2021. november 28. – 13:25
Nem sok elvárással ültem le a Battlefield 2042 elé. Tudtam, hogy egyjátékos sztori nem lesz a játékban, mert a fejlesztők minden erőforrást a multiplayerre akartak fordítani, így pörgős, robbanásokkal és vagány/kicsit idétlen húzásokkal teli sokjátékos meccsekre számítottam. Tulajdonképpen ezt is kaptam, de minél több időt töltöttem a virtuális csatamezőn, annál nehezebb volt élvezni. Aztán váratlanul jött egy-egy olyan meccs, ami után alig vártam, hogy indíthassam a következőt.
De ne rohanjunk ennyire előre. Bár egyjátékos sztorimód nincs, azért a fejlesztő DICE kanyarított egy egyszerű kis történetet a játék köré. 2042-ben járunk, és a környezeti változások miatt emberek milliói váltak nomádokká, nemzetállamok széthullottak, de – mert az életben fontosak a biztos pontok – az USA és Oroszország természetesen azonnal egymásnak ugrottak. A nomádok közül sokan zsoldosként harcolnak a két szuperhatalom összecsapásaiban.
Én alapvetően szeretem a korábbi Battlefieldek egyszemélyes kampányait. Nem gondolom, hogy intellektuális világmegváltásra hivatottak, de arra pont jók voltak, hogy egy olyan keretet adjanak egy egyszerű „célozz és lőj” játéknak, ami miatt azoknak is megéri kipróbálni, akik nem szeretnek vérprofik ellen, online játszani. (Így is lehet ilyet egyébként, indíthatunk olyan meccset, amiben egyedül vagy néhány barátunkkal gépi ellenfelek ellen harcolunk, de sztorimód ehhez sem jár.)
Épp ezért egy kis hiányérzettel indítottam el a játékot, de az első éles meccs után rájöttem, hogy valójában megérte elengedni az egyjátékos kampányt ezért a multiplayer-élményért. Pontosabban a fejlesztők arról alkotott víziójáért, mert a játék a jelenlegi állapotában néha félkésznek érződik.
Na de mire ment el a sok felszabadult erőforrás? Például az óriási Conquest csatákra. Ezeken 128 játékos csap össze egymással két csapatban, és a lényeg az, hogy minél több területet foglaljunk el és tartsunk meg, míg az ellenfél kifogy az erősítésből. Minden alkalommal, amikor elveszítünk egy területet, tízzel csökken a tartalékosaink száma. Ezt hét új, óriási pályán játszhatjuk, amik eszméletlenül látványosak.
Ez egyébként az egész játékra igaz: a játékmenet ugyan közel sem tökéletes, de a látvány szuper.
Számomra a leglátványosabb pálya a jeges Breakaway volt. Bár nincs meg benne a Renewal vizuális kontrasztja vagy a Discarded gigászi hajóroncsai, de mégis az volt az egyetlen, amin jó volt csak simán rohangálni is. Amikor először kerültem erre a pályára, a csapatom hamar jelentős fölénybe került – ami sajnos nem az én érdemem volt –, ezért bűntudat nélkül indultam túrázni a keskeny kanyonok és a jégtáblák között, hogy aztán amikor elértem a szirt peremére, elém táruljon a völgy, ami fő csatamező volt. Olyan volt, mintha egy nagyfelbontású tévé képernyővédője került volna elém.
Szóval a térképek bazinagyok, ami addig nem is probléma, amíg sikerül a játék legelején behuppanni valamilyen járműbe. Azonban ha ez nem jön össze, akkor az ember kénytelen perceken át valamelyik célpont felé sprintelni (és egyébként bukja a korai célpontelfoglalási pontokat). Ez a valóságban úgy néz ki, hogy egy gyors bevezető videó után a meccsek elején megindul néhány tank, autó, légpárnás és páncélozott jármű, majd
70-80 gyalogos katona elkezd sprintelni, miközben poénból egymásra lövöldöznek.
Ez a kényelmetlenség megmarad a meccsek közben is. A játékok során négyfős osztagokba kerülünk, és ha meghalunk, akkor újraéledhetünk például az egyik társunk mellett. Azonban vannak olyan célpontok, amik mindentől marha messze vannak (például a Renewal nevű pályán), így ha nincs a környéken haverunk, akkor kénytelenek vagyunk perceken keresztül battyogni egy üres területen, csak azért, hogy amint a cél közelébe érünk, egy ott tanyázó tank azonnal kilőjön – így kezdhetjük előröl az egészet. Ez ugyan bosszantó, de elviselhető, főleg, ha sikerül közelebb újraéledni, viszont jól illusztrálja, hogy a nagyobb nem mindig egyenlő a jobbal.
