A Tetris valódi történetében létezik egy egyértelmű drámai csúcspont. Mégpedig 1989. február 22., ami hosszú tárgyalási nap volt Nyikolaj Belikovnak, az Elektronorgtechnika (röviden Elorg) vezetőjének. Az Elorg a szovjet hardverek és szoftverek importját és exportját felügyelte, a sóhivatalnak minden kütyüről és programról tudnia kellett, ami az országba érkezett vagy onnan kiment. Belikovnál hárman kilincseltek aznap:
- egy holland származású, Japánban élő, de főleg az amerikai piacon aktív üzletkötő, Henk Rogers (aki váratlanul és teljesen véletlenül éppen február 22-én toppantott be egy hirtelenjében szerzett tolmáccsal);
- Kevin Maxwell, a Mirrorsoft nevű brit szoftvercég elnöke, Robert Maxwell médiacézár fia, akinek apja révén Gorbacsovval is volt kapcsolata;
- és egy '56-os magyarból lett brit üzletember, Robert Stein, azaz Stein Róbert (akinek kulcsszerepe volt a magyar professzionális videójáték-fejlesztés beindításában, erről itt írtunk korábban bővebben).
Mindhárman a Tetris forgalmazási jogait akarták megszerezni, ami nem sokkal később a világ egyik legismertebb videójátéka lett. Tették ezt a Szovjetunió utolsó éveiben, és egy olyan korban, amikor a „számítógép” és a „játékkonzol” fogalmak még kicsit összemosódtak, akár jogi szerződésekben is. Belikov elég dörzsölt volt ahhoz, hogy a három férfit kijátssza egymás ellen, és országának a legjobb üzletet kösse, annak árán is, hogy ez nem minden felettesének tetszett.
Egy ilyen jogi hercehurcára nehéz játékfilmet építeni, de vannak, akikből kinézem, hogy képesek lennének rá. Például Aaron Sorkinból, aki valószínűleg a fenti csúcspontra építene fel egy Tetris-filmet, látom magam előtt, ahogy a szereplők briliáns dialógusokat puffogtatva sétálnak lendületesen az Elorg folyosóin, miközben az operatőr hátrál előlük. Az Apple TV-n a napokban megjelent Tetris című filmet azonban nem Aaron Sorkin írta, hanem a nála sokkal tapasztalatlanabb Noah Pink (akinek a neve leginkább a Géniusz című, nagy elmék életét feldolgozó sorozatból lehet ismerős). Pink pedig – bizonyára produceri utasításokat is követve – beleírt a szkriptbe a hidegháborús thrillerekből ismert feszkós jeleneteket az autós üldözéstől a szereplők családjait fenyegető KGB-sekig. És ebben a mondatban benne van, hogy a Tetris miért jó film, és az is, hogy miért rossz.
Leginkább azért jó, mert szórakoztató, és végül is egy streamingszolgáltatón lekattintott saját gyártású filmtől miért várna többet az ember. A Tetris-sztori lényegét megfogja, jól bemutatja, hogy mennyien és milyen vehemensen próbálták kivarázsolni a játékot a vasfüggöny mögül, hogy ez az út milyen rögös volt, és hogy miközben már mások bőven gazdagodtak a Tetrisből, annak alkotója, Alekszej Pazsitnov semmit nem kapott a jogdíjakból (helló, Rubik Ernő). És hát van benne autós üldözés meg KGB-sek. És egy príma színész, Taron Egerton mint Henk Rogers.
De mivel a film az „igaz történet alapján” felirattal indul (és még csak nem is „inspired by”, hanem „based on”), sok néző úgy vélheti, hogy a látottak nagyjából megtörténtek. Ami nem egészen igaz. Gyakorlatilag minden olyan jelenet, ami a kémdrámák felé mozdítja a cselekményt, kitaláció, de a többiben is akadnak pontatlanságok (például Rogers nem úgy látta meg a Game Boyt, ahogy a film bemutatja, akkor már Japánban piacon volt a kütyü, csak az amerikai premier váratott még magára). Egy kicsit azért bosszantó ez, mert a film első fele még jól igazodik a tényekhez, néhol meglepően pontos (az a tárgyalásokkal teli februári nap is benne van), csak aztán elszállt az alkotók fantáziája. Rogers egyébként nemrég nyilatkozott arról, hogy ő és Pazsitnov próbálták a valóság felé terelni a filmet, de nem sikerült hatniuk a producerekre. Szóval aki a Tetris történetére kíváncsi, annak inkább a Tetris: From Russia with Love című BBC-s dokumentumfilmet ajánlom (esetleg pofátlan önreklámként ezt a podcastadást). Az Apple TV-n látható Tetris inkább játékfilm, minden látszólagos dokumentarista szándéka ellenére.
