A gyilkos robotok fittyet hánynak a szerelemre

Amikor 26 hónappal ezelőtt, 2019 márciusában bemutatta a Netflix a Love, Death & Robots (Szerelem, halál és robotok) első évadát, a kritikusok a Heavy Metal magazinból kinőtt antológiafilm feltámadását, illetve az új Black Mirrort látták a háromszor is Oscar-díjra jelölt sorozatban, amit David Fincher, illetve a Deadpoollal befutó Tim Miller hozott össze. A második évad alapján már kimondható, hogy semmiképp sem beszélhetünk az új Black Mirrorról, de szerencsére arról sincs szó, hogy az animációs kirakatsorozat már most kipukkadt volna.

Mielőtt ráténénk a lényegre, gyorsan tegyük hozzá, hogy a második évad hendikeppel indult. Az első 18 részből állt, a több mint két évvel később érkező folytatás viszont még a felét sem hozza méretben, a részek pedig mind 7-18 perc közöttiek – többségében 15 perc környékén mozognak. Azt viszont már tudni, hogy (valamikor) 2022-ben jön a harmadik évad is. A Netflixnél tehát vagy látták,

• hogy a sorozat végét jelentené, ha újabb 2 évet kéne várni a következő etapra, ezért gyorsan kitolták, ami elkészült,
• vagy nagyobb adaggal terveztek eredetileg, csak sok volt a csúszás, így a megcsúszott részeket eltolták, két külön, méretében lefeleződött évadra bontva a másodikat.

Bárhogy is, a kisebb méret kényszerűen két dolgot is hozott magával: stílusban és témában is jóval kevésbé sokszínű a második évad az elsőhöz viszonyítva.

A 2019 tavasza óta eltelt időben érezhetően picit eltolták a hangsúlyt, valószínűleg nagyban annak köszönhetően, hogy a második évadra a Kung Fu Panda 2-t és 3-at rendező Jennifer Yuh Nelson lett a sorozat egészét összefogó úgynevezett showrunner. Yuh finomhangolása leginkább abban érhető tetten, hogy a 8 rész többsége próbál történetcentrikus lenni, nem pusztán technológiai bemutatóval övezett látványorgiát tart, de emellett az is világos, hogy az első évadban néhol teljesen öncélú női meztelenkedés túlnyomó többsége is eltűnt.

Mindennek az eredménye a kevésbé véres, kevésbé erőszakos részek lettek, bár ezek ugye annyira eluralták az első évadot, hogy még így, lecsavarva is bőven a +18-as territórium legmélyén járunk – elég csak a korhatáros előzetesre nézni.

Mindenképp pozitív hatása a finomhangolásnak, hogy bár stílusban annyira nem különülnek el a részek egymástól, mint az első évad egyes darabjai, a nyolcból hét rész legalább egy erős közepest hoz történeti síkon. Üdítő, hogy már egyik résznél sem vezérelv a készítők részéről, hogy bebizonyítsák, hogy valami létezhet a képernyőn, sokkal inkább az, hogy bebizonyítsák, hogy léteznie kell – ahogy azt az IndieWire is kiemeli.

Persze sokat segít az alapanyag. A történetekkel most is népszerű és neves sci-fi-írókhoz nyúltak vissza. Képviselteti magát a több mint 1700 kisebb-nagyobb történetet író Harlan Ellison, a többszörös Hugo-díjas John Scalzi, illetve a nyolc új rész közül messze kiemelkedő The Drowned Giant történetét író J. G. Ballard, aki A nap birodalma című könyvével lett világszerte ismert. A The Drowned Giantet egyébként maga Tim Miller dolgozta át és aztán rendezte is. Sztárból egyébként a rendezői szinten túl is jutott újfent, most a Creed-filmekből és a Fekete Párducból ismert Michael B. Jordan a legnagyobb név a szereplők közül.

A történet szempontjából legerősebb darab mellett a többségről azért elmondható, ami az első évad emlékezetes részeiről is, vagyis hogy simán el tudja képzelni az ember, ahogy sorozattá, vagy esetleg egy rövidebb filmmé bővítik ki. Érdekes egyébként, hogy a The Drowned Giant mellett talán legerősebbnek mondható, karácsonyi tematikával érkező All Through the House azon túl, hogy animáció, sehogy sem illik a sorozatba, se szerelem, se halál, se robot nincs benne. Ez talán jelzi, hogy a jövőben picit nyílhat a történeti beskatulyázás, és minden, ami nem túl hosszú minőségi animáció, az bekerülhet az antológiába.

Már persze, ha az marad. Mert ha elég figyelmesen nézi az ember a részleteket, felfedezhet egy aprónál is apróbb utalást, ami alapján egyáltalán nem biztos, hogy egymáshoz semmilyen módon nem kapcsolódó történetekről van szó. (Az easter egget szándékosan nem fedjük fel, aki kíváncsi rá, keresse bátran a kevesebb mint két óra alatt ledarálható sorozatban.) Csak nehogy aztán az ilyen kis utalások hajkurászása gáncsolja el a készítőket a jövőben abban, hogy sokszínűség bemutatása helyett inkább saját univerzumot kezdenek építeni.

A Love, Death + Robots második évada a Netflixen látható.