Mielőtt bárki beül a Mátrix negyedik részére, a Feltámadások alcímű folytatásra, ami 22 évvel az első és 18 évvel az utolsó után most megérkezik a mozikba, gondolkodjon el erősen, hogy mit vár tőle. Mi az, ami egy Mátrix-film lehet 2021-ben, amikor jobbról és balról is csak évtizedes történeteket folytatnak újra, vesznek előre, vagy ahogy angolul szokták mondani, rebootolnak, ami őszintén szólva kizárólag a Wachowski testvérek univerzumában értelmezhető kifejezés.
A Mátrix az évezred végének terméke, amikor féltünk a Y2K-től, izgultunk úgy általában az internet lehetőségei miatt, és a King Of My Castle miatt az is látott részeket a Ghost In The Shell-animéből, aki csak az MTV-t nézte egész álló nap. Az első filmet még mindig képtelenség bármihez is hasonlítani, csak talán azokhoz a filmekhez, sorozatokhoz, képregényekhez, amiből felépítették. A hatását pedig nehéz elmagyarázni annak, aki nem élte át az ezredforduló utáni éveket, amikor a mobiltelefonok hirtelen vagányak lettek, minden akciófilmbe és paródiába kellett egy rész, amikor valaki lassított felvételben hajol el a golyók elől, és televíziós vágó legyen a talpán, aki nem rakott össze legalább hetente egy híradórészletet a Spybreak!-re. Nem lehet elmondani, hogy mi az a Mátrix, magadnak kellett megnézni. Aztán megnéztük két, pár hónapos különbséggel érkezett folytatásban újra, és ez aztán le is csillapította a világ Mátrix-lázálmát a végeláthatatlan mitológiaépítéssel, temérdek új karakterrel és fókuszálatlansággal.
A folytatásokban is voltak persze bőven értékelhető részek, a Mátrix: Újratöltve középső akciójelenete a kastélyos bunyótól az autópályás üldözésig még mindig elképesztő – de az első film az, aminek azóta nem sok minden tudott a nyomába érni. Kétórányi, az utolsó pillanatig megtervezett, stílusos akciófilm és sci-fi egyben, popfilozófiai elmélkedés a szimulációkról és kung-fu, fétisgyűjtemény és techparadicsom, és az egész ma is mindig iszonyatosan menő, még ha lassan eljár az idő a benne látható divat revivalja felett is. Hogy lehet ezt bárhogy visszaadni? Megismételni? Folytatni?
Egyáltalán: mi végre van most a Mátrix: Feltámadások, és mit tud nyújtani 2021-ben?
A Mátrix: Feltámadások sokáig játszik a nézői igényekkel, a nosztalgiával, emlékekkel, azzal, hogy amit látunk, az a valóság-e vagy sem. Mármint természetesen nem a valóság, hiszen a moziban ülünk, hanem hogy most éppen a filmben a szimuláció melyik síkján vagyunk. Az első jelenet gyakorlatilag megismétli az első Mátrixot, de valami nem teljesen smakkol: Trinity nem úgy néz ki, ahogy kellene, az egyik ügynök inkább hasonlít a fiatal Morpheusra (Yayha Abdul-Mateen), a helyszínt adó szálloda ismerős, a rúgás ismerős, a pillanatok mind ismerősek, de mintha egy csúszkát elállítottak volna. De hogy pontosan hol és mikor és merre vagyunk éppen a programon belül, azt csak később értjük meg, amikor találkozunk Thomas Andersonnal, akit a szakállas, hosszú hajú Keanu Reeves játszik, úgy, mintha éppen egy traumatikus háborús bevetésen lenne túl.
