2023. május 17. – 11:42
2018 októbere volt, amikor a ramaty időjárás miatt jó pár órát eltöltöttem a milánói vonatállomáson. A kivetítőkön többször megismételtek egy faszának tűnő klipet: kastély, balerinák, szép emberek. Hang nem volt hozzá, de akkor felírtam magamnak a zenekar nevét, ha majd egyszer hazaérek, akkor jobban utánuk nézzek. Eltelt néhány nap, mire a kis jegyzetem eszembe jutott. Elővettem, rákerestem, ők voltak a Måneskin, a dal meg a Torna a casa. Most pedig Budapesten léptek fel a telt házas Papp László Sportarénában kedd este.
2018-ban ők még csak egy kis olasz zenekar voltak, akik szerepeltek a helyi X-Faktorban, és akik olasz rockot játszottak. Összejöttek a középiskolában, elnevezték magukat holdfénynek – aki nem beszél nyelveket, annak jó tudnia, hogy a Måneskin nem olasz szó, hanem dán –, aztán egyszer csak két évvel ezelőtt megnyerték az Eurovíziót is. Ez a legtöbb esetben (kivéve az ABBA) nem jár világra szóló hírnévvel, a Måneskinnek azonban sikerült annyira meglovagolnia az Eurovízióval járó 15 perc hírnevet, hogy ma már az egyik legkeresettebb rockzenekar. Abból az Olaszországból, ami még sosem adott világhírű rockzenekart.
Viszonylag kevés eurovíziós vagy tehetségkutatós versenyző jut el telt házas arénás koncertekig, még kevesebb olyan, aki meg sem nyerte az utóbbit. Persze abban, hogy nem lettek egyslágeres hullócsillagok, és olaszként is nemzetközi sikereket érnek el, nyilván sokat segít, hogy fiatalok – a tagok, az énekes Damiano David, a basszusgitár Victoria De Angelis, a gitáros Thomas Raggi és a dobos Ethan Torchio még mindig csak a húszas éveik elején járnak –, karizmatikusak, pöpecül öltözködnek, a fiúk gyakran szoknyában, de néha még azt a kevés anyagot is leveszik magukról a színpadon, néha lesmárolják egymást, férfi a férfit, férfi a nőt, nő a férfit, néha beleszarósan, de azért mégiscsak profin zenélnek. Az x-faktoros szereplésük óta kiadtak három albumot, és ezekre nagyon megkoreografáltan egyre több és több angol dal került – a legutóbbin tizenhétből konkrétan csak kettő van olaszul.
A hazai közönségnek mi sem mutatja jobban, hogy a Måneskin az utóbbi egy-két évben egy baromira befutott együttes lett, mint az, hogy itthon előbb a Barba Negrában lett volna koncertjük, csak azt elvitte a járvány, aztán időközben nemzetközi karriert csiszoltak az eurovíziós győzelmükből, amerikai late night show-kba járnak, díjakra jelölik őket, Gucci ruhákban krúzolnak, világ körüli turnéra indultak, kedden pedig már a sportarénát is meg tudták tölteni Budapesten.
„A haverom tényleg két évet várt, hogy eljöjjön erre a koncertre” – mondta mögöttem egy fiatal csaj a barátnőjének. Ami viszont meglepett, hogy korántsem csak tinilányok jöttek el a koncertre: huszonévesek, sőt harmincasok is bőven akadtak, ráadásul a fiúk és férfiak is szép számmal megjelentek. Persze voltak köztük apák, akik a kiskorú lányaikat kísérték el („Ezt Damiano is látja, úgy nézzetek” – utasította fotózáskor egyikük a vele érkező három tinilányt), de jöttek haverok, kisebb csoportok is, hogy megnézzék maguknak ezeket a szoknyában vonagló zenészeket.
