Bárcsak minden buta és gusztustalan vígjáték ilyen jó lenne

Ha valaki elokádja magát, az önmagában nem vicces. Ha valaki részegnek tetteti magát egy bárban, kiissza a gumialátétet, felmászik egy emelet magasra, belezuhan egy asztalba, majd felkelve úgy okád sugárban, mintha azzal szeretné rakétaként hajtani magát, az sajnálom, de iszonyatosan vicces. Ehhez hasonló viccek történnek a Bad Tripben, magyar címén Ugratások filmjében, de én, ismét csak sajnálom, de soha, semmilyen körülmény között nem fogom ezt a filmet a magyar címén nevezni. Kivéve, ha ez is valami kandikamerás viccelődés része.

A Bad Trip ugyanis valami olyasmi, mint a Borat második része, vagy a Rossz nagyapó, vagy egy teljes évadnyi Jackass-epizód: jelentős része kandikamerás részekből áll, ahol szerencsétlen átlagembereket tesznek ki olyan helyzeteknek és látványoknak, amit mindenki nagyon messziről szeretne elkerülni. A Jackass-párhuzam nem véletlen, sasszeműek kiszúrhatják a stáblistán Jeff Tremaine nevét, aki aktívan dolgozott a sorozatban, itt pedig a film egyik producere. De míg a Jackass arról szólt, hogy egy csomó dilinyós saját maga szórakoztatására marhul, a Borat első és második része meg politikai szatíráról és az amerikai átlagemberekről, addig a Bad Trip valami olyasmi, mintha összegyúrták volna ezeknek a kandikamerás részleteit, összekutyulták volna egy gusztustalan fosós-hányós vígjátékkal, egy kevésbé gusztustalan haverkomédiával, és ennek az egész gyurmázásnak a tetejére kiállították volna Eric Andrét.

Eric André a saját magáról elnevezett The Eric André Showban abból csinált karriert, hogy iszonyatosan kellemetlen helyzetbe hozta a nézőket, saját magát, ártatlan járókelőket, sőt, az amerikai késő esti talkshow-król mintázott műsorában a híres vendégeket is. Eric André a megtestesült, jó értelemben vett kellemetlenség, amitől az ember ösztönösen nyit egy másik tabot a böngészőn, vagy elkezdi nyomogatni a telefonját, vagy hirtelen elkezdi a kanapéből kisöpörni a szöszöket, csak ne kelljen ezt nézni. Amúgy általában a világban semmit sem kell nézni, és nekem Eric André mindig pont egy fokozattal volt durvább, mint amit el tudok viselni, de abszolút megértem, hogy miért lesznek rajongói. És hát azt tényleg el kell ismernem, hogy amit a műsorában művelt, az nem a német tévéről megszokott, cicivillantós, rajzfilmes hangeffektekkel megtámogatott kandikamera.

Andrét tisztán nézni viszont olyan, mintha azt látnánk, hogy valaki leönti magát benzinnel, és aztán a járókelőktől kér gyufát – valahol szórakoztató, de azért inkább rendőrt hívnék rá legszívesebben. A Bad Trip ezt a fajta humort teszi valamivel kontrolláltabb, kevésbé konfrontatív keretek közé, amitől sokkal, de sokkal könnyebben fogyasztható lesz, még akkor is, amikor André arcára éppen egy gorilla élvez el.

A nézőbarátság fontos része, hogy André nem egyedül van, hanem van egy bomba párja Lil Rey Howery személyében (ő volt a főhős haverja a Tűnj el!-ben), és van egy története is, ami nagyjából olyan, mintha csak az alapvető dolgokat tartották volna meg a Dumb és Dumberből, de a Bad Trip akkor is egy sztori, nem csak rejtett kamerás tréfák sorozata. A történet szerint André teljesen véletlenül találkozik egy sulis szerelmével, aki szeretettel meghívja őt New Yorkba, egy kiállítás megnyitójára. Utána nem sokkal később egy csomó ártatlan ember szeme láttára belenyúl egy turmixgépbe, de az mindegy. André és a legjobb haverja elindulnak Floridából a nagyvárosba, egyikőjük börtönviselt tesójának lenyúlt kocsijával. A börtönviselt tesó (Tiffany Haddish) meg megy utánuk, a film legjobb vizuális poénjaként egy kicsit megviselt rendőrautóval.

A Bad Trip valahogy képes egyszerre két lovat megülni: értelmesen elmesélni egy egyszerű, de amúgy önmagában is vicces sztorit úgy, hogy közben a komikus jelenetek szinte kizárólag rejtett kamerás felvételek. Képzeljük el, hogy az Ace Ventura egy igazi rendőrkapitányságra megy a seggével beszélni meg tictacról hadoválni, vagy mondjuk az Anchorman nagy leszámolását egy nagyközönség számára nyitott parkban tartották volna meg, és akkor közelebb jutunk ahhoz, hogyan is működik ez a film.

Mert a legnagyobb meglepetésemre működik, mindegy, hogy az egyik szereplő derékig beszorul egy toitoi vécébe, vagy egy másik egy rendőrrel flörtöl éppen. Krézi energia járja át az egészet, de a Borat-filmekkel ellentétben, itt egy percig sem érzi azt az ember, hogy az átverések áldozatain csattan az ostor, ők csak őszintén reagálnak valamire, ami egy lépéssel furább, mint amit a valódi életben megszokhattak.

Lehet, hogy nem mindenki lát olyat, hogy valakiről egy autómosó porszívója leszakítja az összes ruháját, de megértően reagálni mindenki tud. A Bad Trip pedig a két totálisan őrült főszereplő ellenére igazából megértő, segítőkész, vagy csak támogató reakciók sorozata, ahol emberek akkor is képesek észnél lenni, amikor látnak egy brutál autóbalesetet, vagy éppen a szemük előtt erőszakol meg valakit egy gorilla. Igen, tényleg úgy érzem, hogy a gorillát többször is emlegetni kell. Egyébként egy olyan pillanat volt, amikor valaki erőszakkal fenyegetőzik, ennél a jelenetnél Howery fel is mondott a filmből, de végül sikerült visszaédesgetni, sőt, az ominózus jelenet benne is maradt a Bad Tripben, és nem az én feladatom, hogy elmondjam, hogy melyik jelenet az.

Az én feladatom az, hogy elmondjam: a Bad Trip a maximumot kihozza abból, hogy egy precízen, sok-sok tervezéssel, rizikóval, és nem várt reakcióval elkészített, iszonyatosan ostoba film. Nem nagyon vannak benne olyan jelenetek, amik rossz szájízt hagynának az emberben (a főszereplőkkel ellentétben). Nincsen benne gonoszság, rosszindulat, alattomosság, még akkor sem, amikor tényleg úgy tűnik, hogy borzalmasan kicsesznek ártatlan járókelőkkel. Nem fogom leírni azt, hogy ez az a film, amire ezekben a vészterhes időkben szükségünk van. Ez az a film, amire bármilyen vészterhes időkben szükségünk lehet.

A Bad Trip elérhető a Netflixen.