Anderson éli az életét, mint a világ egyik leghíresebb játékfejlesztője. Mi volt a legnagyobb dobása? A Mátrix-trilógia, aminek a gondolatától is pánikrohama lesz. Rendszeresen gyötrik tévképzetek és rémálmok, összezavarodik, és nem tudja, mi a valóság. Ez nem Neo, hanem egy súlyosan problémás, középkorú férfi, akit csak a pszichológusa (Neil Patrick Harris) tart össze, vagyis inkább az általa felírt kék pirulák. Akkor pedig főleg szüksége van az összetartásra, amikor főnöke (Jonathan Groff) bejelenti: a Warner Brothers szeretne negyedik részt a Mátrixból, úgyhogy legyen szíves elkezdeni összerakni a játékot. A fejlesztőcsapat pedig összeül, és elkezd agyalni, hogy mi is volt a Mátrix igazából. Akciófilm vagy popfilozófiai elmélkedés? Transzaktivizmus vagy bullet time? Főszereplőnk pedig addig is éli az unalmas életét. Sétálgat a futópadon, egy különösen szaftos sztéket eszik, gumikacsával a fején fürdik a kádban. Még az sem zökkenti ki igazán, hogy egy kedves, családos anyukával, Tiffanyval beszélget egy kávézóban. Őt Carrie-Anne Moss alakítja. Ami kizökkenti, az egy kék hajú lány (Jessica Henwick), és a kérdés, hogy álmodta, vagy igaz talán.
Ha valaki attól rettegne, hogy most elmondtam az egész cselekményét a Mátrix: Feltámadásoknak, megnyugodhat, nagyjából az első felvonást foglaltam össze, ahogy az előzetesek jelentős része is. Ez az első felvonás pedig bizsergető élmény, mert ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy egészen pontosan mi fog a filmben történni és hogyan. A most egyedül alkotó Lana Wachowksi, két másik forgatókönyvíróval kiegészülve (a Felhőatlaszt író David Mitchell és a Nyolcadik érzék című Netflix-sorozaton dolgozó Aleksandar Hemon) fejest ugranak a metába, minden, amit a szemünk előtt látunk, saját magáról szól. És nem akárhogy, hanem váratlanul cinikusan: Anderson tényleg összeomlik attól a gondolattól, hogy megint a Mátrixszal kell foglalkoznia, és amikor felmerül a kék és a vörös pirula közötti választás, akkor az egész egy értelmetlen gesztusnak tűnik csak. Csodás visszatérő poén: a piros bevétele után mindenki úgy viselkedik, mintha drogot fogyasztott volna.
Wachowski ráadásul megismétel motívumokat az előző filmekből, konkrét utalásokkal (remélem feltűnt az a „szaftos szték” az előbb), amiket aztán megtold azzal, hogy bevág konkrét képeket és jeleneteket a három régi Mátrixból, mintha azt mondaná, hogy tessék, úgyis ezeket akarod látni, akkor eljátszom neked megint, és rögtön meg is mutatom, hátha elfelejtetted volna. Ez pont az ellenkezője annak az üres, nagyon kiszámított nosztalgiának, amivel például az új Szellemirtók operált nem olyan régen. Ott egy igényt akartak kiszolgálni. Itt pedig az igényt akarja megmutatni, és kiszolgálás helyett az orrunk alá dörgölni. Emlékszel Smith ügynökre? Tessék, akkor itt van egy jelenet, amiben elmondják azt, amit ő is elmondott. Aztán megmutatom az eredetit is.
A Mátrix: Feltámadások aztán elkezdi kijárni a saját útját, már amennyire lehetséges ez egy ekkora poggyásszal a hátán, de az előző három filmek motívumát nem engedi el. Lesz déjà vu, lesz kungfu, lesz tűzharc, még ha sokkal kevésbé kimódolt és végletekig precíz megoldásokkal, mint az előzőkben. Mintha nem is lennének annyira fontosak, mintha csak elvárások lennének, és helyette sokkal érdekesebb dolgokról szeretnének beszélni. Például két középkorú ember szerelméről, ami mindenféle digitális kulimászon keresztül nézve is van annyira erős és ikonikus, hogy 2021-ben is legyen súlya.
Ez egy szerelmesfilm? Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nincsen benne annyi sci-fi, amitől zsonghat a fejünk órákig. A Mátrix: Feltámadások bővíti az előző részek világát új szereplőkkel és új formákat kapott régi szereplőkkel egyaránt, új technológiákkal, új zsargonnal, új magyarázatokkal, de olyan sebességgel és sűrűséggel, mintha a három forgatókönyvíró örömét lelné abban, hogy elzsibbassza az agyunkat. Láthatólag aprólékosan, alaposan kitalált és megtervezett digitális lények vannak benne, pár jelenet erejéig.