Van egy másik játékmód, ahol ez kevésbé merül fel, ez a Breakthrough. Ebben az egyik oldal végtelen erősítéssel próbál megvédeni szektorokat, míg a véges erőforrásokkal rendelkező támadók megpróbálják elfoglalni azokat. Ha sikerül nekik, akkor a védők visszavonulnak egy zónával hátrébb, és minden indul előröl, míg el nem fogy a támadók erősítése vagy el nem foglalnak mindent.
A DICE korábban többször is kijelentette, hogy hiába rendkívül népszerű a mód, battle royale nem lesz a Battlefield 2042-ben. Ennek ellenére van egy kisebb, négyfős csapatoknak szóló játékmód, a Hazard Zone. Ebben az osztagoknak meghajtókat kell összeszedniük megadott helyekről (vagy az ellenfél holttestéről), majd azokkal elmenekülni. Ez gyakorlatilag pont olyan, mint a Hunt: Showdown, csak ezerszer egyszerűbb. Ha az embernek nincs három haverja, akivel együtt tudnak játszani, akkor kicsit bonyolultabb a kommunikáció (mert nincs a játékban voice chat, bár így a hasonló játékokból ismert folyamatos anyázás is kimarad, azaz átmegy a szöveges chatre), ez a mód engem hosszútávon nem tudott lekötni.
Már nem nagyapáink Battlefieldje
A sorozat egyik alappilére volt, egy csapat akkor három módon tud nyerni:
- Ha úgy választanak a specializációk között, hogy egymást jól kiegészítsék, így egy erős egységet alkotva felülemelkedjenek az ellenfélen;
- Ha az ember valahogy összekerül néhány vérprofival – akik úgy megnyerik a meccset, hogy még a monitorjukat se kell bekapcsolniuk –, így hiába bénázik, tudja, hogy minden rendben lesz;
- Ha az ellenfél tele van kezdőkkel, akik azt se tudják, hogy kell quaddal felhajtani egy épület tetejére.
Na ez az első lehetőség kicsit átalakult, ugyanis a Battlefield 2042-ben bárki lehet bármi. A lényeg az, hogy van néhány karakter, akik közül választhatunk, és mindnek van valamilyen sajátossága, mint a Rainbow Six: Siege-ben. Van, amelyiknek van egy gyógyító pisztolya, és ha valakit újraéleszt, az teljes élettel jön vissza a játékba, és van, amelyiknek van egy kis drónja, amivel bejelölheti a közeli ellent. Bármelyik karaktert választjuk, lehetünk orvosok eldobhatós életcsomaggal, vagy szerelők hegesztőpisztollyal, és bármilyen fegyvert magunkkal vihetünk. Emiatt a játékosok jobban a játékstílusukhoz tudják alakítani a felszerelésüket, de így kicsit fontosságát veszti a sorozat egyik meghatározó eleme.
Én például szívesen ragadtam mesterlövész puskát a védelemre kialakított specialistával, így ha találtam egy jó kis fészket, körbe tudtam rakni magam két pajzzsal egy kis extra védelemért, és a közelharcban a kis pisztolyommal is nagyobb esélyem volt a túlélésre, mert ennek a karakternek kicsit magasabb a páncélja.
Minden meccs után pontokat kapunk attól függően, hogy teljesítettünk. Ahogy gyűlnek a pontok, szinteket lépünk, ilyenkor újabb eszközöket kapunk, amiket bevethetünk a következő csatában. Ha egy fegyvert sokat használunk, akkor mastery-szinteket léphetünk, amivel egyre több kiegészítőt kapunk az adott fegyverhez. Ezeket felszerelhetjük a meccsek között vagy akár közben is, hála egy gyorsmenünek, ami segítségével könnyen cserélhetünk például irányzékot vagy hangtompítót. Egy hasonló menüből menet közben lehívhatunk járműveket is, amikhez a szintlépésekkor szintén kapunk fejlesztéseket.
De ha már fegyverek, muszáj megállnom egy szóra, mert a jelenlegi helyzet egyszerűen nevetséges. Tulajdonképpen az összes borzalmas, nagyon kevés kivétellel. A közepes méretű gépfegyverek teljesen értelmetlenek, mert az SMG-k nagyobb távolságban pontosabbak és többet sebeznek, és alig rúgnak vissza. Van egy PP-29 nevű istencsapása, amiről, ha a játékban láthatnánk statisztikákat a meccseinkről, kiderülne, hogy a halálesetek több mint feléért felelős. Egészen nagyot sebez, nem rúg vissza, eszméletlenül pontos és a 18. szinttől bárki használhatja – és használják is. A fegyverek gyönyörűek és jól szólnak, de a legtöbb olyan, mintha airsoft-puskával lövöldöznék páncélozott ellenfelekre. Egyébként ha minden jól megy, a helyzet még a héten javulhat valamennyit, elvileg a DICE csavar egyet a fegyverek visszarúgásán.
Ez lehet, hogy csak azért hiányzik, mert ha lövöldözni akarok, akkor a leggyakrabban a korábban említett Siege-et veszem elő, de nagyon hiányolom a Battlefield V-ben egyébként szereplő jobbra-balra hajlást, ami valamivel élethűbbé tenné a játékot.
