Halston: Az ember, aki Amerikát öltöztette, többet érdemel

Nagyon sokáig nem teljesen világos, hogy miért is nézünk egy ötrészes minisorozatot Halstonról, a hetvenes és nyolcvanas évek ikonikus amerikai divattervezőjéről, és nem is vagyok teljesen biztos, hogy a sorozat képes ezt a ködöt eloszlatni. Roy Halston Frowick három különböző évtizedben is tudta mutatni a divatot az Egyesült Államokban, haverja volt Andy Warholnak, gigászikat bulizott a Studio 54-ben, dollármilliókat keresett nagyvállalatoknak, aztán elvesztette az uralmat a birodalma felett, a nyolcvanas évek második felére a nevét és a brandjét elvesztette, majd az AIDS-járványban az életét is.

Ez persze egy brutális leegyszerűsítés, de a brutális leegyszerűsítés az, amiben a Netflix sorozata utazik. A Halstonból alig derül ki, hogy miért istenítették, miben rejlett a tehetsége, és hogy miért érdekes figura még 2021-ben is. És ha ezeket nem tudjuk meg, akkor marad egy közhelyes történet egy önjáró zseniről, akinek addig megy jól a szekér, amíg a kokain és az AIDS tönkre nem teszi. Van benne valami ósdiság, nem véletlenül, a sztori alapját egy 1991-ben megjelent életrajzi könyv adta.

Halston – aki azt szerette, ha így, egy névvel szólítják – az amerikai vidéken nőtt fel, Iowában született, aztán a gyerekkorát Indianában töltötte. Az országos hírnevet akkor szerezte meg, amikor Jackie Kennedy az ő kalapjában ment el férje elnöki beiktatására, onnantól kezdve mindenki olyan pillbox kalapot szeretett volna. Egészen addig, amíg az nők már nem akartak annyira kalapot venni. Ezek a pillanatok azok, ahol a Halston, mármint a sorozat kezdődik, hogy a kalaptervező azzal szembesül, hogy a divat lecsengett, változik, és haladnia kell a korral.

A divattervezőt Ewan McGregor alakítja, az ő választása félsiker. Aki látott Halstonról felvételt, az láthatja, hogy a való életben a főszereplő egy langaléta, hosszú kezű-lábú, Richard E. Grant-szerű karakter volt, aki valami miatt megtévesztően hasonlított a fiatal David Lynchre, miközben egy affektáló hangon beszélt. Egy igazi furcsa karakter volt, akire képtelenség volt nem figyelni, még akkor is, amikor mondjuk láthatóan elege volt egy interjú kérdéseiből. Habár az igazi Halston tagadta, a beszédét nehéz nem úgy látni, mint aki megpróbálta levetkőzni azt, hogy vidékiként nőtt fel – a skót McGregor pedig próbál úgy tenni, mintha amerikai lenne, de ez valahogy még hihetően sosem sikerült neki, ami itt kifejezetten működik, ahogy nem találja el az akcentust mindig.

És valahogy a figurát sem. A sorozat főszereplőjeként McGregornak nem sikerül visszaadnia azt a zsenialitást, ami állítólag áradt az igaziból. Több olyan jelenet is van, ahol Halston egyszerűen legurít egy anyagot, csak úgy véletlenszerűen felvagdossa, majd a modellre rakva tökéletesen áll – nevetségesen néz ki, egészen addig, amíg nem nézünk utána, és tudjuk, hogy az igazi Halstonnak ez volt az egyik legnagyobb tehetsége, úgy tudta vágni és hajtogatni az anyagot, hogy tényleg összerakott egy dresszt a semmiből. Csak ami az életben egy iszonyatosan menő dolognak tűnik, az a sorozatban több levegőben lógó pillanat, aminek semmilyen kontextusa nincs.

Ahogy valahogy Halston sikereinek és bukásainak sincsen igazán súlya: az igazi divattervezőnek az első nagy dobása a saját fejlesztésű anyagból, az ultravelúrból készült kabát volt, aminek a készítéséről sok mindent nem tudunk meg, a sikerét pedig abból ismerjük meg, hogy egy séta közben számolgatja a nőkön a Central Parkban. A második részben kap maga fölé egy nagyvállalati mecénást (Bill Pullman alakítja), aki néha feltűnik olyasmi mondatokkal, hogy „Halston! Ez nagyon nagy siker volt!”, aztán jöhet a következő akadály. Az alkotói folyamata csak akkor kap nagyobb figyelmet, amikor minden bizonnyal kitalált részekben látjuk, ahogy megtervezi a parfümjét.

