Nicole Kidman és Hugh Grant az év legváratlanabb párosa

A hatrészes sorozat Jean Hanff Korelitz 2014-es Tudhattad volna című regénye alapján készült, és az alaphelyzet bőven ismerős lehet már krimikből vagy thrillerekből. Adva van egy középkorú New York-i felsőközéposztálybeli házaspár, az apa (Hugh Grant) gyerekonkológus, az anya menő pszichológus (Nicole Kidman), a gyerek baromi drága magániskolába jár, az após (Donald Sutherland) meg már az a sztereotipikusan gazdag fehér ember, aki idős korára már csak sakkozni, zongorázni meg múzeumba szeret járni. Ez a tökéletes idill aztán szertefoszlik, amikor a jómódúak kis privát világában egy kegyetlen gyilkosság történik, és mindenki a férjre gyanakszik.

(A cikk első felében spoilerek nélkül írunk a sorozatról, a végén viszont muszáj ezekre is kitérni, mert enélkül kissé értelmetlen elemezni a dolgokat)

Hugh Grant és Nicole Kidman nagyot alakít

A sorozat egyik legnagyobb furcsasága, hogy papíron egy baromi egyszerű krimiről van szó. Tipikusan olyanról, amit együtt néznek otthon a párok, és egymást überelve próbálnak rájönni arra, hogy ki is volt a gyilkos valójában. Erre a célra egyszerűen remek a Tudhattad volna, mert egészen a finálé kétharmadáig mindent megtettek a készítők, hogy szinte az összes fontosabb karakter gyanúba keveredjen a gyilkosság miatt. Ilyen szempontból az Undoing csak újra feltalálja Poirot-t vagy Columbót, de azért ennél jóval többről van szó. A sorozat nem csak a gyilkosság felgöngyölítését igyekszik végigkövetni, hanem rámutat a fehér felső középosztály privilegizált helyzetére és arra, hogyan hat egy családra, ha egyikőjüket hatalmas sajtóérdeklődés mellett gyilkossággal vádolják.

A két legnagyobb teljesítmény egyértelműen Kidmanhez és Granthez fűződik. Utóbbi az elmúlt években mintha rákapott volna arra, hogy csetlő-botló, gyakran rossz döntéseket hozó, de szerethető nőcsábász helyett kifejezetten negatív, ellenszenves figurákat kezdjen el játszani. Jonathan Fraser karaktere pedig pont azért baromi izgalmas, mert az ember a megnyerő mosolyú és lehengerlő stílusú Grantet látja a képernyőn, de közben végig ott motoszkál a fejében, hogy valami itt nagyon nem stimmel. Grant úgy játszik ezzel a megtévesztéssel, mintha pontosan tudná, hogy létezik a klasszikus Hugh Grant-bájvigyor, amivel bárkit, bárhol és bármikor át lehet verni, és ő bizony él is ezzel a lehetőséggel. Ettől hátborzongató végig a karaktere, és ennek köszönhető az is, hogy egészen az utolsó pillanatokig nem tudja a néző eldönteni, hogy Jonathan Fraser volt-e a gyilkos vagy sem.

Nicole Kidman pedig remekül kiegészíti őt ebben. Ő a feleség, akinek az élete darabokra hullt, aki folyamatosan a nyomozók, a média és a saját családja kereszttüzében van, miközben pszichológusként nyilvánvalóan azon jár az agya, hogy hol ismerhette félre ennyire a saját férjét, akivel közel 20 éve együtt vannak. Kidman az esendő nő, feleség és családanya megtestesülése, akinek ebben a tragédiában nemcsak a családját kell valahogy együtt tartania, hanem a saját mentális egészségét is. Ebben segítségére van az apja, a család anyagi biztosítéka, hogy ha esetleg valami baj történne. Sutherland fantasztikus az elithez tartozó öreg fehér ember szerepében, és nemcsak Kidman családi drámájához ad hozzá, hanem ő az, akin keresztül igazán betekintést kapunk abba, hogy egy társadalmi réteg még egy gyilkosság esetében is sokkal nagyobb előnyökkel indul, mint a szegényebbek. Viszont arra érdemes felkészülni, hogy a sorozat után még napokig látni fogjuk magunk előtt Nicole Kidman sápadt, elkeseredett, vagy éppen könnyekben úszó arcát, mert annyi arcközeli készült a színésznőről, mintha az operatőr fülig szerelmes lett volna belé.

