Nem szabad utálni a szörnyfiút csak azért, mert szörny

A Pixar-stúdió legutóbbi filmje, a Lelki ismeretek arról szólt, hogy mi vár ránk a halál után, mennyire tudunk elszámolni azzal, amit elértünk az életünk során, milyen álmokat adunk fel, és milyen kompromisszumokat kötünk azért, hogy létezni tudjunk, miközben a létezés önmaga már talán egy annyira furcsa dolog, hogy egyáltalán az élmény elég egy teljes élethez. A Pixar-stúdió legújabb filmje, a Luca arról szól, hogy két szörnysrác együtt tölti élete egyik meghatározó nyarát egy olasz tengerparti kisvárosban, miközben tésztát zabálnak, bicikliznek, sziklákról ugrálnak a vízbe, és a csillagok alatt alszanak. A fura dolog az, hogy ha hunyorítunk, a kettő majdnem ugyanolyan.

A Luca – ami nem a magyar női név, hanem az olasz férfi, és igen, úgy kell ejteni, hogy lúka – minden elemében olyan, mint egy szuper nyaralás, amire visszaemlékszünk a gyerekkorunkból, már ha gyerekkorunkban is voltak olyan víz alatti lények, amik a felszínen olasz kisfiúkká változtak. A főszereplőnk pont ilyen, tengeti az életét a tenger fenekén, ahol minden egy kicsit olyan, mint az olasz vidéken, csak éppen a víz alatt. A bárányok helyett halakat kell terelni, a pasta helyett mindenféle tengeri herkentyűt kell enni, és ha valami egy csónakból belepottyan a vízbe, az szinte olyan, mintha földönkívüliek hagyták volna ott.

Ja igen, és hosszú farkú, pikkelyes lények a lakók, akiknek sikerült annyira lapítani az évszázadok során, hogy a felszíni halászfaluban csak legendákként léteznek. Luca viszont kezdi unni a víz alatti létet, főleg akkor, amikor összefut a szintén szörny Albertóval, aki egy adott pillanatban kirántja a tengerpartra. És azzal pedig abba a korba, amikor az embert vagy tengeri szörnyet elkezdik érdekelni azok a dolgok, amik a családi fészken kívül vannak.

Vespa, pasta, pesto, gelato, meredek utcák, csillogó kék víz, mérges nénik. A Luca gyakorlatilag akkor lehetne hatékonyabb turisztikai reklámfilm Olaszországnak, ha a végén kiírnák, hol lehet olcsón jegyet venni. Van benne valami felhőtlen gondtalanság, ami miatt az egész másfél óra gyorsan elrepül, és a történetnek nincsen olyan gigászi tétje, hogy különösebben aggódnunk kellene a főszereplőkért. Még akkor is, amikor veszélybe kerülnek, vagy megfenyegetik őket, a Lucát bejárja az az érzés, hogy minden rendben lesz. Még akkor is, amikor úgy tűnik, semmi sem lesz az.

Amikor pedig úgy tűnik, hogy semmi sem lesz az, az általában a Pixarhoz méltóan, zseniálisan kitalált mellékszereplők miatt van. Sajnos csak egy jelenetben tűnik fel Luca rokona, a mélytengeri horgászhal, aki lenyom egy monológot arról, hogy a tenger sötét fenekén akkor is eszi az ember a rohadó bálnatetemeket, amikor nem akarja, és a monológ közepén egy jól célzott ütéssel újra kell indítani a szívét. A másik remek karakter Giulia édesapja, aki olyan, mintha egy húsvét-szigeteki szoborra raktak volna egy bajszot, és ledobták volna az olasz tengerparton. A kicsit magának való, harsány Giulia lesz a fiúk barátja a szárazföldön, de a halász apja gyanakszik rájuk. De ő is pontosan tudja, hogy milyen furcsának lenni a társadalom szemében: a karját nem egy tengeri szörny tépte le, hanem így született. Attól még nagyon jó pestós tenettét tud főzni.

A Lucát az olasz Enrico Casarosa rendezte, akitől eddig egy filmet lehetett ismerni, a 2011-es A hold című rövidfilmet, amit Oscar-díjra jelöltek még tíz évvel ezelőtt. A holdban már megvannak azok az elemek, amik visszaköszönnek az első hosszú filmjében: a víz, a bajszos és morcos apafigura, és a valóság és a fantázia közötti átjárás, ahogy a kisfilm főszereplői létrát emelnek, hogy lesöpörjék a Holdról a csillagokat.

A Luca legszebb jelenetei nem azok, amik az olasz vidéken játszódnak, hanem azok, amik a főszereplő fantáziájában: ahogy a fiú elképzeli, hogyan fog Vespával száguldozni, vagy hogyan fogja pont a Holdat megérinteni, akkor azok a részek majdnem elérik egy Mijazaki Hajao-film fantáziáját.

Nyilván nem véletlen, hogy a tengerparti várost Portorossónak, a japán mester egyik filmjét meg Porco Rossónak hívják. És az sem véletlen, hogy a sziklás tengerpart a határvidéke egy víz alatti csodálatos világnak, ahogy a Ponyó a tengerparti sziklán-ban is. A film tempója, a főzés és közös étkezés fontossága és a gyermeki fantázia megjelenítése is mind Mijazakira emlékeztetnek néha, még ha a világnézete és a humora nem is.

Ahogy a Lelki ismeretek valószínűleg sokkal nagyobb taslit adott a harmincasoknak, mint a tízéveseknek, a Luca pont fordítva, sokkal inkább szól annak a korosztálynak, amibe a főszereplői is tartoznak. A poénok csak egy szinten működnek, van bőven hasraesős tréfálkozás, erősen karikatúraszerű karakter, de talán pont ezek segíthetnek ahhoz, hogy még egyszerűbben célba érjen a film üzenete arról, hogy vannak olyan emberek, akik nem pont olyanok, mint a többiek.

„Lesznek olyanok, akik nem fogják elfogadni, de lesznek olyanok, akik igen. Az látszik, hogy tudja, kikkel kell barátkozni” – mondja el a film végén a Luca legfontosabb gondolatát az egyik mellékszereplő. Egyelőre még 18-as karika nélkül.

A Luca június 17-től látható a magyar mozikban.