2022. február 13. – 22:04
frissítve
Quentin Dupieux filmjei általában annyira jók, amennyire az ötletei. A Rubberben egy gumiabroncs telepatikusan megöl embereket – ez önmagában elég dinka. A Deerskinben egy férfi beleszeret egy bőrkabátba, ami arra sarkallja, hogy a világ összes kabátját elpusztítsa – ez is elég jó. Mandibules – ebben két kisstílű bűnöző úgy dönt, domesztikál egy óriási legyet, ez inkább érdekes, mint jó, de hát nem lehet minden telitalálat a világon. A Mr. Oizo néven zenélő Dupieux filmjei mindig ugyanolyanok: fura alapötlet, faarcú megvalósítás, és közben olyan kanyarok, mint egy szerpentinen lefelé, 120-szal.
Az Incroyable mais vrai (magyarul: Hihetetlen, de igaz) alapötlete nagyon jó. Egy idősebb pár (Alain Chabat, Léa Drucker) házat akarnak venni. Találnak egy potenciálisan jó ajánlatot, de hezitálnak. Akkor az ingatlanügynök előáll a farbával: van a ház pincéjében egy lyuk, egy függőleges járat, létrával. Ami ott van, meg fogja örökre változtatni az életüket, de csak akkor mondja el, hogy mi az, amikor kipróbálták. Alain és Marie belemásznak – az ingatlanos figyelmeztet, hogy csak akkor működik, ha lecsukják a tetőt –, majd meglepődve veszik észre, hogy a létra alján ugyanaz a ház várja őket. Csak éppen tizenkét órával később. Nem lehet megmagyarázni, mágia, kozmosz, időutazás, a fene tudja miért, de így van, és kész. Mint amikor a videojátékokban beállítjuk, hogy várjon a karakterünk 12 órát.
A pár megveszi a házat, de nemcsak az időugrás miatt, hanem van valami más is, amit mi csak később tudunk meg, a járatnak ugyanis van egy teljesen más hatása is, ami lassan, de biztosan fejti ki a hatását. És mivel egy Dupieux-filmről van szó, annyi nem elég bele, hogy egy pincelyukon keresztül előre lehet utazni az időben, Alain macsó főnöke ugyanis egy vacsorameghívás keretében elmondja, hogy vett magának egy elektromos péniszt, és lecserélte az igazit. A hír ugyanannyira a semmiből jön a filmben, mint ebben a bekezdésben.
Dupieux mindig is szeretettel áldozott a dili oltárán, de a diliséggel mindig együtt járt valami nihilizmus, elég csak megnézni a cikk elején felsorolt filmeket, általában mindig van benne valami gyilok, még ha annyi iróniával is, hogy biztosan senki se vegye komolyan. Az Incroyable mais vrai humorában megvan még az irónia, de a világlátásában már nincsen: az idő rohadék múlása azért olyasmi, amivel mindenki szembesül, és mindenki máshogy. Alaint például teljesen hidegen hagyja, hogy van egy időjárata a pincéjében, ő élvezi a házat, hogy hívja a főnökét vacsorázni, míg felesége teljesen megmegy a gondolattól, hogy mit is rejt az otthonuk. Egy gyagya film főszereplői, de mégis bárki magukra ismerhet bennük.
Dupieux-nek pedig talán ez a filmje, ahol nem elégszik meg azzal, hogy felmondja az alaphelyzetet a legjobb tudása szerint, hanem már a filmkészítéssel is szórakozik. Szép megoldás az, ahogy az Incroyable mais vrai elején párhuzamos idősíkokon adagolja az információt, ahogy egyszerre tudjuk meg azt, hogy a főszereplőink megvették a házat, és azt is, hogy miért. A film fináléja pedig egy parádés, cinikusan hosszú montázs arról, hogy hogyan lehet az alaphelyzetet a lehetséges végpontjáig elnyújtani úgy, hogy még legyen értelme is.
Van valami Dupieux-ban, ami engem mindig is a szürrealista Luis Buñuelre emlékeztetett. Ugyanúgy a burzsoáziát figyeli, ugyanúgy sajátos szabályokat állít fel, és ugyanolyan könyörtelen tud lenni, bár nagyon sokszor egyáltalán nem olyan magas színvonalon. Az Incroyable mais vrai az, amivel a legközelebb jutott ehhez, hogy egy jó helyzetet jól dolgozzon fel, és ne csak üres legyen, hanem tartalmas is. Dupieux nem először utal konkrétan Buñuel munkásságára, egy Mr. Oizo-album borítóját is Az andalúziai kutyából nyúlta, de az új filmjének végén, egy konkrét kép megidézésekor arra lehet gondolni, hogy ezt kiérdemelte.
Az Incroyable mais vrai világpremierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar premierről egyelőre nem tudni.