A jó hír az, hogy a film így is élvezhető, nem függetlenül attól, hogy a Tetris története amúgy sem tisztázott száz százalékosan. Robert Stein szerepe különösen nem, aminek érdekes magyar vonatkozása is van. A Tetris ugyanis a Szovjetunióból először Magyarországra jutott át, Pazsitnov egy magyar ismerőse-kollégája másolta le a játékot és vitte be a Számítástechnikai Koordinációs Intézetbe (SZKI). Így fordulhatott elő például az, hogy az eredetileg szovjet Elektronyika–60 gépre készült Tetris még a Szovjetunióban kapott pc-s verziót, de az első C64-változatot már egy SZKI-s magyar, Bolgár Gábor készítette el.
Tehát a Tetrist az SZKI-ban pillantotta meg az ott éppen beszerzőkörúton járó Stein, és rögtön telexezett Moszkvába, hogy érdekelnék őt a játék jogai. A telexen folytatott üzleti megbeszélés olyan válasszal zárult, amit máshogy értelmezett Stein és később a szovjetek. Stein úgy gondolta, megszerezte a jogok egy részét (amit alátámaszt az, hogy rögtön tovább is adta jó pénzért a Mirrorsoftnak), az Elorgnál viszont úgy vélték, hogy csak egy szándéknyilatkozatot telexeztek el. Nagyon sok bonyodalom ebből a félreértésből származott, de mivel a telexváltás már nincs meg, kideríthetetlen, ki mit mondott valójában. Stein mindenesetre hiába hangoztatja a saját igazát, a Tetris-krónikákban gyakran amolyan antagonistaként tűnik fel. Az Apple TV filmje szerencsére ebbe a csapdába azért nem esik bele (cserébe Maxwellék kapják a savat).
Még akad pár hasonló mozzanat a Tetris-sztoriban, amiről ma már nem tudni, pontosan hogy zajlott, ezért valamennyi kreatív múltértelmezés beleférne egy játékfilmbe, de a Tetris bőven olyan túlzásokba esik, amik néha már nevetségesek is (mint amikor Rogers személyesen pikk-pakk átprogramozza a Tetrist Game Boyra). A néző tényleg akkor jár a legjobban, ha csak hátradől és nem törióraként kezeli a filmet, csak élvezi a mesét (aztán esetleg, amikor legördült a stáblista, utánaolvas, mi volt igaz belőle, és mi nem).
Mert ha a valóságtól elvonatkoztatunk, a Tetris a streamingfilmes átlaghoz képest egész jó popcornmozi. A forgatókönyv a néhol szárazabb jogi kötélhúzás ellenére is feszes marad, bár a párbeszédek néhol nagyon egyszerűek. A rendező, Jon S. Baird pedig amolyan tisztességes iparos olyan filmekkel a háta mögött, mint a Mocsok vagy a Stan és Pan életrajzi film, és ezúttal is magabiztosan kezében tartja a gyeplőt.
A castingon és a látványon látszik, hogy kevés pénz volt a filmre, de az utóbbit ötletesen oldották meg a készítők. A narrációt végig a videójáték-esztétikát idéző pixeles animációk kísérik, és bár ez a trükk a film végére túlhasznált lesz, poénnak poén, és így három kontinens világvárosairól sem kellett felvételeket készíteni (az egész filmet Skóciában forgatták). Az egyik ilyen animáció egyébként elkövet egy vicces apró bakit: a Steint bemutató egyik képen egy rendszerváltás utáni magyar útlevél tűnik fel, már az új címerrel. A szereplőválogatás már kevésbé volt szerencsés, vagy a színészvezetés csúszott meg, de több mellékszereplő sokszor látott sablonná válik, főleg a KGB-sek. Egerton pedig már a film elején ripacskodóan teátrális, ami a karakterbe végül is belefér, de azért nem ez élete alakítása.
De minden hibájával együtt a Tetris kellemes kísérője lehet egy hétköznap esti bepunnyadásnak, még ha a Tetris „életrajzi filmjeként” nem is állja meg a helyét. A high score listára nincs esélye felkerülni, de a gépbe dobott húszforintost nem bánja az ember. (Kapcsolódó mini-Észkombájn: a Tetris játéktermi verziója, amiért külön is nagy harc megy a filmben, végül pocsékul szerepelt, mert mindenki inkább a Game Boy-verziót meg annak klónjait nyomkodta.)