Stephen King tüdőgyulladásából először a kedvenc saját könyve, aztán ez a sorozat lett

Micsoda hülye világ lett ez, hogy készül egy sorozat egy Stephen King-regényből, maga King írja a forgatókönyvét, Julianne Moore és Clive Owen játsszák a főszerepeket, Joan Allen és Jennifer Jason Leigh a mellékszerepeket, a rendezést az iszonyatosan menő chilei Pablo Larraín (No, Jackie, Ema) veszi a nyakába, az operatőr a szintén iszonyatosan menő Darius Khondji (Delicatessen, Hetedik), és az egész nagyjából a kutyát sem érdekli.

Nem azért, mert az Apple+-on megy, nem azért, mert hetente kerültek fel új részek, hanem mert ami, mondjuk, tíz évvel ezelőtt valami csodálatos együttállás lett volna, ma elvész a tengerben. Elvész a streamingsorozatok tengerében, a Stephen King-sorozatok tengerében, a horrorsorozatok tengerében, és úgy általában, úgy elmerül, és szinte alig lebeg a felszínen, mint a főszereplője, Julianne Moore a sorozat első pillanataiban a medencéjében.

A Lisey története eredetileg 2006-ban jelent meg, Magyarországon két évvel később. King a kedvenc könyvének tartja. A többször elismételt legendája szerint az inspirálta, hogy súlyos tüdőgyulladással a kórházba került, és amikor hazaért, a felesége úgy döntött, hogy felújítja a férje dolgozószobáját, King ezért minden tárgyát egy dobozban látta.

King gyakorlatilag látta azt, hogy milyen lesz, amikor ő már meghal.

Mivel Stephen Kingről van szó, meg sem próbálta különösebben leplezni azt, hogy a regénye róla szól, a főszereplő egy nagyon sikeres horroríró, Scott Landon, akinek a halála után a feleségének kell megbirkóznia férje örökségével. Minden értelemben: egy őrült rajongó megszállottan szeretné megszerezni a kiadatlan kéziratait, miközben az emlékeiből és a férje által indított kincsvadászatból megismeri, milyen borzalmak között nőtt fel Landon, és hogyan tudott ezekből a borzalmakból elmenekülni. Úgy, hogy kitalált egy képzeletbeli, rémisztő, de elvarázsoló képzeletbeli világot, ahova csak úgy hipp-hopp el tud teleportálni. Igen, el tud teleportálni, általában úgy, hogy megnyit közben egy csapot,

mintha a szempillantás alatt egy fantáziadimenzióba utazás olyan problémás lenne, mint a pisilés, amikor nem megy.

A Lisey története legeslegelején van egy nagyon jó teszt, aminek a segítségével könnyen ki lehet deríteni, hogy valakinek tetszeni fog-e a sorozat vagy sem. Ez pedig a főcím, ami drámai vonósra egy marionettbábukkal előadott jelenetsor. Annyira hosszú, hogy az utolsó részeknél nekem, aki még sosem ugrott át főcímet, most muszáj volt. A marionettes jelenet szinte végtelen tánc két figura között, aztán az egyik figurának elszakadnak a zsinegei, majd egy drámai ponton megjelenik egy belógatott ásó. A kamera fölfelé megy, meglátjuk a kezet, ami az egész jelenetet mozgatta, és megjelenik egy felirat: Stephen King regénye alapján. És ha ez nem lenne elég, még egy: A forgatókönyvet írta Stephen King.

Az egész egy dráma, giccses, elnyújtott köldöknézés, annyira felfokozott hangulatban előadva, hogy szinte már nevetséges lesz. Mégis vonzó.

Ez a kettősség vonul végig az egész sorozaton, ami egyensúlyozni próbál a hétköznapi gyász, a nem hétköznapi veszélyek és a szinte felfoghatatlan fantáziavilág között. Nem mindig sikerül neki, de Pablo Larraín rendező a maximumot kifacsarja a drámájából. A Lisey történetének annyira öntörvényű a tempója, annyira sokat áldoz a csendnek, a csendes szomorúságnak és a némán felidézett emlékeknek, hogy néha az lehet az ember érzése, lefagyott a lejátszó. Egy-egy képet, legyen azon ember vagy ház, olyan hosszan tart ki, hogy az már zavarba ejtő. És ha valaki látta a Jackie-t, a filmet, ami szintén arról szól, hogy egy befolyásos férfit gyászol a neje, akkor ismerős lesz az a sok jelenet, ahol Julianne Moore kóborol a szabadban, a kamera pedig illedelmes távolságból, hátulról veszi.