Morpheus visszatér, nem úgy és nem azzal a színésszel, akit megszoktunk, de az új megjelenése (és viselkedése) a film egyik csúcspontja. Visszatér egy régi szereplő is a második-harmadik részből, felismerhetetlen sminkben-ruhában, és azt ordítja a főhőseinknek, hogy „Azt hiszitek, ezzel vége? Lesz még reboot meg spinoff!”, aztán eltűnik a semmibe. Igény, az igény kiszolgálása és az igény teljes kifigurázása, újra és újra.
És újra és újra szórakoztató ez, még ha nem is biztos, hogy megegyezik azzal, amit valaki az új Mátrixtól elvárt. Az egyetlen dolog, ami érezhetően visszalépés, az a film kinézete. Digitális kamerákkal forgatták, míg az előző hármat celluloidra, ezzel elvész az eleganciája és a tapinthatósága, és néha kifejezetten olcsónak hat, még ha amit látunk a vásznon, láthatólag nem volt az. A hatás nem annyira rossz, sosem zökkent ki, és valójában a történetmesélés szempontjából passzol is, de furcsán műanyag néha, a túltolt, de szintén valamennyire indokolt fényeléssel együtt.
Van egy pont a Mátrix: Feltámadásokban, amikor már kevésbé húzza ki a szőnyeget a lábunk alól, és rááll egy olyan pályára, amiben kevesebb a rejtély. Kérdéseink még bőven maradhatnak, a két és fél órás hossza ellenére olyan, mintha többrésznyi tévésorozatot préseltek volna össze. Új szereplők garmadával érkeznek (többen is a Wachowski testvérek sorozatából, a Nyolcadik érzékből), de senkit sem fogunk összekeverni, még akkor sem, ha a napszemüvegek néha ismétlődnek, és hát nem biztos, hogy a neveiket tudnám fejből úgy, ahogy az elsőnél. De ezt ők is tudják magukról, hogy feláldozhatók, hiszen mondják is, aki Neóval ment közös küldetésre, az mind meghalt. Még Trinity is, aki valami miatt mégis ott van a Simulatte nevű kávézóban, és amikor kezet fog Thomas Andersonnal, akkor a világ egy pillanatra megáll.
Azért kerülgetem ennyire a forró kását, mert a Mátrix: Feltámadások egyik legkielégítőbb érzése az, ahogy felfedi magát előttünk, és ezt én sem akarom elrontani, biztos kapva kapnak sokan a lehetőségen az interneten, hogy elrontsák másoknak. Egy másik kilencvenes évekbeli popkulturális ikon feltámasztásához akarom még hasonlítani: a Twin Peaks harmadik évada volt az, ami ennyire magasról tett a néző igényeire, és arra helyezte a hangsúlyt, hogy szembenézzünk azzal, hogyan telik az a rohadt idő, hogyan változtunk meg mi, és hogyan torzult el az az emlékezetünkben, ami egykor nagyon sokat jelentett nekünk. Mindkettő arra kér minket, hogy nézzük meg jól ezeket az arcokat, amik élénken élnek az emlékezetünkben, és nézzünk azzal szembe, hogy mit műveltek velük az elmúlt évtizedek. És mit műveltek a miénkkel. Mindkettő megkérdőjelezi az időbefektetésünket és a vágyunkat, hogy látni akarunk ilyesmit.
És mindkettő sokkal jobb lett, mint számítani lehetett rá. Lehet, hogy a Mátrix: Feltámadások nem lesz szupernépszerű, nem fog új fejezetet nyitni az akciófilmek világában, nem fogja széles körben elterjeszteni azokat a napszemüvegeket, amiket én nem teljesen értek, mert egy vízszintes fémcsík húzza őket keresztbe, na de mindegy is. Elkészült, foglalkozik az örökségével, önvizsgálatot tart, és önvizsgálatra kér minket is. Nem kell belőle még egy, de jó, hogy ez így elkészült.
A Mátrix: Feltámadások december 23-tól látható a mozikban.
