Szemünk előtt fossa össze magát a heroinista Szabó Győző, Csernus meg csak nézi

Ha a Toxikomának nem lennének erényei, akkor is figyelemre méltó lenne. A magyar filmkészítéstől elég szokatlan az, ha egy film valódi, ma is élő emberekről szól, olyanokról, akik részt vesznek a film készítésében, aztán ott ülnek a premieren a nézők között. A Toxikoma ugyanis Szabó Győző azonos című könyvéből készült, a főszereplőjét Szabó Győzőnek hívják, aki kezeli, az Csernus Imre, amiből kikezelni próbálja, az pedig a nagyon is létező heroinfüggősége. Köznyelvben drogfilm, ami a magyar filmkészítésben annyira nem népszerű műfaj, pedig az ezredforduló környékén többször is próbálkoztak vele, elkészült A kanyaron túl, a Felhő a Gangesz felett, vagy egészen sajátos változatban a Cukorkékség. De egyik sem egy olyan emberről szólt direkt, aki hírességnek számít, akinek a nevét ismerik, aki az egyik legismertebb színész, orgánum, és arc Magyarországon. (Tudom, tudom, az Elment az öszöd ezeknek a kritériumoknak megfelel, de azt a filmet jobb nem felhánytorgatni. A Viszkis csak majdnem felel meg az összesnek.)

Ezért is van egy beépített kritikabiztos pajzs a Toxikomában, mert igazi emberek igazi küzdelmét nézhetjük, és aki a legnagyobbat küzdötte, az megírta a könyvet, túlélte az egész kálváriát, és most ott virít a neve a stáblistán mint executive producer. Hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az ő küzdelmét? Szabó Győző minden bizonnyal egy jobb, erősebb ember lett a folyamat közben, ami a mai napig nem ért véget, és ami számomra felfoghatatlan pillanatokkal volt tele. És ha egy ember ki tudott ebből jönni, és másoknak a most népszerű filmek eszköztárával mutat utat arra, hogy ez lehetséges, akkor bármit szóvá tenni érzéketlenségnek tűnhet.

De én tudok érzéketlen lenni. A Toxikoma egy jó szándékú, egyenetlen dráma a függésről, legyen az heroin, agresszió, vagy bajkeverés, és arról, hogy a függés micsoda nyálkás csápokat tud engedni az élet minden területére. Vannak csodálatos pillanatai, bivalyerős jelenetei, iszonyatos energiái, és vannak szinte enervált, monoton, ugyanazokat a mondanivalókat sulykoló pillanatai. Olyan, mint a heroin lehet: egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan, eufórikus és elcsépelt, izgalmas, és ezerszer látott. Ez talán Herendi Gábor legjobb filmje.

Amikor először megismerjük Szabó Győzőt (Molnár Áron), éppen egy koncerten, a színpadon nyal be egy bélyeget, majd megy a vécébe belőni magát, olyan precizitással, mintha az Amazon raktárában dolgozna csomagolóként, minden mozdulata a lehető leghatékonyabb. A vécé falai szétcsúsznak, ahogy Győző élete is. Látjuk, ahogy a motorjával száguld majd elesik a vízióként tekeredő Lágymányosi hídon, ahogy a színházban az utolsó pillanatban ér oda jelenetére, és azt sem tudja, mi a szövege.

Amikor azt hiszi, hogy a gyerekéért megy az oviba, akkor igazából teljesen készen megy egyedül a vidámparkba, a reggeli tévéműsorban pedig műsorvezetőként fekvőtámaszozni kezd a meghívott vendéggel. Ebben a műsorban a sors bedobja az első gránátot az életébe: Csernus Imre pszichiátert (Bányai Kelemen Barna), aki azonnal átlát Győző terelésein. A pár perces kereskedelmi tévés műsornak vége, és nem kell sok időnek eltelnie, hogy ott találja magát Csernus irodájában, ahol a jó doktor tanácsa ellenére benyom egy gyógyszert, majd az intézet kertjében összefossa-hányja magát. Csernus rágyújt egy cigire, és nézi Győző vergődését. Látott már ilyet eleget.

A Toxikoma reklámkampánya úgy pozicionálja a filmet, mintha az egymással összecsapó Szabó Győző és Csernus Imre sztorija lenne, mint egy magyar Whiplash, ahol cintányérok helyett egyre hangosabb basszamegeket vágnak egymás fejéhez a szereplők. Ez csak részben igaz, főleg a filmbeli Győző karaktere miatt, aki az a típus, aki ha autó lenne, csak négyesben lenne hajlandó elindulni: minden helyzetben azt keresi, hogyan tudná azt kellemetlenné varázsolni mindenkinek, saját magát is beleértve. Ő egy gránát, aki minden helyzetben kioldva dobja be magát. Molnár nem igazán hasonlít az igazi Szabó Győzőre, sem karakterben, sem kinézetben, és a személyiségét néha a külsőségek határozzák meg, az Aviator-napszemüveg, a vastag nyaklánc, és a fülcimpáján lifegő megtestesült szimbolizmus, az koponya formájú arany fülbevaló. Molnár jól hozza a szétfeszülő, folyton mintha maratonfutásból érkező figurát, de egy idő után a Toxikoma is érzi, hogy az egyik mellékszereplője sokkal izgalmasabb a főszereplőjénél, és átteszi a figyelmét Csernus Imrére.