A zenekar alapból néha glam rockra hajazó stílusa viszont szinte egyáltalán nem köszönt vissza a közönségen: egyszerű fekete vagy kék farmerek, fekete szoknyák és harisnyák, fekete mintázatlan pólók, bőrkabátok lepték el többségben a nézőteret. Azért én láttam egy középkorú férfit is, aki nyakig begombolt kék ingben és lila nyakkendőben adta meg a módját a koncertezésnek, de ő számított a kevés kivételnek. A zenekar extrém kihívó öltözködését kevésbé vették át a magyarországi rajongók.
Aztán lehullt a piros függöny a színpad elején, és megérkezett az együttes: a háromból kettő férfiszoknyában, az énekes bőr basanadrágban meg platformos magas sarkúban, a női basszusgitáros meg egy átlátszó fürdőruhafelsőben. Mondhatni, a szettek még így elég visszafogottra sikerültek, főleg ahhoz képest, ahogy kinéztek és viselkedtek a Budapesten megrendezett MTV EMA-n. A székszomszédom ekkor már repítette is a szelfijét a Facebookra: előbb csak „Jeeeeee!” felkiáltással akarta megosztani a kedd esti élményét, de az végül mégsem tetszhetett neki, mert kijavította „Måneskin! Jeeeeee!” szövegre.
Sokat nem szaroztak, mert gyors egymásutánban lehúztak három dalt, mire az énekes először megszólalt, hogy „hello, Budapest”, de hozzá is tette, hogy a beszédben annyira nem jó, ezért aztán ezt nem is erőltette.
Nemcsak ekkor, hanem a következő két órában sem nagyon: Damiano a közönséggel szinte egyáltalán nem kommunikált azonkívül, hogy „fuck”, „shit”, „make some fucking noise” és „Budapest”, persze ezt be lehet annak tudni, hogy ő egy olasz, aki talán nem beszéli komfortosan az angolt. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy zavarban volt, amikor beszélnie kellett. Vagy csak szimplán nem volt formában, rosszabb esetben nem érdekelte annyira a koncert.
De ennek meg is lett a böjtje: a dalok csak jöttek és jöttek a futószalagon, szünet nélkül, mintha csak egy live albumot indítottam volna el otthon magamnak.
Az első egy óra úgy telt el, hogy azt gondoltam, ez így lélektelen: a zenekar letolja a kötelezőt, de valami nem stimmel velük, valahogy nem érzik ezt most.
Ha Hoppál Péter megkérdezné tőlem, hogy „ön zenész?”, esetleg azt, hogy „önnek van hangtechnikusi végzettsége?”, akkor nyilván azt tudnám csak felelni, hogy nem, de a Måneskin zeneileg, technikailag teljesen rendben volt. Az énekhang karcos és erős, a gitárszólók, a dob mind profik voltak, de a koncert első felében még ez sem volt elég ahhoz, hogy lázba hozzák a közönséget: az együttes hozzáállása nyilvánvalóan átragadt a rájuk is. Többször végigpásztáztam az arénát, és az elején az emberek töredéke ugrált vagy tette fel a kezét akkor, amikor kellett volna, jobbára csak álltak, és lépegettek egyik lábukról a másikra. A gitárszólókon sem őrült meg mindenki, csak páran, ahogy Damiano „jump” felkiáltásaira is csak néhányan fogadtak szót.
Érdekes jelenség volt, hogy az aréna konkrétan csak a kilencedik számnál lódult meg úgy igazán először, ráadásul nem is egy eredeti Måneskin-dalra, hanem egy feldolgozásra, amivel még az X-Faktorban robbantak be. Ekkor került elő a zsebekből a legtöbb telefon, ekkor rezgett be először rendesen alattam a lelátó.
Valahol félúton viszont minden átfordult. Egyrészt az énekes és a gitáros két ballada erejéig átment az aréna közepére felállított parányi színpadra, ezzel viszont már fizikailag is közelebb kerültek a hátsó sorokhoz. Ekkor kezdett el megőrülni rendesen a közönség, és talán pont ettől kapott erőre a Måneskin is, mert az utána következő nagyjából negyven percet rendesen megtolták.
