2021. október 18. – 05:04
frissítve
Morten Harket, az A-ha énekese egy fának dőlve ücsörög, és norvégul ad interjút. A kérdezőt nem látjuk, de egy női hang beszél hozzá. Valamikor a kilencvenes évek legelején vagyunk, amikor az A-ha felett elment az idő, szintipopra már senki sem volt kíváncsi, az újabb, földhözragadt rock vonal meg senkit sem érdekelt tőlük. Egy adott ponton a kérdező megkéri Harketet, hogy megtenné-e, hogy leveszi a felsőjét. Az énekes meg se rezzen, hanem inkább visszaszól, hogy leveszi, ha az újságíró is vetkőzik. Mindenkin marad a ruha.
Ilyen és hasonló, évtizedekkel később is szuper kellemetlen jelenetekkel van tele az A-ha: A film című dokumentumfilm, ami próbál mélységet adni annak a zenekarnak, amit legtöbben arról az egy darab számról ismernek, ami megtestesíti a nyolcvanas éveket, a világ egyik legjobb klipjét eredményezte, és aminek a sikerét soha a büdös életben nem sikerült megismételniük. A Take On Me egy olyan óriási árnyékot vetett a norvégokra, hogy Európán kívül gyakorlatilag egy egyslágeres zenekarnak vannak elkönyvelve, ami szinte nyom nélkül eltűnt a legnagyobb slágerük után.
Az A-ha: A filmből kiderül, hogy Európán belül viszont messze nincsen így. Thomas Robsahm doksija párhuzamosan két szálon halad: egyrészt megmutatja azt, hogyan ismerkedett meg Harket, a dalok oroszlánrészét író Pål Waaktaar, és a billentyűs Magne Furuholmen, és hogyan próbáltak Norvégia első popzenei világsztárjai lenni. A másik szálon pedig már egy manapság lezajlott turnén követjük őket végig, ahogy rajongókkal találkoznak, hangot próbálnak a színpadon. Aztán beülnek külön-külön az autójukba, visszamennek a hotelszobába, ahol egyedül üldögélnek.
Van abban valami melankolikus, hogy ezt a két vonalat gyakorlatilag egyszerre követjük. Az A-ha gyakorlatilag szervesen jött létre, a norvég középosztály gyerekei híres zenészek akartak lenni, és megvolt a lehetőségük, hogy egészen kiskoruktól zenét tanuljanak. A második világháború hatásaitól szenvedő országban még a klasszikus értelemben vett táncdalok mentek, miközben a fiatalok már valami mást szerettek volna.
Az A-ha tagjai pedig nemcsak mást, hanem gyakorlatilag mindent akartak, már a nyolcvanas évek legelején birtokában voltak annak, ami aztán világhírűvé teszi őket: az elhivatottság, Morten Harket angyalarca és angyalhangja, és a Take On Me szintifutama. Norvégiában híresek lettek, de ez nem volt elég, és addig koplaltak Londonban, amíg egy lemezkiadóval sikerült szerződniük. És sikerült a Take On Me-t addig kalapálni, hogy iszonyatos sláger legyen belőle.
Ezzel van párhuzamba állítva ennek a folyamatnak a logikus vége: amikor a zenekar már abból él, hogy egyszer ők adták elő a Take On Me-t. Meg a The Sun Always Shines On TV-t, meg a The Living Daylights-ot, és így tovább. Ugyan az amerikai köztudatban tényleg egyslágeres zenekarnak vannak elkönyvelve, azért voltak még bőven ismert, és jó számaik is, de akármennyire is értékelem, hogy a 2000-es évektől megint szárnyra kaptak, nem hiszem, hogy bárki mondjuk a Lifelines album miatt megy megnézni őket. Amikor az egyik német koncert előtt van egy találkozó a rajongókkal, akkor mindenki ugyanolyan idősnek tűnik, a norvég levegő miatt mondjuk a zenekar tagjai egy húszast majdnem le tudnak tagadni.
Felemás érzésekkel lehet nézni ezeket a mai jeleneteket. Örülök annak, hogy az A-ha létezik, a tagjai még észnél vannak, stadionokat töltenek meg, és néha marad idejük a hobbijukra is. Ketten közülük ugyanis festeni is szoktak, Furuholmen ráadásul néha láncfűrésszel.
De van abban valami mérhetetlenül melankolikus abban, hogy ez a sorsuk. Majdnem negyven évvel ezelőtt írtak egy óriási slágert, aztán most eljutottak addig, hogy nem beszélnek egymással akkor sem, ha éppen egy liftben álldogálnak együtt. A film elején az egyik tagtól elhangzik, hogy reméli, nem lesz még egy lemezük, mert a két másik tag valószínűleg kinyírná egymást. Hiába Harket a zenekar arca és hangja, azért a főkolompos a bevallottan antiszociális Waaktaar, akiről azért a film felénél már leesik, hogy nem lehet könnyű együtt dolgozni. Van abban valami beszédes, hogy míg a többiek norvégul, ő angolul nyilatkozik végig.
Rendezőként Robsahm azon kívül, hogy párhuzamosan mutatja be a két idősíkot, egy trükköt használ csak, amivel hatékonyan rajta tudja tartani az ember figyelmét a zenekar tagjain. A filmben megszólalnak producerek, más alkotók, sőt, feleségek és barátnők is, de az arcukat sosem látjuk, nincsenek beszélő fejek, helyettük archív felvételeket látunk. És mivel az A-ha a videoklip korszak óriási sztárja volt, archív videókból és fotókból eszelősen sok van – az mai szemmel is durva, hogy Morten Harketet mennyire tárgyiasították akkoriban. A dokumentumfilm néha rájátszik a Take On Me videoklipjének stílusára, több hozzáforgatott jelenet is készült, amit aztán átrajzolt egy csapat, egész pontosan a budapesti Darwin Buffet stúdió, úgyhogy a stáblistán az animáció alatt végig magyar neveket láthatunk.
Mindhárom tag értelemszerűen rengeteget beszél a filmben, és nézőként is elképesztő hallgatni, ahogy mindig, még a legnagyobb krízisüket elmesélve is teljesen nyugodtak és összeszedettek tudnak maradni. Amikor egy darab konfliktust látunk a saját szemünk előtt, akkor sem lehetnénk biztos feliratok nélkül, hogy Morten Harket most éppen ideges. Igaz, pár mondattal később már az is elmúlik. Kár, hogy a film annyira részletesen nem megy bele abba a korszakba, amikor a tagok elkezdtek szólólemezeket kiadni, és az A-ha gyakorlatilag parkolópályára állt, mert nehéz elképzelni ezeket az embereket, hogy mondjuk asztalokat borogatva üvöltöznek egymással. Az is lehet, hogy ilyen sose volt. Az biztos, hogy ha volt is, az idő sok mindent megváltozatott vele együtt – ahogy a film fináléjában is látszik, Harket a jelenben már vagy nem tudja, vagy nem akarja elénekelni a Take On Me legmagasabb hangjait.
Az A-ha: A film október 14-től látható a magyar mozikban.