A termék maga óriási siker volt, főleg a csepp alakú üvege miatt (Halston állandó modellje, a később a Tiffanynál óriási sikert befutó Elsa Peretti tervezte), de a sorozatban látjuk azt is, ahogy egy parfümőr segítségével megtervezi az illatot. Csak és kizárólag olyan illatokból, amik meghatározzák a gyerekkorát, és az egyéniségét: apja ruhája, a folyton szívott dohány, és a szeretőjének szuszpenzora. Nem vagyok benne biztos, hogy az igazi parfüm is így készült, de ez részletkérdés, a sorozat legalább megpróbálja megmutatni, hogyan gondolkodott a főszereplője.

Mert ez valahogy végig hiányzik belőle, hogy mi volt az, ami őt mozgatta. Az igazi Halston ambiciózus volt, kemény munkával elérte, hogy egyre nagyobb és nagyobb piacokat fedjen le. A kalap után jöttek a ruhák, jött a parfüm, majd jött a szélesebb paletta, a bőröndök, táskák, komplett kollekciók. Egy adott ponton ő tervezte az amerikai cserkészek, a New York-i rendőrök, az olimpiai válogatott egyenruháit is. Mindenhol ott volt. Ehhez képest a sorozatban úgy ábrázolják, mint valakit, aki kínlódott a saját művészi ambícióival egy anyagias világban, aki alkotni akart, valami egyénit létrehozni, és ha nem sikerült neki, akkor egy kudarcnak érezte magát.

A probléma nem azzal van, hogy ha valakit nem úgy ábrázolnak, mint az életben, vagy az életútját annyira megváltoztatják, hogy teljesen más lesz. Az igazi Halston életútja is tele van rossz döntésekkel és még rosszabb függőségekkel. A kettő együtt volt a szeretője, a venezuelai származású Victor Hugo, aki prostituáltból vált a néha utált, néha szeretett partnerévé, és akit a sorozat úgy mutat be, mint a pontot, ahol félrement az élete.

Az az élet, ami a sorozatban nem egy ambiciózus, tehetséges, és azért megalomán üzletemberként van bemutatva, hanem egy meg nem értett, néha elviselhetetlen, tragikus sorsú queer hősként. A Halston végigmegy a divattervező életén úgy, hogy a szenzációs részeket emeli ki: a mérhetetlen drogfogyasztást, az anonim szexet, a szupermenő bulikat a Studio 54-ben, és aztán a kijózanodást és a tagadást, ami a HIV-fertőzéssel járt.

A hangsúlyok elmentek más irányba, mintha a botrányos, vagy megbotránkoztatónak szánt pillanatok lennének a fontosak. Nem pedig az, hogy egy egész ország által ismert meleg férfi addig tepert, amíg ő lehetett az, aki Amerika középosztályát is öltöztethette.

A figyelem eltolása miatt egész biztosan Ryan Murphy a felelős, aki az utóbbi években producerként ontja magából az amerikai történelemre nagy hatással lévő személyes queer történetek feldolgozását (a filmgyártás egyik aranykorát megvariáló Hollywood, a New York-i bálszcénáról szóló Póz, a Versace-gyilkosságot az elkövető szemszögéből feldolgozó American Crime Story második évada). A Halston két részébe íróként is besegített, és ahogy a divattervező, mintha az ő sikerei is egyre halványabbak lennének, ahogy egyre több mindenen tartja a kezét.

Egy dologban működik a Halston: a kort tényleg sikerült bombajól reprodukálni. A divattervező pályája csúcsán egy egészen elképesztő manhattani irodában dolgozott, aminek a belseje vörös anyagokkal és tükrökkel volt kibérelve, és a tulaj kérésére mindenhol orchideák pompáztak. Felfoghatatlan luxus volt, és ezt sikerült visszaadni, ahogy Halston lakásának belsejét is tökéletesen lemásolták. De ezek mind külsőségek, minden próbálkozás ellenére a belső közben kong az ürességtől, az öt óra után nem jutunk sokkal közelebb ahhoz, hogy megértsük Halstont. És ha megértetni sem akarja velünk, be sem akarja mutatni őt, akkor mit akar tőlünk ez a sorozat?

A Halstont a Netflixen lehet megnézni.