Végül még négy szereplőt mindenképpen meg kell említeni. A házaspár gyerekét alakító Noah Jupe-nak sikerült végre egy olyan kamaszt alakítania, aki nem pusztán egy kellék a családi drámához, hanem szerves része a történéseknek. Ráadásul a készítők nagyon ügyesen ráéreztek arra, hogy az ilyen sztoriknál ritkán van kibontva az, hogyan hat az egész egy kamaszra, és úgy általában a szüleivel való kapcsolatára, így a máshol általában tölteléknek számító gyerekes részek is bőven hozzáadtak a sorozathoz. Rajta kívül meg kell még említeni Edgar Ramírezt, aki úgy néz ki, mint egy áramvonalasabb Zach Galfianakis, cserébe olyan szúrósan néz Nicole Kidmanre minden részben, mintha nem is rendőrnyomozó lenne, hanem valamiféle mentalista. Illetve az áldozat férjét alakító Ismael Cruz Cordováról is el lehet mondani, hogy ugyan eléggé egydimenziós a karaktere, de abból pont kihozott annyit, hogy ne csak egy fölösleges szereplőről legyen szó. És ne menjünk el szó nélkül az ügyvédet alakító Noma Dumezweni mellett sem, talán Kidmannél és Grantnél is nagyobbat játszik, és a személyén keresztül mutatják be igazán az amerikai igazságszolgáltatás és jogrendszer egészen sötét hátterét.

Szóval aki még nem látta a sorozatot, és szereti a „ki lehet a gyilkos?” típusú krimiket és thrillereket, annak erősen ajánlott az Undoing, mert az izgalmas történet mellett kapunk egy rakás klassz színészi alakítást is.

(Aki még nem látta a sorozatot, és szeretne izgulni, itt most abbahagyhatja az olvasást, mert következnek az erősen spoileres részek)

Túl sok a logikai bukfenc

Azért is kell mindenképpen spoileresen is írni a sorozatról, mert enélkül nehéz az Undoing hiányosságait bemutatni. Ugyanis hiába nézzük órákon át a mentálisan az összeomlás szélén táncoló Hugh Grant és Nicole Kidman arcát egészen közelről, ha a történet logikailag tele van bukkanókkal. És ennek szinte végig Nicole Kidman van a középpontjában.

Az egyik ilyen részlet az első epizódban történt. A később áldozat, Elena Alves a liftben megcsókolja Kidmant és megköszöni neki, hogy ő az egyetlen, aki ennyire jó hozzá. A furcsa jelenet és a későbbi gyilkosság ellenére a nő ezt a részletet végig elhallgatja a rendőrök és mindenki más elől olyannyira, hogy a sorozatban soha többet nem kerül elő. Ez azért rettentő furcsa, mert ha Kidman nem cinkos, akkor semmi logikus oka nincs annak, hogy ezt elmondja a rendőröknek. Ráadásul a férje később bevallja neki, hogy a szeretője nem volt százas, teljesen becsavarodott és ráfüggött Grant családjára, de Kidman még akkor sem árulja el ezt az apró részletet, amikor a rendőrök egy róla készült festményt mutatnak neki az áldozat műterméből.

Ráadásul Kidman egy menő pszichológus, vagyis abból él, hogy apró jelekből és testbeszédből is képes lehet kiismerni embereket. Hogy a fenébe nem tűnt fel neki ennyi ideig, hogy a férje szeretőt tart? Miért csak az utolsó részben kezdi el őt zavarni, hogy a férje nárcisztikus személyiségzavarban szenved? Hogy lehet az, hogy 20 éve együtt él valakivel, akiről egészen a házasság végéig nem tudta, miért hagyta el a szüleit? Miközben baromi izgalmas a két karakter egymáshoz fűződő viszonya, kicsit hihetetlennek hat, hogy egy menő pszichológust nem csak hülyére vett a férje, de még a gyilkossági ügye után is hagyta, hogy kedvére manipulálja.

Az a férje, aki volt annyira ostoba, hogy a gyilkos fegyvert a nyaralójuk melletti romos kandallóba rejtette. Ahelyett, hogy mondjuk bedobta volna a folyóba vagy egy kukába, vagy szimplán elássa az erdőbe. De nem, a férj a kalapáccsal elutazott a nyaralóba, és ott a ház mellett rejtette el a legfontosabb bizonyítékot, mintha direkt hülye lenne vagy le akarna bukni. Arról nem is beszélve, hogy nyilván az amerikai bírósági ügyek olyanok, mint egy valóságshow, de azért meglepne, ha a valóságban egy védőügyvéd simán kirakja teljes képernyőre egy halott nő péppé zúzott koponyáját a gyereke, a férje és a szeretője szeme láttára.

