyan jelenetek, amikor az embernek összeszorul a gyomra. A nyugdíjaskor feletti meztelenkedés, a haldoklás, a demencia is mind-mind megjelenik benne, Richie Bravo pedig néha olyan mélységekig süllyed a részegségében, hogy a forgatókönyv létében is el lehet kezdeni kételkedni, és simán hihetjük azt, hogy egyszerűen csak a folyamatos töményezéstől a szereplő aljasodott le ennyire. A filmnek ráadásul ad egy keretet Richie Bravo édesapja is, aki egy osztrák öregek otthonában, magáról nem sokat tudva éli az életét. Menekülni próbál, de nem tud, csak a szétfoszló gondolatai maradtak, és az emlékei – nem éppen az ország legdicsőségesebb korszakáról.
A Rimini kemény, rideg, de mégis empatikus, Seidlt mintha tényleg érdekelné az, hogy ezek az emberek a tönk szélén hogyan élik az életüket, és szinte szurkolunk ennek a meláknak is, hogy sikerüljön neki, amit szeretne, és ki tudja fizetni az elmaradt gyerektartást. Csak szinte, mert a megoldásai azért nem olyanok, ami után egyetértően vállon veregetnénk. De azért szeretnénk, hogy sikerüljön neki.
A Riminit a berlini filmfesztiválon láttuk, de a tervek szerint ősszel Magyarországon is be fogják mutatni.
Részlet a Rimini című filmből:
