2022. január 9. – 22:41
A Dawn FM borítóján Abel Tesfayét öregre sminkelték, ami nagy szó egy olyan előadótól, aki arra építette a karrierjét, hogy előbb fog meghalni mérhetetlen mennyiségű szex, drog, alkohol, és depresszió tetszőleges arányú keverékében, mint hogy megjelenjen az első ősz szőrszál az arcán. Legutóbbi albumához készült klipekben összeverték, lefejezték, Dick Tracy-gonoszra műtötték az arcát, ha éppen nem totál készen furikázott Las Vegasban.
Úgy nézett ki, mintha a hetvenes évekbeli Herbie Hancock összebútorozott volna egy testben Dr. Gonzo címeres ügyvéddel, olyan ruhákban, amikben Michael Jackson szelleme volt utoljára, olyan zenére, mintha valaki a nyolcvanas évekre csak a legszebb nosztalgiaszűrőn tekint vissza. A dolog működött, elég megnézni a tavalyi Super Bowl félideji műsorát, hogy lássuk, The Weeknd a világ egyik legnagyobb sztárja volt, akkor is, amikor szinte lefejeli a kamerát egy neonlabirintusban, és akkor is, amikor az utóbbi évek egyik legjobb számára tűzijátékok robbannak fel mögötte.
Érdekes volt, hogy Tesfaye ennyit foglalkozott az arcával 2020-ban, amikor bő tíz évvel korábban még nem nagyon volt neki. A The Weeknd abban a korszakban bukkant fel, amikor triplán izgalmas volt, ha valaki névtelen. Három olyan albumot adott ki a 2010-es évek elején, tele hedonista, belassult R&B-vel, amiken hangmintázott Beach House-t, Siouxsie & The Bansheest, és arról énekelt, hogy mérhetetlen mennyiséget kokózik. Kellett egy kis idő, hogy kiderüljön, az angyali/ördögi hanghoz az etióp származású, Kanadában élő Abel Tesfaye tartozik, aki valójában filmrendező akart lenni gyerekkorától kezdve, de sokkal jobban ki tudta magát élni a zenében.
A kokózás jelensége végigkísérte sokáig, jó ideig a legnagyobb slágere, az I Can’t Feel My Face nem arról szólt, hogy éppen a fogorvostól jött ki, és hát az I Feel It Coming sem biztos, hogy az elalvás előtti pillanatokat vesézte ki. A kábszizás, a sorozatos bitch-használat, a folyton-folyvást szexszel büszkélkedés hosszú távon elég fárasztó dolog mindenkitől, Tesfaye viszont pofátlanul tehetséges előadó, és tudja, hogy kihez kell segítséghez fordulnia. Ő az az ember, aki dolgozik Max Martinnal, a világ legnagyobb, matematikai alapon működő slágergyárosával, és Daniel Lopatonnal, avagy a Oneohtrix Point Never néven ismert, egészen egyedi kísérleti elektronikában utazó zenésszel is. Két különböző halmaz, aminek a keresztmetszetében ott van a The Weeknd, a Dawn FM pedig a zászló, amit letűzött erre a fura, határokat átszelő területre.
A Dawn FM egyszerre nosztalgiavonat a nyolcvanas évekről, és folytatása annak az újhullámos popzenének, amiben Tesfaye egyeduralkodó lett. Összefoglalja, hogy miben van mostanában, kikkel haverkodik: feltűnik rajta egy mondat erejéig Benny Safdie filmrendező, aki a Csiszolatlan gyémánt című filmben rendezte a zenészt, Quincy Jones producermogul elmond egy monológot a gyerekkoráról, amikor az édesanyját pszichiátriai intézetbe zárták, az egész albumot pedig Jim Carrey narrálja műsorvezetőként, mintha egy nem létező rádióra tekertünk volna hajnalban. (Innen az album címe, duh.)
Carrey szerepeltetése zavarbaejtő lenne, ha nem lehetne tudni, hogy óriási hőse Tesfayénak, a Varietynek elmondta korábban, hogy életének első, meghatározó moziélménye a Maszk volt. Amikor Los Angelesbe költözött, megtudta, hogy a színész pár házra lakik tőle, és rendszeresen beszélgettek úgy, hogy távcsővel nézték egymást.
A harmincadik születésnapján Carrey elvitte reggelizni a zenészt, és onnantól cimborák. Méghozzá akkora cimborák, hogy Carrey a Dawn FM zárásában a saját versét szavalja el, néha átvezet a dalok között, beharangozza a következőt, a hangja mintha harminc évvel ezelőttről szólna, tiszta, de mégis torz, megnyugtató az ismeretsége, de mégis nyugtalanító a közvetlensége.
Amit megmagyaráz az, hogy a nyugtatás-nyugtalanítás nagymestere, a már említett Daniel Lopatin a lemez egyik állandó producere, aki ráadásul az előző albumán, a Magic Oneohtrix Point Neveren nagyon hasonló rádiós tematikát követett. Lopatin ott az átkötéseket egy olyan, létező archívumból szedte, amikor a műsorvezetők elköszöntek utoljára, mielőtt egy rádióállomás teljesen megváltozott és új formátumot kezdett. A zenében ismerős hangok voltak, de az egész szétesett, szétmaródott, elkorhadt, mintha valaki a nosztalgia körüli érzelmeket beledobta volna egy szecskavágóba. Tesfaye itt vendégeskedett egy egészen tradicionális dalban.
Egy The Weeknd-lemez sosem lesz annyira potenciálisan elidegenítő, mint egy 0PN-lemez, de a Dawn FM nem áll különösen kritikusan a nyolcvanas évekbeli nosztalgiázáshoz. Sőt, az egyik legjobb dalában egy 1983-as japán city pop dalt hangmintáztak hozzá, annak a stílusa pedig pontosan beleillik abba a lecsiszolt popzenébe, amit Tesfaye művel, amikor elemében van. És ezen az albumon bőven elemében van, még akkor is, amikor szövegíróként nem. A Dawn FM pár bukkanótól eltekintve egy sima út a neon autópályán egy pixeltengerpart mellett, mintha valaki időgéppel elhozta volna a fiatal Giorgio Morodert, hogy rakjon össze egy modern poplemezt.
De nem azt a Morodert, aki Donna Summerrel dolgozott, hanem azt, aki a Berlinnel, Limahllal, Phil Oakeyval, aki fátyolos, nem túl bonyolult, de nagyon hatásos slágereket tudott összepakolni a müncheni stúdiójában. Készült már The Weeknd-lemez a Daft Punk segítségével is, hogyha összeadjuk őket, Morodert, és a korrozív közelmúltban utazó Lopatint, akkor kész is nagyjából az nosztalgiatorta, ami a Dawn FM hangzása lett. Elég csak meghallgatni a Less Than Zero szintiputtyogását, amitől már gondolatból is beindul a füstgép. Már ha megálljuk, hogy ne a Bret Easton Ellis-regényre asszociáljunk.
A tartalom viszont… A nője szereti őt, de ő inkább javíthatatlanul eljár bulizni, és azt kéri tőle, hogy inkább csak szexeljenek, de sokat ne várjon. Ez a Sacrifice. Találkozott egy fiatal csajjal, aki azt hiszem, néha azt kéri tőle, hogy fojtogassa, de ő meg attól fél, hogy egyszer túlzásba esik. Ez a Take My Breath. Megint sikerült összejönnie egy házas nővel, akinek sikerült rászoknia az úr péniszére. Ez pedig a Here We Go… Again, amiben elhangzik az a szókapcsolat, hogy „this dick”, és egy ováció hangja követi.
Ugyanebben a számban jelenik meg Tyler, The Creator és arra kéri a hölgyet, hogy írjon alá egy házassági szerződést, mielőtt tovább mennek, mert mi lesz, ha elhidegülnek. A Best Friends azt az a fura helyzetet taglalja, hogy a narrátor sokáig szexelt valakivel, akivel most már barátok, barátokkal viszont jobb nem lefeküdni. Tesfaye alapból a megtestesült apokaliptikus kanosság volt akkor is, amikor még a láthatáron sem volt a pandémia, és hát nem úgy tűnik, hogy a cölibátust választotta azóta.
Nem is kell neki, a Dawn FM ugyanis a szexuális és párkapcsolati paranoiát, amire az egész munkássága épült, iszonyatosan vonzóan tudja prezentálni. Nincsen a lemeznek olyan része, ami ne csillogna, ami nem lenne olyan vonzó a fülnek, mintha extra szűz olívaolajat csorgatnának bele. Még akkor is, amikor Tesfaye valami mással próbálkozik, mint például a robotszerű akcentus a Sacrifice-ban, vagy sci-fi akciófilm rádiós reklámjának álcázott Every Angel Is Terrifying.
Jim Carrey pedig az utolsó számként elszavalja egy saját versét, ami elsőre olyan, mint valami gonosz tréfa: valaki a gyerekkori hősével, jelenlegi szomszédjával gyakorlatilag slam poetryzik a megbánásról. De a szám és a vers címe Phantom Regret: a megbánás, aminek már csak a helye van, mint egy amputált végtagnak.
Carrey arról beszél, hogy a jövő terveit elhalasztották, és hogy a kedves hallgató hogyan tekint vajon vissza azokra a dolgokra, amiről azt hitte, hogy birtokolta őket. (A lemez fizikai formátumban nem fog létezni, kizárólag digitálisan.) Az előző The Weeknd-album 2020 áprilisában jelent meg, akkor, amikor először beütött a koronavírus. Ez majdnem két évvel később, amikor a vége még sehol. Az olyan lemezek, mint az After Hours és a Dawn FM kicsit elviselhetőbbé teszik a világot.