Egyrészt zúzósabb dalokat is tettek a setlist második felére, de az igazán nagy hatást inkább az érhette el, hogy a közönség érezte: az együttes is elkezdte végre élvezni a fellépést. Előbb előkerült a színpadon egy cigi a gitáros kezéből, aki aztán az elszívása után beugrott az emberek közé, majd a rajongók legnagyobb örömére és megvadulására, az énekesről is lekerült a felső. Az aréna minden ilyen történéskor megőrült, sikítozott, és amikor az énekes nem csak mondta, hogy „jump”, hanem maga is elkezdett ugrálni, akkor az emberek is követték a példáját. És mintha csak a rockzene hőskorában jártunk volna, elkezdtek repkedni a melltartók a színpad felé. A lapos kezdésből így végre egy nagy energiájú műsor lett. Szóval nem lehet azt mondani, hogy az emberek ne hálálták volna meg azt, hogy a zenekar végre odatette magát.
Azt pedig szórakoztató volt látni és hallani, ahogy a magyar közönség próbál megbirkózni a kevés olasz szövegű dallal. Vegyük például a győztes eurovíziós dalt, a Zitti E Buonit: a verzéket nem is nagyon erőltették, de a refrének azért úgy-ahogy mentek a közönségnek. Persze várható volt, hogy az olasz szavak nem gördülnek le olyan könnyedén a magyar ajkakról, mint az énekesről a felsője.
Ahogy a turné összes állomásán, úgy a koncert vége felé itt is felhívtak egy regimentnyi lányt a színpadra az első sorból, akik előbb letámadták az énekest meg a basszusgitárost, majd háremként vették őket körbe, amíg zenéltek nekik. Akadt a szerencsések közt egy srác is, én pedig azt figyeltem, hogy zsebel be ügyesen egy-egy pengetőt a két gitárostól.
A zenekar letolt összesen huszonkettő számot, a setlist nagy része az utolsó, harmadik albumukon szereplő dalokból állt. Az viszont nem derült ki, hogy miért döntöttek úgy, hogy búcsúzásképp még egyszer eljátsszák az I Wanna Be Your Slave című számukat, amit úgy egy órával korábban már egyszer megtettek. Lett volna mit pörgetni helyette, a Torna a casának például a közelébe sem mentek kedden, persze lehet, ezt csak a nosztalgiám mondatja velem.
Ami viszont tragédia, hogy még csak egy csók sem csattant el a színpadon, pedig két éve Lengyelországban a férfi tagok egymással smároltak talpig csipkében, így tiltakoztak az országban egyre növekvő homofóbia ellen. Tavaly pedig az énekes a Coachella fesztiválon mondta azt, hogy „free Ukraine, fuck Putin”, vagyis „szabadságot Ukrajnának, Putyin bassza meg”. Ha úgy akartak volna, most Magyarországon koncertezve is kifejthették volna valahogy a véleményüket. Pláne úgy, hogy a közönségben körülöttem azt találgatták az emberek egy ponton, hogy bár azonos neműek nem házasodhatnak legálisan Magyarországon, legalább a Sziget Fesztiválon ezt megtehetik-e, ha akarják.
Annak ellenére, hogy a Måneskin úgy istenigazából semmi újat nem talált ki a rockban sem zeneileg, sem külsőségekben, mégsem lehet azt mondani, hogy ne illenének tökéletesen egy nagy aréna színpadára. Igaz, hogy a koncert első fele kifejezetten álmos volt, a külföldi fellépések videóit látva a zenekar is jóval enerváltabb teljesítményt nyújtott, és a show-ra és külsőségekre ennyire adó frontembertől talán joggal várhatott el a közönség több kommunikációt. Mindezek ellenére mégis képesek voltak felpörgetni a bulit annak a tizenhatezer embernek, akik megtöltötték az arénát, de azért nagyon látszik, hogy pusztán külsőségekkel, megbotránkoztatással és kihívó öltözködéssel nem lehet eltakarni, ha egy zenekar nincs épp a teljesítőképessége csúcsán.