Menekülés Romániából, beszervezés Magyarországon: erdélyi magyarok az ügynökaktákban
Menekültek a román diktatúrából, és a magyar állambiztonság szorításába kerültek. Az érkezőket kihallgatták, és akit alkalmasnak tartottak, megpróbálták beszervezni. Három értelmiségi sorson keresztül mutatjuk meg a diktatúrák kettős szorítását: a beszervezését elismerő Selmeczi György zeneszerző, az erdélyi meghurcoltatását megíró, de budapesti kartonjáról hallgató Ágoston Vilmos, és a börtönpoklot megjárt Bartis Ferenc, akinek történetével a fia, Bartis Attila író próbált meg számot vetni évtizedekkel később.
A nyitottaktak.hu adatbázisának november 4-i elindulásakor kifejezetten az erdélyi szálakra, a határon átnyúló kapcsolatokra kerestünk rá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által közzétett, mintegy 55 ezer nevet tartalmazó hálózati nyilvántartásban. A Ceaușescu- és a Kádár-rezsim viszonya hűvös, feszültségekkel terhelt volt, és az erdélyi magyarok áttelepülése a legkevésbé sem ment könnyen. A folyamat éveken át tartó hatósági vegzálást, a román állampolgárság megvonását és megalázó procedúrákat jelentett, mégis ezrek hagyták el Erdélyt, a magyarországi politikai rendőrség pedig az érkezők közül egyet-egyet menetrendszerűen beszervezett vagy legalábbis megpróbálkozott vele. Amikor az ember a nagyobb erdélyi és romániai városok neveit üti be a keresőbe, a származási és születési helyek alapján Kolozsvár 108 találatot ad, Nagyvárad 96-ot, Marosvásárhely 62-t, Temesvár 41-et, a kétféle brassói lekérdezés összesen 57 hálózati lapot számlál huszonkilenc, illetve huszonnyolc tétellel, de ott van Bukarest 26 regisztráltja, Szatmárnémeti 25, Sepsiszentgyörgy 13, Székelyudvarhely 11 és Csíkszereda 6 találata is.
Nem az volt a célunk, hogy azonnal végigfésüljük az összes nevet, és biztos, hogy az elkövetkező időszakban még több ismert szereplő fog felbukkanni az adatbázisból. A három bemutatott esetből kiderül, hogy a határon áttelepülők beszervezései mögött a legkülönbözőbb sorsok húzódnak meg: a román börtönökben megtört emberek tragédiája és az abból fakadó családi kibeszéletlenség, a menekülés után kötött, majd elhallgatott kényszeralkuk, vagy éppen a rendszerváltás utáni kulturális intézményekben konzervált, egymást védő kapcsolatok.
Selmeczi György Kossuth-díjas zeneszerző elismerte a beszervezést, de szerinte az aktanyitás idős emberek elleni leszámolás
Az első, a kulturális elit jelenlegi intézményi pozícióit is közvetlenül érintő történet Selmeczi György Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, a nemzet művésze nevéhez fűződik. A levéltárból előkerült 0160-663-2-es számú 6-os karton tanúsága szerint a BM III/III-4/b alosztálya, Nagy István rendőr hadnagy révén 1979. július 5-én vette őt nyilvántartásba „Sas Róbert” fedőnéven, hazafias alapon, titkos megbízotti minősítéssel, a tudományos-kulturális vonalon. A Kolozsváron született, akkoriban Miskolcon élő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgozó művész kartonján a H-64845-ös dossziészám szerepel.

