Visszatért a horror egyik nagymestere, de nem éppen dicsőségesen

2022. február 12. – 17:44

Visszatért a horror egyik nagymestere, de nem éppen dicsőségesen
Ilenia Pastorelli az Occhiali Neri című olasz filmben – Forrás: Urania Pictures – GetAway Films

Másolás

Vágólapra másolva

Nehéz menni egy olyan horrorfilmmel, aminek az első jelenetében a főszereplőnk hosszan figyeli a napfogyatkozást rendes szűrővel néző embereket, majd felveszi a sima, egyszerű napszemüvegét, és jó alaposan belenéz a Napba. Aztán fájlalja a fejét. Azt hittem, ez egy álomjelenet, de nem, a történet elindult.

Az intelligens karakterek nem a giallók – a jellegzetes, évtizedekkel ezelőtti olasz thrillerek – betonbiztonságú oszlopai, ezek a filmek általában arra épültek, hogy emberek ordas nagy hülyeségeket műveltek, egy potenciális szexmániákus járta Róma utcáit, a teszetosza rendőrök meg képtelenek voltak megoldani bármilyen bűntényt, maximum akkor, ha egy egyáltalán nem bűnüldözésben dolgozó főszereplőnek sikerült lemészárolnia az elkövetőt.

Az Occhiali Neri (magyarul: Fekete napszemüveg) főhőse sem rendőr, hanem eszkort (Ilenia Pastorelli játssza, akinek az eddigi legnagyobb mozgóképes teljesítménye az olasz Big Brother 12. évadában szereplés volt), és nem a napfogyatkozás eszetlen bámulásától vakul meg, hanem attól, hogy egy sorozatgyilkos autóval üldözni kezdi, balesetezik, és úgy beveri a fejét, hogy elveszíti a látását. Egy másik autóban ülő hongkongi kisfiú pedig az egész családját, ketten együtt pedig egy kis huzavona után összefognak, hogy elkapják a sorozatgyilkost. Vagy úgy általában, túléljenek.

Az Occhiali Neri rendezője Dario Argento, az olasz, sőt, az egyetemes horror egyik óriási figurája, neki köszönheti a világ a Suspiriát, a Mélyvöröst, a Kristálytollú madarat, az Operát. A kilencvenes évek végétől pedig azt az érzés köszönhetjük neki, hogy mindig reménykedünk, hátha valamelyik filmje lesz annyira jó legalább félig, mint a csúcskorszakában bármelyik.

Egyik sem lett olyan, a 2012-es, Budapesten forgatott, 3D-s Drakula pedig akkora blama volt, hogy Argento tíz évig jegelte magát rendezőként. A visszatéréséhez pedig a lánya, Asia Argento segítette hozzá, ő találta meg a film ezredfordulón írt forgatókönyvét, amikor a saját önéletrajzán dolgozott. (Asia Argento az utóbbi években nem a szerepeivel került reflektorfénybe: vele volt romantikus kapcsolatban Anthony Bourdain az öngyilkossága idején, ő is kiállt a nyilvánosság elé, mint akit megerőszakolt Harvey Weinstein, és kiderült róla, hogy ő egy fiatalkorú színésszel feküdt le, aki aztán pénzt követelt tőle.)

A dicsőséges visszatérés viszont nem ez a film lesz. Dario Argento rendezőként mintha elfelejtette volna azokat a képességeket, amik olyan egyedivé tették a hetvenes-nyolcvanas években, mintha az ízlése cserben hagyta volna zenében, színészválasztásban, történetvezetésben, és úgy általában, mindenben. Amerikai kortársáról, John Carpenterről mindenki tudja, hogy már nem érdekli a filmkészítés, inkább zenél a fiával, videojátékozik, és néha csilingel a kassza neki, amikor kijön egy új Halloween-film. Ha Argento tíz évig nem volt aktív, akkor vajon mit akart mondani, és miért pont ezzel a filmmel?

Láthatólag az már nem érdekli, hogy sorozatgyilkosos thrillert készítsen, az Occhiali Neriből teljesen hiányzik a nyomozás, a krimi. A racionalitás ellentétét, a természetfelettit is kereshetjük benne, hiába. Az egyetlen rész, aminél úgy tűnik, mintha Argento pulzusa megemelkedne, az pont az, ahol nem számítunk rá: a vak főhősnek ugyanis meg kell tanulnia létezni, ami Rómában nem lehet egyszerű, ehhez pedig kap egy segítőt (Asia Argento alakítja), aki megtanítja neki, hogyan fülelje a forgalmat, hogyan használja a fehér botját, és hogyan bánjon a vakvezető kutyájával. A Suspiria egyik emlékezetes jelenetében egy vakvezető kutya a saját gazdájával végez démoni hatásra, itt ilyenről szó sincsen, együttérzés van, és nem gonoszság, legalábbis egy időre.

Annak az időnek aztán hamar vége, és folytatódik a sablonos thriller, amiben egy bajba jutott nőnek kell menekülnie egy pszichopata elől. De mintha minden egy gazdaságosabb megoldás lenne, mint kellene: Pastorelli a főszerepben nem sok érzelemre képes, cserébe Argento kétszer is leveteti a felsőjét. Arnaud Rebotini zenéje a csilingelésekkel és az orgonákkal megidézi azt az olasz prog-rockot, ami a giallókban szólt, csak éppen néha kap hozzá egy Brooklyn Bounce-os, teljesen idegen dobhangot. És az egész Occhiali Nerinek ilyen a hatása: van valami, ami felsejlik, és valami mindig tönkreteszi.

Az Occhiali Neri világpremierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!