A nézőt az orránál fogva vezetik

Ha viszont átlendülünk a logikai buktatókon, akkor egy egészen klassz pszichológiai drámát kapunk. Az alap sejtetés ugyebár az, hogy attól még, hogy Grant karaktere egy gazdag szemétláda, még egyáltalán nem biztos, hogy ő is követte el a gyilkosságot. Erre játszik rá majdnem az összes rész, a készítők pedig külön figyeltek arra, hogy minden létező módon félrevezessék a nézőt olyan részletekről, amelyeket később lezáratlanul hagynak. Ezek az úgynevezett red herringek, vagyis olyan apró részletek, amelyek összezavarják a nézőt, és új irányba terelik a fókuszt kizárólag azért, hogy tovább bonyolítsák a dolgokat.

A Lost óta személy szerint kifejezetten zavar, hogy szándékosan félrevezetik a nézőt, és az Undoing esetében is ez a helyzet így a finálé után. Mi lett az rozsomák gúnynevű ügyvéddel, aki állította Kidmannek, hogy a férje biztos nem a gyilkos? Hova tűnt a sorozat második felére a látványosan gyanakvó rendőr? Miért viselkedett annyira gyanúsan az áldozat férje? Miért kellett elmondania Donald Sutherlandnek, hogy annak idején ő is szétcsalta a saját feleségét? Nyilván azért, hogy a néző ne Hugh Grantre, hanem minden epizódban valaki másra gyanakodjon. És ez be is jön, mert az apóstól az áldozat férjén át egészen a kamaszfiúig és Nicole Kidmanig mindenki gyanúsan viselkedik, hogy aztán a végén csak kiderüljön, tényleg Hugh Grant verte agyon a szeretőjét.

Sok helyen arra panaszkodnak, hogy ez egy meglehetősen olcsó és gyenge lezárása volt a sorozatnak, de ezzel vitatkoznék. Az Undoing éppen azért jó, mert pont azzal húz váratlant, hogy végig az volt a gyilkos, akire mindenki gyanakodott a sorozatban. Az más kérdés, hogy maga a gyilkosság meglehetősen furcsán történt, és ugyan zseniális az a reveláció, hogy Grant karaktere egy nárcisztikus szociopata, aki nem érez egyáltalán empátiát és felelősséget a tettei után, ettől még így is nagyon lelóg a képernyőről ahogy és amiért megöli a szeretőjét. Viszont épp ez a karakter, ami utólag igazán különlegessé teszi a sorozatot. Amikor fogod a fejed, hogy Grant miért kopog be az áldozat családjának az ajtaján, és próbál békülni, akkor utólag rájössz, hogy ez mind azért van, mert a férfi egyszerűen nem érzi a tettei következményét, csak az érdekli, hogy szeressék őt az emberek és mindenkinek jó véleménye legyen róla. Ilyen szempontból a sorozat sok logikátlan húzást megmagyaráz Grant részéről, de sok helyen hagy indokolatlan kérdőjeleket, illetve lezáratlan karakteríveket. Például baromira érdekelt volna, hogyan élte meg a sorozat végén a bírósági tárgyalást Grant és Kidman ügyvédje, aki az utolsó két részben egészen súlyos morális dilemmába került. Ugyanígy érdekelt volna egy lezárás Kidman és a nyomozó között, mert ennyi kavarás után picit kevés, hogy csak a Fraser család történetét zárták rövidre.

Az Undoing egyáltalán nem tökéletes, viszont több és talán jobb is, mint egy átlagos krimi vagy thriller, és nem kizárólag azért, mert szinte az összes színész remek teljesítményt nyújt mind a hat részen keresztül. A megoldást ismerve néhol egészen zseniális a sorozat, néhol viszont nagyon átverve érzi magát a néző, legyen szó a logikátlanságról vagy a szándékosan hatásvadász félrevezetésről. Arra viszont feltétlenül tökéletes az Undoing, hogy az ember „ki lehet a gyilkos?”-t játsszon hatszor egy órán keresztül.