Selmeczi évtizedek óta a Kolozsvári Magyar Opera megbízott művészeti vezetője és állandó karmestere, ebben a tisztségében pedig szoros szakmai és személyes együttműködésben áll az intézményt 2010 óta vezető Szép Gyulával. A Kolozsvári Magyar Opera igazgatójáról a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság még 2013-ban jogerősen kimondta, hogy egyetemi évei alatt beszervezési nyilatkozatot írt alá, és a Securitaténak jelentett diáktársairól. A román törvények egyébként nem tiltják a volt hálózati személyek kinevezését ilyen posztokra, csupán kötelezővé teszik az átvilágítást, így Szép már sokadik mandátumát tölti az intézmény élén. Amikor a közelmúltban nyílt versenyvizsga nélkül, meghívásos eljárással, az RMDSZ-es kulturális miniszter politikai támogatásával hosszabbították meg kinevezését, és a független sajtó volt az, aki az eljárást is meg Szép Gyula múltját is szóvá tette, Selmeczi nyilvánosan vette védelmébe, a jogerős bírósági ítélet ellenére makulátlan évtizedekről és a diktatúrával szembeni bátorságról beszélve.
Amikor az adatbázisban felbukkant a neve, először telefonon próbáltuk elérni Selmeczi Györgyöt, hogy a levéltári karton adatai mögé pillanthassunk, majd – mivel nem vállalta az azonnali válaszadást – írásban is elküldtük neki a kérdéseinket. Arra voltunk kíváncsiak, elismeri-e a beszervezés tényét, milyen körülmények között zajlott ez, adott-e jelentéseket, mindez befolyásolta-e a zenei karrierjét, és legfőképpen arra, hogy a saját múltjának ismeretében miért érezte erkölcsileg vállalhatónak, hogy makulátlan évtizedeket emlegetve nyilvánosan mosdassa a jogerősen elmarasztalt Szép Gyulát.
Levelünkre való válaszadása előtt a zeneszerző először a saját honlapján tett közzé egy szűkszavú, öt pontból álló nyilatkozatot, majd emailben mindössze annyit üzent, hogy figyelmünkbe ajánlja a weboldalán megjelenteket, a cikkünk szempontjából kulcsfontosságú összefüggéseket pedig lényegében két mondattal elintézte.
A honlapjára kitett szövegben Selmeczi azt állítja, hogy 1979-ben zsarolással, megfélemlítéssel és fenyegetéssel szervezte be az állambiztonság, a hatóságok megdöbbentően sokat tudtak róla, így az aláírás megtagadása fel sem merülhetett. A kapott megfigyelési feladatot állítása szerint nem teljesítette, érdemi hálózati munkát nem végzett, emiatt hamar alkalmatlannak minősítették és elbocsátották, ezt követően pedig személyesen kereste fel azt a két embert, akiket kijelöltek számára, és bocsánatot kért tőlük.
A nekünk küldött rövid kísérőlevelében úgy fogalmazott, hogy negyvenhét évvel ezelőtti, törékeny egzisztenciális helyzete vitte rá az együttműködés elvállalására, amit ma is kétségtelenül elítélendőnek tart, ám ez a zenei pályájára semmilyen hatással nem volt. Szép Gyula melletti korábbi kiállását most is fenntartja, mondván, az igazgató diákként, szorongatottságban működött együtt fél évszázada a román Securitatéval, és véleménye szerint ő sem ártott senkinek, miközben intézményvezetőként nagy szolgálatot tett a közösségnek. Az akták nyilvánosságra hozatalát pedig nem a múlttal való tisztulásként értékeli, hanem egyenesen leszámolásszerű folyamatnak látja, amellyel szerinte idős embereket bélyegeznek meg a kulturális és társadalmi erőviszonyok gyors átrendezése érdekében.
A Kegyelemkenyérben megírt Securitate-pokol után Budapesten nyitottak kartont Ágoston Vilmosnak
Az erdélyi nyomok feltérképezésében a levéltári iratok egyik legmegrázóbb fejezete Ágoston Vilmos író, esszéista és irodalomkritikus nevéhez kötődik, akinek az emlékezete az erdélyi magyar kultúrában a megalkuvást nem ismerő, konok értelmiségi alakjával forrt össze. Ágoston 2022-ben halt meg, és emlékiratai két év múlva láttak napvilágot, Kegyelemkenyér címmel. Ebben írja le, hogy kolozsvári egyetemi évei alatt, a Napoca Universitară diákújság szerkesztőjeként a Securitate brutálisan összeverte rendszerkritikus írásai miatt, később Marosvásárhelyen, a rádió munkatársaként is szoros megfigyelés alatt tartották.