Ha ez nem lenne elég, a járművek elképesztően erősek, és ha épp nincs az embernél egy rakétavető vagy néhány C4-es, gyakran még elmenekülni se tud. Az egyik meccs alatt egy légpárnás fő ágyúján ültem, és profi pilótámmal újra és újra beszáguldottunk az ellen közé, ott szétlőttünk mindenkit, majd hangos sípolás közepette három életponttal elmenekültünk, hogy pár másodperc múlva magától meggyógyuljon a jármű, és kezdhessük előröl az egészet.
Az akciónak egy hatalmas tornádó vetett véget, amibe a pilóta véletlenül belehajtott, a forgószél pedig pár száz méterrel arrébb hajított minket, ahol egy látványos tűzgolyóval felrobbantunk.
Ezek mind olyan dolgok, amikről valahogy meg tudom érteni, hogy bele kerültek a játékba induláskor, de van, ami nem ilyen. Ezek a bugok, amikből nagyon sok van egy régóta várt, 60 eurós játékhoz képest. Rendszeres, hogy a mesterlövész puskám távcsöve nem közelít, vagy hogy nem működik az újraélesztés, így tovább fetrengek a földön, hiába defibrilláltak. Ilyenkor sehogy nem tudok újraéledni, a menü se működik, ki kell lépnem a játékból. Van, hogy nem tudok ülést váltani egy járműben, de olyan is előfordult, hogy ejtőernyőzés közben földetéréskor egyszerűen átcsusszantam az alvilágba, hogy tovább zuhanjak a pálya alatti végtelenben. Ha belegondolunk, hogy technológiai szempontból milyen összetett a játék, valamint abba, hogy járvány alatt készült és sokan otthonról, elszigetelve dolgoztak, talán ezek is megbocsájthatóak – már ha ésszerű időn belül javításra kerülnek.
És persze vannak a tudatos döntések a fejlesztők részéről, amik minimum meglepőek. Például nincs ponttáblázat. Ha az ember rá akar nézni a játékosokra és a meccs közbeni statisztikákra, akkor egy közepesen átláthatatlan dolgot kap, ami nem is kimondottan részletes.
A nosztalgia mindent megment
Ott van a negyedik nagy játékmód, a Portal. Ebben a játékosok harcolhatnak pályákon a Battlefield 1942-ből, a Bad Company 2-ből és a Battlefield 3-ból. Elindíthatunk teljesen klasszikus meccseket összesen hat pálya közül választva, vagy ha túlcsordul bennünk a kreativitás, akkor készíthetünk egy több játékból összegyúrt, saját szervert, ahol beállíthatjuk például, hogy a 2042 katonái összecsapjanak az 1942-es katonákkal, vagy hogy néhány játékos egy hordányi késes bot-horda ellen védekezzen, mint egy zombitámadásnál. Ki lehet kapcsolni az automata gyógyulást és a járművekre spawnolást (újraéledést), így egészen változatos játékokat lehet gyártani.
A fegyverek aránytalansága és a bugok miatt egyébként néha túlságosan bosszantó a játék, nehéz szeretni. Ettől függetlenül számomra egyértelműen Battlefield, és emiatt nyugodtan ajánlom a sorozat türelmesebb rajongóinak – főleg azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben a legtöbb hiba eltűnik majd. Ugyanúgy megvannak a klasszikus vagányságok és fizikai különlegességek mint a korábbi részekben,
például a légpárnások fel tudnak kapaszkodni teljesen függőleges felületeken is.
Minden bosszantó hiba ellenére még mindig megvan az a sajátos érzés játék közben, amikor valakit a pálya túloldalán (aki olyan pici, hogy alig látszik) sikerül fejbe lőni. Vagy amikor egy kötélen lecsúszva gránátokkal megdobáltam az alattam elfutó ellenfeleket. Vagy amikor kinyílik a lift ajtaja egy hetven emeletes ház tetején, és egy tank ágyúcsöve mosolyog az emberre.
Ha most egy béta-verzió jött volna ki, talán nem lett volna ilyen negatív a fogadtatása. De szerintem egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy a meccs közben a chaten lehet olvasni. Igen, bugos. Igen, a fegyverek nincsenek eltalálva. Igen, egy kicsit üres, főleg az árához képest. De mindezek mellett – vagy talán ellenére – ugyanúgy megvan benne az a kaotikus, szórakoztató báj, ami jellemző a Battlefield játékokra. Ha valaki érzékeny ezekre a negatívumokra, akkor lehet, hogy érdemes várnia egy kicsit a játék beszerzésével, de nem véletlen, hogy a nap szinte bármelyik órájában néhány másodperc alatt talál az ember játékosokkal teli szervereket. Én például biztosan vissza-vissza nézek majd.
(A játékot egy MSI GS65 Stealth gamer laptopon próbáltuk ki.)
