Újabb sorozatot szült a Hannibal Lecter-univerzum, a középpontban viszont az elmúlt 30 évben először nem a kannibál sorozatgyilkos, hanem a sikerfilm FBI-nyomozója, Clarice Starling áll. Hannibal nélkül elég vérszegény a CBS-en induló Clarice kezdete, de egyáltalán nem menthetetlen a kényszerű csavarral készült sorozat.
Az 1991-es A bárányok hallgatnak alighanem ott van a világ legismertebb thrillerjei között, ahogy Hannibal Lecter karaktere is az egyik legismertebb kitalált sorozatgyilkos. Thomas Harris eredeti, 1988-as regénye az 1991-es film után három további filmet, illetve egy, az emberevő sorozatgyilkos korábbi éveire fókuszáló sorozatot – sőt, egy paródiamusicalt! – is szült, változó sikerrel. A CBS most csavart egyet a képleten, és a kannibál rém helyett az első film hősét, az FBI-nyomozó Clarice Starlingot helyezte a középpontba egy új sorozatban. Ezzel az amerikai kereskedelmi csatorna lett az első, amely megpróbálta kideríteni, igaz-e Dr. Lecter film végi állítása, miszerint
„A világ érdekesebb, mióta tudom, hogy benne van.”
A válasz a Clarice sorozat első része alapján inkább nem, mint igen, de azért nem satíroznánk ki végleg a listáról a fiatal FBI-ügynök kalandjait.
Ne mondd ki a nevem!
A Clarice szempontjából nagyobb átok és kisebb áldás, hogy egy meglehetősen keszekusza jogi vita miatt a készítők nem rendelkeznek Hannibal Lecter alakjának jogaival, tehát a kannibál sorozatgyilkos nem hogy nem jelenhet meg a sorozatban, de még a nevét sem ejthetik ki. Ezt részben az 1991-es filmből kivágott, az ott elkapott sorozatgyilkos Buffalo Billre utaló rövid képsorokkal, illetve Buffalo Bill gyakori emlegetésével, illetve Lecterre utalással hidalják át. Ebben a helyzetben két út marad a szökésben levő, meg nem nevezhető Lecter kezelésére: vagy teljesen semmibe veszik, vagy mindenki (utalásokban megfogalmazva) róla kérdezgeti Starlingot. A Clarice viszont úgy próbál meg önálló lábakon állni, vagy legalábbis ennek látszónak tűnni, hogy azért végig érezhetően az 1991-es sikerfilm főgonoszára támaszkodnak.
Előkerül a filmből a helyettes államügyész Paul Krendler karaktere, felbukkan a Buffalo Bill karmai közül megmentett lány és annak szenátor anyja, Starling FBI-akadémiai szobatársa, sőt, még a megmentett áldozat kutyája, Precious is – mindenkit bevetnek, hogy valahogy eltereljék a figyelmet a nagy hiányzóról. Persze, valahol könnyítés is, hogy nem kell a kétórás filmben mindössze 16 perces képernyőidőért Oscar-díjat nyerő Anthony Hopkins nyomdokaiba lépni, bár ez a probléma azért Jodie Foster követésében is előkerül, de erről majd később.
Lecter nélkül Starling nyomozót kell kellően érdekessé tenni ahhoz, hogy elvigye az egész sorozatot a hátán, amihez azért nincs meg a kirívóan erős, nagy ötlet. Nem véletlen, hogy 30 év alatt egyedül a Lifetime-nak jutott eszébe komolyabban, hogy esetleg lehetne valamit kezdeni Starling karakterével is, de végül nem jutottak semmire.
Ehelyett inkább egy klasszikus kereskedelmi tévén futó nyomozósorozatot kapunk, részről részre új esettel, ami meg van fűszerezve a történet szerint egy évvel korábbi nyomozás utórengéseivel. Starling a figyelem középpontjába került az ügy lezárásával, és egy év után is súlyos rémképek kísérik, amiket még mindig nem tudott feldolgozni.
Ezek a sorozat többi pillanatához képest sokkal művészibb hatást keltenek, ami nagyon éles, már-már zavaró kontrasztot eredményez, mintha a készítők egyszerre próbálnának valami nagyon művészi, de egyben a kertévék nyomozós sémájába tökéletesen illő dolgot alkotni.
Jár a pont az új Clarice-nek
A PTSD-vel küzdő, egy év parkolópálya után ismét a mély vízbe dobott nyomozó szerepében egyébként remekel a leginkább a Hazug csajok társaságából ismert Rebecca Breeds, aki láthatóan sokat tanulmányozta Foster alakítását, de vitt kellő egyediséget a karakterbe ahhoz, hogy ne csak gyenge utánzat legyen. Ez egyáltalán nem könnyű feladat, az Oscar-díjas Julian Moore-nak például simán beletört ebbe a bicskája a 2001-es Hannibalban.
Breeds alakításában már ott van a Buffalo Bill-ügy megoldása miatti magabiztosság és eltökéltség is Starlingben, ahogy az őt lenéző férfi kollégákkal szembeni düh is. Ebből pedig van elég, mert már az első részben is konstans visszatérő a női nyomozó elnyomott helyzete a maszkulin világban. Starling az egyedüli nő egy ötfős nyomozócsoportban, ahol lényegében minden megnyilvánulása után négy szempár bámul rá szó nélkül, kihangsúlyozva Starling folyamatos megfélemlített státuszát.
Kézenfekvő, ugyanakkor dicséretes döntés, hogy a sorozatot hagyták az 1990-es években, és nem próbálták modernizálni, Starling egy egy okostelefonnal a kezében úgyis csak egy Gyilkos elmék-utánérzetre lett volna jó.
A gyengécske kezdés ellenére kimondható, hogy megvan a potenciál a sorozatban, csak máshova kéne tenni a hangsúlyokat. Sokkal jobban, és kevésbé absztrakt módon kellene foglalkozni azzal, hogy milyen hatással is volt A bárányok hallgatnak eseménysora Starlingra, ahelyett, hogy a részről részre változó esetet helyezik előtérbe. Szintén jó irány lehet a későbbiekre nézve az 1990-as években, főleg az FBI-on belül elfogadott szexista gyakorlat feltárása, ahol a női főszereplőnknek kétszer, háromszor többet kell teljesítenie ugyanazért az elismerésért.
A nemek közti dinamika a nyomozó-áldozat síkon is előjön, hiszen Starling mellett minden más ügynök férfi, az áldozatok viszont nők – ezen a vonalon talán Merritt Wever alakítása lehet a követendő irány a netflixes Hihetetlen minisorozatból, de persze meglátjuk majd, hogy mennyire lesz ez a szál hangsúlyos, főleg az ok után, hogy A bárányok hallgatnakban ez nagyon erősen érezhető tematika volt.