Pályatársa és barátja, Balla Zsófia a halála kapcsán felidézte, hogy Ágoston Vilka mennyire puritán, hajlíthatatlan ember volt, akit a román titkosrendőrség többször bevitt, és akit csak Méliusz József, az írószövetség tekintélyes alelnöke mentett meg a börtöntől és a pertől. Amikor egy házkutatás alkalmával Hitler Mein Kampfját találták meg a lakásán – amelyből éppen a fasizmus természetrajzáról készülő írásához gyűjtött anyagot –, az ordítozó nyomozótiszt fasiszta szimpátiával vádolta meg, és a vádat csak akkor volt kénytelen dühödten kihúzni a jegyzőkönyvből, amikor előkerült Ágoston édesapjának munkaszolgálatos igazolványa. Amikor pedig politikai okokból, angol szakos diplomája ellenére már nem taníthatott, Marosvásárhelyen inkább elment egy rovar- és patkányirtással foglalkozó vállalathoz dolgozni, mert mindennél megalázóbbnak érezte volna a Ceaușescu-rezsimmel való kiegyezést.
Ágoston Vilmos 1986-ban költözött át családjával Magyarországra, ahol újságíróként dolgozott, mielőtt a kilencvenes években lányát követve az Egyesült Államokba vándorolt volna. A diktatúra fojtogató légkörét, a román állambiztonsággal való kényszerű találkozásait, a fizikai és lelki megtörési kísérleteket, amelyek elől végül elmenekült, mindig őszintén az olvasói elé tárta. Egyetlen lényeges körülményről hallgatott azonban: a magyarországi állambiztonsággal való kapcsolatáról. A most nyilvánosságra került, szigorúan titkos minősítésű 6-os karton szerint a belső reakció elhárításáért felelős III/III-4-c alosztály beosztottja, Csüllög Sándor rendőr százados 1988. január 26-án szervezte be Ágoston Vilmost titkos megbízottként, a kulturális területre szakosítva, fedőneveként pedig a „Flórián” nevet adva neki. A 0183-266-4-es nyilvántartási számú lapon a marosvásárhelyi születésű, a Lapkiadó Vállalatnál dolgozó író hazafias alapon nyilvántartásba vett személyként szerepel, budapesti, Neptun utcai lakcímmel és a H-74018-as dossziészámmal. Balla Zsófia szavaival mérve válik igazán drámaivá a kép: az ember, aki semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó a bukaresti hatalommal, az áttelepülés egzisztenciális présében mégsem tudta elkerülni, hogy a kádári gépezet nyilvántartásba vegye és kartonozza.
Bartis Ferenc börtöntraumatizált apaképét a fia, Bartis Attila bontotta ki A rég lapjain
A kettős kiszolgáltatottság és az országhatárokon átívelő hálózati működés régóta ismert, a kortárs magyar irodalmat is mélyen meghatározó példája Bartis Ferenc költő sorsa. Bartis 1956-ban a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatójaként vett részt a házsongárdi temetőben szervezett néma tüntetésen, amiért a román hatóságok koholt vádakkal hét év szigorított börtönbüntetésre ítélték. A szamosújvári börtön és a Duna-delta munkatáborainak embertelen viszonyai között a Securitate megtörte és beszervezte. Amikor 1984-ben, román állampolgárságától megfosztva családjával áttelepült Magyarországra, a magyar politikai rendőrség azonnal hálózatba vonta: a III/III belső elhárítás „Karda” fedőnéven tartotta nyilván, és az erdélyi emigráns, radikális nemzeti körök, valamint a rendszerváltás hajnalán induló sajtótermékek, köztük a Kapu és a Magyar Világ megfigyelésére és bomlasztására használta fel. Fia, Bartis Attila József Attila-díjas regényíró felnőttként szembesült azzal, hogy édesapja, aki arra nevelte, hogy soha senkiről nem jelentünk a hatalomnak, maga is ügynök volt.