Moore legendásan jó síró hírében áll, és ezt a tehetségét itt is tudja kamatoztatni, tökéletesen alakítja a gyászoló özvegyet, aki szinte magánkívül sétál a birtokon, és próbálja összerakni, hogy mit is tud a saját férjéről. A flashbackes, visszaemlékezős szerkezet a sorozat egyik óriási erénye, ugyanazokhoz az emlékekhez térünk vissza újra és újra, de ahogy halad az idő, ami ártatlan pillanatnak tűnt, az egyre több információval lesz teli. Scott Landon haláláról is hihetünk valamit az első részben (amiben egy rajongó meglövi őt), de ahogy Lisey egyre jobban és jobban emlékszik vissza, és mi ahogy többet látunk ezekből az emlékképekből, úgy ismerjük meg pontosan az igazságot. Az igazságot, ami messze elrugaszkodott a valóságtól.

A Lisey története egy jelentős része a magyar fordításban Paragony nevű helyen játszódik, egy képzeletbeli világban, amit Scott Landon még kiskorában talált ki a testvérével együtt. A képzeletbeli világ valóságos lett, de minden eleme fantasztikus: a narancsszínű Hold mindig ugyanott van az égen, a virágok semmihez nem hasonlíthatók, az ösvény pedig elvezet egy parthoz, ahol némán ülnek furcsa szerzetek, és a víz egyszerre gyógyító és mesmerizáló. De Paragonyban van egy lény, a hosszú srác nevű óriás, ami akkora, mint egy toronyház, és annyi visító, ordító, sápítozó holttestből áll össze, mint egy toronyház lakói.

Mindezt a Lisey története véresen komolyan, mindenféle kikacsintás nélkül adja elő, amihez ráadásul egy sajátos nyelvezet is társul, ami feltételezem, a regényt fordító Totth Benedektől jön. A sztori egy fontos eleme az, amit King „bad”-nek, azaz rossznak hív, így hivatkozik pár szereplő arra a feltételezett gonoszra, ami az emberben van, és amit ki kell engedni, gyakorlatilag falcolással. Ez a magyar fordításban „gonoszotty”, ami a feliratban minden alkalommal azt a benyomást kelti, hogy két szó összecsúszott. Landon egy kincsvadászatot indít a síron túlról, de ez valami megmagyarázhatatlan okból „dincsvadászat” néven fut, ahol egy jel neve „dincs”. Értem, hogy egy sajátos, gyermeki, és mint később kiderül, erőszakban született nyelvet használnak a szereplők, de ha a jelentőségük nincsen meghatározva, az az érzés marad, mintha a feliratokat elgépelték volna.

De ha tudunk menni a Lisey történetével, akkor visz magával, csak nem úgy, mint egy kocsi, hanem inkább, mint egy szekér. Az első már-már szinte hipnotikus, ahogy a szinte teljesen dekódolhatatlan világot, ok-okozatot próbáljuk megérteni. Moore mellett Clive Owen is remek a halott férjként, ráadásul mivel a visszaemlékezések ugrálnak az időben, néha mindkettejük arcát vagy sminkkel, vagy CGI-vel kisimították, ami máshol negatívum lenne, itt viszont rendesen beleillik az álomszerű, zavarba ejtő világba. Az őrült rajongót játszó Dane DeHaan (Az egészség ellenszere) kis részletekkel torzítja el magát: a szeme karikás, a járása görnyedt. Jim Dooley karaktere végig közhely, de legalább naprakész közhely, a karakter ugyanis egyértelműen egy nőgyűlölő incel. Máshogy csúfította el magát Michael Pitt (Álmodozók), akit alig lehet felismerni a szutykos, mentálisan labilis veteránként, aki Landon apja a visszaemlékezésekben.

Amennyire hipnotikus a Lisey története első fele, annyira lesz aztán kiszámítható és rettenetesen elnyújtott, ahol a szereplőknek már messze tudjuk a szándékait, csak végig kell néznünk, ahogy megvalósítják azokat. Stephen King már korábban is elmondta, hogy egy filmet nem érez elégségesnek ahhoz, hogy a könyveit feldolgozzák, de egy sorozat alkalmas lehet erre. A Lisey története azért valamennyire megcáfolja ezt a nézetet, vagyis inkább bebizonyítja a fordítottját: attól, hogy sorozat lett belőle, attól még nem feltétlenül jó. Ez a sorozat tele van emlékezetes pillanatokkal, amik elringatnak addig, hogy már türelmetlenek legyünk, a nyolc rész egyértelműen túl sok neki, az utolsó mindhárom rész befejezése gyakorlatilag azt a benyomást kelti, hogy a következő rész lesz az utolsó. Amiért nagy kár, hiszen mennyi tehetséges ember dolgozott ezen.

A Lisey története az Apple+ kínálatában látható.