2021. május 14. – 05:05
Az Oxigén (vagy ahogy a főcímen megjelenik: O2) olyan, mint egy novella egy régi Galaktikából: lényegretörő, közepesen szórakoztató, kompakt, aztán amint végez vele az ember, még máshoz is marad kedve. Senki sem fog idézgetni belőle, csodálkoznék, ha egy héttel később maradna bármi az emlékezetemben belőle, de nem bánom, hogy láttam.
Az emlékezetkiesés amúgy mondhatni szimbolikus, mert az van a főszereplőnek (Melanie Laurent) is, aki a film első jeleneteiben egy kapszulában ébred, a testén mindenféle futurisztikus kütyüvel. Azt se tudja, hogy néz ki, a nevére sem emlékszik, csak egy hang duruzsul a fülébe: egy processzor meghibásodott, úgyhogy az oxigénszintje vészesen fogy. Sem a nő, sem mi nem tudjuk, hogy a nyavalya van, föld felett van, föld alatt, viszik valahova, vagy egy helyben van, bezárták vagy önszántából feküdt, milyen évet írunk, csodálkozom, hogy egyáltalán meg tud szólalni. Azt is rögtön franciául.
Ismeretlen hősünk egyetlen cimborája a MILO nevű mesterséges intelligencia, ami a kapszula belső fedelén jelenik meg, egy óriási, pulzáló fekete lyuk képében, mintha Siri elment volna Windows Media Player-pluginnek. MILO Mathieu Amalrichangján szólal meg, és vagy a digitális effektusok miatt, vagy általában a francia nyelv miatt pontosan olyan hangja van, mintha egy tömegközlekedési eszközön mondaná a hangosbemondóban, hogy vigyázzunk az értékeinkre, és hol tudunk átszállni a metróra. Még akkor is, ha éppen erőszakosan be akarja nyugtatózni a főszereplőt, hogy egy kicsit csillapodjon le.
Az Oxigén egy sci-fi, ezzel nem árulok el óriási titkot, hiszen egy a főszereplőnk a film legelején egy digitális koporsóban ébred, körülötte LED-kijelzőkkel, a testén meg valami modern hálós lepedővel. Hogy pontosan milyen sci-fi, azt a Galaktika edzett olvasói nagyon hamar ki fogják találni, még akkor is, ha a sztorit megbolondítják emlékköddel, látomásokkal, és furcsa emlékképekkel is, hogy egyszerre higgyük azt, főszereplőnk megbolondult, összeesküvés áldozata, vagy csak nagyon másnapos. Működik amúgy, akármennyire is végigzongorázhat a fejünkben az összes megoldás a rejtélyre, jó látni, hogyan jön rá mindenre a főszereplő.
Két dolog miatt jó: az egyik pont a főszereplője, Melanie Laurent, aki a nemzetközi színtéren valószínűleg örökre Shoshanna marad a Becstelen brigantykból, miközben már a sokadik filmjét rendezi, francia filmekben főszerepel, és amikor felbukkan egy-két hollywoodi szuperprodukcióban (Six Underground, például), akkor valahogy sosem emlékezetes. Az Oxigénben viszont az, tökéletesen hozza a pánikot, az elszántságot, a tanácstalanságot, és minden egyes érzelmet, amit egy ilyen high-tech koporsóban lehet, úgyhogy, hogy a kamera nagyon ritkán hagyja csak el a helyszínt.
És ez a másik dolog, ami miatt az Oxigén annyira hatásos, nevezetesen az, hogy Alexandre Aja a maximumot kihozza ebből a szekrényméretű helyszínből, úgy, hogy szinte teljesen lehetetlen helyekre rakja a nézőpontot. Egyszer ott pörgünk a főhős és a fedél között, pedig minden jel szerint nagyjából 15 centi lehet ott. Egyszer úgy látjunk a szemünk előtt a kabint, mintha egy páternoszter lenne, ami liftezik a dühös és tehetetlen utasával. És egyszer, amikor már tényleg minden veszni látszik, akkor lassan kizoomol a kép a kapszulából, amit a nagy büdös feketeség vesz körül. Ezek apró dolgok, de muszáj valamivel feldobni azt, hogy egy dobozban pánikoló embert figyelünk másfél órán keresztül, és amikor végre kijutunk onnan – nem a főszereplő, hanem a néző –, akkor sem biztos, hogy annyira megnyugtató amit látunk.
Alexandre Aja is megjárta Hollywoodot, miután a kétezres évek elején minden idők egyik legbrutálisabb francia horrorját lerakta az asztalra (ez volt a totálisan értelmetlen, de a maga nemében csodálatos Magasfeszültség), aztán az amerikaiak ezt az asztalt ráborították addig, amíg ő nem lett az ügyeletes remake-gyártó (Sziklák szeme, Tükrök, Piranha 3D). Az utóbbi években aztán Aja jobban megtalálta magát a klausztrofób, kevés helyszínen kitalált thrillerek világában, az aligátoros Préda például Quentin Tarantino kedvenc filmje lett 2019-ben. Az Oxigén más, mint a Préda, tisztább, egyszerűbb, és sokkal kevésbé nonszensz, annak ellenére, hogy a jövőben játszódik, és nem New Orleansban egy hurrikán közepén, ahol elszabadulnak óriásalligátorok.
Az Oxigénben nincsen vadállatok, bár az egyik nagy ijedtséget pont egy kisállat okozza. Az egész steril, néha elegáns, és nagyon francia: MILO-ról tényleg nehéz eldönteni, hogy úgy programozták, hogy legyen benne egy furcsa, lekezelő szarkazmus, vagy egyszerűen csak a sors hozta így. És amikor egyik jelenetben, a főszereplő egyik emlékképében a természetben vagyunk, becsillan a napfény, és megszólal az instrumentális szintipop aláfestőzene, akkor hirtelen olyan, mintha megelevenedne egy komplett Jean-Michel Jarre-album egy percben. Ha valakinek ez mond valamit, és úgy érzi, ez olyan dolog, amit szívesen néz, akkor ajánlom az Oxigént. Azt nem garantálom, hogy úgy fogja lekapcsolni, hogy aznap már nem akar mást nézni.
Az Oxigén a Netflixen látható.