Bartis Attila A rég című önéletrajzi könyve kapcsán a Buksóban megrázó részletességgel beszélt arról, mit jelent a családi emlékezet és a levéltári tények ütközése. Az önéletrajzi írásba a tévedés belefér, mert az emlékezet természetéből fakadóan módosulhat, a szándékos hazugság viszont már morális kérdés, és ő maga a kutatás során nem felmentést, hanem megértést keresett az apja történetében, mondta az író Nyáry Krisztiánnak. Azt a megrázó pillanatot is felidézte, amikor egy televíziós dokumentumfilm forgatásán látta édesapját összeomlani és sírva fakadni a szamosújvári börtön kivégzőcellájában, ahol a fegyőrök egykor szórakozásból rendszeresen eljátszották a kivégzését, odáig hajszolva a rabokat, hogy félelmükben maguk alá vizeljenek. Bartis szerint ebből a mélységes traumából kell kiindulni, és óriási felelőtlenség pusztán állambiztonsági akták és jelentések alapján, a tágabb kontextus nélkül azonnali verdiktet mondani emberek felett, hiszen nincs nagyobb hiba az általánosításnál. Amikor az apa a börtöntörténeteket ismételgette évtizedeken át a családnak, egyben elfedte a történet másik, sötét felét is, a fiú számára azonban a megismerés és a tiszta valóság hozta el a biztonságérzetet, még akkor is, ha a megértés nem jelent felmentést, hiszen minden diktatúra a félelemre és a hazugságra épül.
A két rendszer közé szorulva
A határon áttelepülők beszervezései mögött a legkülönbözőbb sorsok húzódnak meg: a román börtönökben megtört emberek tragédiája és az abból fakadó családi kibeszéletlenség, a menekülés után kötött, majd elhallgatott kényszeralkuk, vagy éppen a rendszerváltás utáni kulturális intézményekben konzervált, egymást védő kapcsolatok. Ahogyan a témát elemző Stefano Bottoni is rámutatott, minden diktatúrában a legtöbb elkövető maga is áldozat volt, a két szerep pedig évtizedek alatt sokszor felcserélődött vagy egymásba mosódott. Azok az erdélyiek, akik a nyolcvanas években elhagyták Romániát, gyakran kerültek a legveszélyesebb helyzetbe. Volt, aki eleve „feladattal érkezett”, mások elmenekülni próbáltak a múltjuk elől, de az követte őket, és a budapesti szervek éppúgy képbe kerülhettek, mint ahogyan a román szolgálatok sem engedték el a kezüket. Ez a fajta „sztereó megfigyelés” és kettős szorítás olyan skizofrén lelkiállapotokat és belső kényszereket szült, amelyek évtizedekkel később adnak csak magyarázatot bizonyos emberek furcsa meghátrálásaira, elhallgatásaira vagy éppen zavarba ejtő viselkedésére.
A rendszer sok esetben azokat is nyilvántartásba vette, akik a beszervezési kísérlet után szinte azonnal megtagadták az együttműködést, vagy alkalmatlannak bizonyultak. A 6-os kartonokból tehát nem derül ki egyértelműen, ki volt tényleges elkövető és ki az áldozat, a különbségtételhez pedig arra a társadalmi és szakmai kibeszélésre van szükség, amely évtizedeken át elmaradt. Míg Romániában a Securitate apparátusának és hálózatának szinte zavartalan 1990 utáni átmentése miatt a közvélemény beletörődött a megváltoztathatatlan folytonosságba, addig Magyarországon az akták eltitkolása lehetetlenítette el a szembenézést. Emiatt a megválaszolatlan kérdések és a félelmek családon belül, generációról generációra öröklődtek tovább. A mostani adatbázis-megnyitás évtizedes adósságot törlesztve kényszeríti rá a határon túli közösséget is arra, hogy a kényelmes tabuk helyett végre a valósággal nézzen szembe.
A Telex ügynökakták mellékletét a Telex a Szabad Sajtóért Közhasznú Alapítvány támogatja.