Szónikus catering. Ez az angol születésű, de Magyarországon élő, és néha alkotó Peter Strickland filmjének az egészen sültbolond kiindulópontja. Olyan gasztronómiai tematikájú performanszművészet, amiben a zajzenét az előkészítés és a főzés hangjai adják, és ami, lássuk be, nem teljesen elképzelhetetlen, hogy létezik. De olyan formában, ahogy a Flux Gourmet című filmjében látjuk, egész biztosan nem, ahol a Szónikus Catering Intézetben különféle rezidens művészek tágítják az emberek elképzelését a gasztronómiáról. A tágítást néha szó szerint kell érteni, az egyik főszereplő attól retteg, hogy a vastagbéltükrözéséből is nyilvános művészeti előadás lesz.
Filmek cselekményét néha olyan egyszerű elmagyarázni, pár mondat arról, hogy valaki ezt akarja, valaki egészen mást akar, mi a konfliktus, hova tartanak, pontenciálisan hogyan lehet vége az egésznek, és mi állhat ennek az útjába. A Flux Gourmetről egyszerűen minden leírt mondatom olyan, mintha nem lennék teljesen komplett: ami a film teljes hosszában, az első perctől magától értetődő, az abból kilépve már teljes nonszensz. Strickland filmjének főszereplői az Intézet munkatársai, és az épp ott a rezindenciáikat töltő művészek. Az intézet vezetője, Jan Stevens (Gwendoline Christie) patrónusként hív magához olyan képzőművészeket, akik a szónikus gasztronómia műfaját művelik.
Ezt úgy kell elképzelni, mintha az ember nagyon gyorsan kapcsolgatna egy noise-koncert és a TV Paprika között, egyszerre zene, és főzés, és olyan performansz, ahol például a zenekarvezető Elle (Fatma Mohamed) eljátssza, hogy éppen egy vágás alatti malac, miközben két zenésztársa, a Cure-tagra fodrászolt Billy (Asa Butterfield), és a hasonlóan nyolcvanas évekbelire stylingolt Lamina (Ariane Labed) tekergetik a potmétereket. A rezidenciához hozzátartoznak olyan szeánszok is, amiket Stevens igazgatónő szervez, és ahol szinte hipnózis előtt eljátsszák pantomimként, hogy élelmiszert vásárolnak a boltban. És mindezt meg is kell örökítenie valakinek, ezért egy újságíró-szerű figura, Stones (Makis Papadimitriou) interjúkat készít a résztvevőkkel is. Amióta az Intézethez érkezett, Stonest rettenetes bélgáz kínozza, aminek a létezését görögül, a színész anyanyelvén fáradtan, rezignáltan narrálja is.
A Flux Gourmet-ről úgy távoztam, hogy ennek a történetnek tökéletesen van értelme, ami Strickland nagyon erős rendezői kezét dicséri. Most is a szokásos témáit járja körül, a XX. század avantgarde művészete találkozik a hetvenes évek horrorfilmjeinek esztétikájával, modern Monty Python-szerű humorral, amiben megkapja a magáét az évtizedekkel ezelőtti receptkönyvek semmitmondó borítója, és a fingás természete is, de mindez olyan fapofával, zéró kikacsintással, teljes elhivatottsággal, hogy a Flux Gourmet az eddigi munkásságának talán legszórakoztatóbb filmje lesz. Nem a legjobb – az valószínűleg a Duke of Burgundy –, hanem az, ami legértelmezhetőbb és egyértelműen a legviccesebb. Kevés viccesebb dolog van a művészi ricsaj, az emésztés, és a kínzó puffadás kitárgyalásának keverékénél.
Még akkor is, ha Strickland forgatókönyve annyira jár körbe és körbe, mint a koncertek loopjai, néha szinte minden cél nélkül. A rendezőnek az összes eddig kedvenc témája felmerül: szexuális kattanások, művész és finanszírozó zökkenésekkel teli viszonya, a digitális előtti világ fetisizálása. Visszatérő poén az, hogy Gwendoline Christie karaktere folyamatosan arra kéri a zenekart, hogy egy egészen picit húzzanak le a koncert közbeni flangereffektből – amiről a banda vezetője nem tudja, hogy a micsoda, a zenészek pedig pontosan tudják, hogy ha le is húzzák, semmit sem lehet majd hallani a különbségből.
Strickland különösen vonzódik a hang, hangzás, és performansz boncolgatásához – a Duke of Burgundyban egy leszbikus BDSM-kapcsolat dominánsabb felének kellett megjátszania magát, a Berberian Sound Studióban pedig egy brutális horrorfilmet kellett zörejeznie egy ebbe belereccsenő hangmérnökhöz. A Flux Gourmet is ad egy konkrét választ arra, hogy mi mindent kell beleadnia a munkájában egy művésznek, hogy figyeljenek rá, és mit kell tennie ahhoz, egy újságíró is fel tudja azt fogni.
De ha még ennyire sem érdekel minket az, hogy művészetelméleti boncolgatásokba menjünk hetvenes évek kosztümös fétisfilmjének álcázva, a Flux Gourmet addig is tartogat bőven olyan elemeket, amiken el lehet rötyögni. Az egész élén ott van ez a tényleg nonszensz világ, ahol a szónikus catering művészetének művelői egymással rivalizálnak, és próbálják szabotálni egymást – az egyik jelenet alapján egy ablakon téglaként bedobott teknőccel. Az alaphelyzet után pedig a színészek: Mohamed Fatma eddig is Strickland múzsájának számított, a filmjeiben a szerepei egyre csak nőttek.
Itt szinte főszereplő a zenéléshez nem értő, de erős koncepciókkal rendelkező Elle-ként, aki a férfiak gasztronómiai toxikusságáról papol, de nem veszi észre, hogy ő mérgezi meg a követeléseivel a körülötte levőket. Gwendoline Christie pedig szintén egyre több és több felületet kap az angol rendező filmjeiben, teljesen megérdemelten, a Trónok harca Tarth-i Brienne-jeként megismert színésznő tökéletesen illik ebbe a zsabós blúzos, kimódolt, perverz világba. Ahol rotyog a fazék, rotyognak az emésztőrendszerek, de mindenek felett a hormonok rotyognak.
Strickland most nem annyira igazítja műfajhoz a történetét, szó sincs olyan horrorelemekről, mint mondjuk az In Fabric-ben, vagy a Berberian Sound Studióban, a Flux Gourmet a saját szabályait követi: néha szexkomédia (Gwendoline Christie az egyik jelenetben az intim illatát úgy használja az ujjával, mint egy Jedi-elmetrükköt), néha szatíra zenészekről, néha pedig a szónikus catering világának bemutatása.
A Flux Gourmet világpremierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar premierről egyelőre nem tudni.