Csernus Imre az az ember volt úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, akit parodizált Gálvölgyi János és Nacsa Olivér, és a jellegzetes hanghordozása, a manírjai, a gesztusai, a könnyen kifigurázható üvöltözései mind nagyon könnyen adnák magukat ahhoz, hogy egy két lábon járó vicc legyen belőle a Toxikomában. Amit Bányai Kelemen Barna művel, az viszont a film legjobb része: minden mozdulata emlékeztet Csernusra, de minden csapdát elkerül, nem utánozza, hanem megidézi, nem lemásolja, hanem mintha leásott volna egészen mélyre, hogy megtalálja, mitől olyan, amilyen.

Bányai alakításában Csernus talán egyszer ordítozik, de tele van agresszív gesztusokkal, minden egyes rágyújtása olyan, mintha az öngyújtóját szeretné szisztematikusan tönkretenni, a cigis dobozát pedig úgy vágja oda bárhova utána, mintha egy élő halat akarna agyoncsapni. A Toxikoma nagyjából a felétől kezd el vele foglalkozni, és hirtelen Szabó Győző mintha nem is hiányozna a filmjéből, mert megismerünk egy teljesen más embert, teljesen más problémákkal. Amíg Győző figurája könnyebben érthető, addig Csernus bonyolultabb. Meg van győződve arról, hogy a technikája működik, csak éppen rajta kívül senki nem látja ezt. Csernus sejtetésekből felépített múltja az intézet főnővérével, akit Török-Illyés Orsolya alakít, érdekesebb lesz, mint a színész megváltása. Itt muszáj megjegyeznem, hogy Török-Illyés Orsolyát látni egy Herendi Gábor-filmben olyan, mintha dimenziókapu nyílt volna a magyar filmkészítés két véglete között. Lehetne többször átjárás.

Herendi jól megpakolta a filmje elejét, iszonyatos tempóval érkeznek a jelenetek, a CGI-víziók a tripekről, a megtekeredett Lágymányosi hídról. Aztán ahogy Győző maga mögött hagyja a heroint, ezek a jelenetek is elmaradnak, a vizuális burjánzást pedig felváltják a mocskos, oszladozó magyar kórházbelsők. A Toxikoma szerencsére nem szépít meg semmit, az addiktológia tényleg úgy néz ki, mintha a penész és a cigifüst tartaná össze, az ablakokat valószínűleg még Kádár alatt kellett volna újrafesteni, a lakat alatt őrzött tévé meg mehetne kelléknek a Terror Házába.

Amennyire jól képes a film megteremteni a 2000-es évek magyar valóságát, Herendi annyira túlzásba viszi néha a részletgazdag naturalizmust, és egy idő után elkezd önismétlő lenni: legalább ötször végignézhetjük azt, ahogy valaki belövi magát. Győző testének fent említett összeomlása öklendezéssel, okádással, önkéntelen fosással megdöbbentő és egészen biztos vagyok benne, hogy ilyesmi történik egy addiktológián ebben a pillanatban is, de a hossza miatt szinte átfordul a hatása. Vagy: Győző egyik tripje alatt valami miatt lassított felvételben nézhetjük egy szinte öntudatlanul szexelő nő csupasz melleit.

A kábszis tripek után értelemszerű, hogy megszűnnek a víziók, de a Toxikoma néha nagyon lelassul. Az sem segít rajta, hogy a második felére mintha a Száll a kakukk fészkére egy olyan változatát látnánk, ahol a gonosz Ratched nővér mellett a Holt költők társasága tanára az osztályvezető. (Ugyanitt még egy dimenziókapu: Rainer-Micsinyei Nóra egy Herendi-filmben.) Mintha egy idő után a film markáns személyisége is megszűnne, és ezeknek a filmeknek a keveréket néznénk egy leharcolt magyar kórházban, majd kurtán véget ér, mielőtt eljutna a történet végpontjára. Ami a főszereplőjének sikerült a Toxikoma könyvvel, az a filmnek nem sikerült: nem tud mindent átható értelmet varázsolni ebből a nagy egészből. De a kicsikért megéri.

A Toxikoma premierje a Magyar Mozgókép Fesztiválon volt, ahol kétszer vetítették. A tervek szerint szeptemberben kerül moziforgalmazásba.