Szétizzaszt, kicsinál, de imádom: a robotdinós sziklamászás megmutatja az új PlayStation VR 2 erejét

Sajgó háttal és karokkal írom ezeket a sorokat. Hogy miért? Azért, mert valaki néhány éve kitalálta, hogy mekkora ötlet lenne, ha a valósághűség jegyében a videójáték laza kikapcsolódás helyett erőnléti edzés lenne. Egyre inkább azt érzem, hogy ezzel egyetértek, de akkor mindenképp probléma, ha az ember még aznap meg akarja írni a cikket egy játékról, amikor végigjátszotta.

Kezdjük inkább az elején: február utolsó előtti hetében piacra került a PlayStation VR 2, több kisebb-nagyobb játék kíséretében. A kezdőkollekcióból két játékot próbáltam ki: a Star Wars: Tales from the Galaxy's Edge-et, ami egyébként már két éve kijött az Oculus (már Meta) Questre, valamint a Horizon Call of the Mountaint, ami a nagy sikerű PS-es sorozat 80 százalékban különálló része. Ez utóbbi meglehetősen sziklamászás-centrikus, úgyhogy a cikket két vallomással kezdeném: mivel csak nem túl régóta van PlayStationöm, ez volt az első Horizon, amit végigjátszottam, és nem vagyok sziklamászó, így csak nagy vonalakban tudom elképzelni, hogy is működik a sport. Ennek ellenére lehet, hogy szakmailag hülyeséget írok, de azért igyekszem ezt elkerülni.

PlayStation VR 2

Ezen túl is vagyunk, úgyhogy nézzük, milyen a játék. Természetesen szükség van hozzá egy PS VR 2-re, ami egy relatíve kompakt dobozban kapható, és ami mostanában 250 ezer forint körül kapható –

igen, verziótól függően drágább, mint a konzol.

A dobozban négy hasznos dolog van: a headset, két kontroller és egy fülhallgató, amit a headsetre kell erősíteni. És ennyi, kész, semmi több, de a játékhoz ez pont elég.

Nincs szükség nyolc érzékelőre, amit stratégiai pontossággal, lézeres szögmérővel kell elhelyezni a szoba kijelölt pontjain. Nem öt kábel lóg ki a headsetből, amiket aztán egy külön erre a célra létrehozott összekötő dobozba kell dugni, hanem csak egy, az pedig USB-C-s végű, és egyenesen a PS5 elején a helye.

A kontrollereket először egy szintén C-s kábellel rá kell dugni a konzolra, hogy összepározódjanak, majd fel lehet kapni a fejest, ami szól, hogy ne felejtsük el felvenni a – szerintem látványra szuper dizájnú – kontrollereket. Ehhez viszont nem kell levenni a fejest, és a sötétben kell tapogatózni: a headset nem külső érzékelőkkel kommunikálva tudja, hogy hogyan forog a játékos, hanem – többek között – a maszkba épített kamerákkal, és ezek a kamerák fekete-fehérben megmutatják, mit látnánk, ha nem lenne rajtunk a fejes. Ez egy szuper funkció, ami lehetővé teszi, hogy egy gombnyomással megbizonyosodjunk róla, hogy nem fogjuk eltaposni a szobában játszó gyereket/kutyát/macskát/hörcsögöt, és nem fogjuk bebokszolni a tévét. És nem mellesleg automatikusan, mindenféle beállítgatás nélkül a konzolra kötött kijelzőn is mutat mindent, amit látunk.

A headset nem kimondottan kicsi, de nem nagy és nem is lenne túl nehéz – erre mindjárt visszatérek. Három dolgot lehet rajta állítani: hátul, a pánton egy gombot tekerve lehet meghúzni, a gombot megnyomva pedig kioldani. A lencséket egy gombot nyomva tartva tologathatjuk előre-hátra, a két lencse közötti távolságot pedig egy tekerővel lehet állítani. Ez tulajdonképpen a szemüveg legfontosabb része, mert ha ez rosszul van belőve, a kép életlen lehet, rosszabb esetben pedig szédüléshez, fejfájáshoz vezethet.

Itt jött elő a két kényelmi problémám egyike: viszonylag szélesebb az orrcsontom, emiatt ha a lencséket megfelelő távolságba állítom, akkor a műanyag keretük belevág az orromba. Választhattam, hogy vagy romlik egy kicsit a látvány, vagy fájó orral játszom – ki is próbáltam mindkét verziót. Az utóbbinál akkor éreztem igazán a headset súlyát, amikor felnéztem, mert a műanyag még jobban belemélyedt az orrcsontomba. Egy sziklamászós játéknál viszonylag gyakran kell felnézni, úgyhogy inkább maradtam a kicsit életlenebb képnél.

Bár a headsettel használhatunk bluetoothos füleseket, a dobozban adnak egy vezetékes párt, amiket rá lehet erősíteni a headset pántjára. A hangzás teljesen oké, semmi baj nincs vele, de senki nem fog tőle hátast dobni.

A készletben 100 százalékosan átjön a pécék és konzolok közötti legnagyobb különbség: az utóbbiak jelentősen olcsóbbak, egy nagyon kicsit gyengébbek (és legyünk őszinték, néha egy kicsit gagyibbak is), viszont minimális technológiai hozzáértés is elég az összerakásukhoz és üzemeltetésükhöz, így egyáltalán nem csoda, hogy ennyire népszerűek.

A PS VR 2 is ilyen: fel kell ismerni, hogy melyik kábel melyik lyukba megy, de legrosszabb esetben öt-hat próbálkozás után kizárásos alapon össze fog jönni. Ezek után tíz-húsz percen belül már indulhat is a játék.

Horizon Call of the Mountain

A Horizon a PS VR 2 zászlóshajója, így gyakorlatilag mindent kihasznál, amire a szett képes. Rögtön egy sor beállítással indul, például be lehet kapcsolni, hogy

a tekintetkövető technológiának hála a szemünkkel célozzunk a menüben és a játék közben.

Ez nagyon jól működik, szerintem a headset egyik legmenőbb praktikája. Nem gyakran fordul elő, hogy ha egy játékban túl sokáig bámulok egy NPC szemébe, akkor az egy rövid idő után félrepillant.

Maguk a Sense kontrollerek nagyon hasonlítanak a Meta Quest 2-re, úgyhogy aki találkozott már olyannal, nem fog nagyon meglepődni a gombokon. A ravasz ugyanúgy működik, mint a DualSense-é, tehát a játéktól függ, milyen nehéz behúzni. Nekem viszonylag nagyobb tenyerem van, ezért a kontrollerek belsején található marokgomb pont néhány milliméterrel túl magasan volt. Szerencsére a Horizonhoz elég a négy klasszikus gomb, a két stick és a ravaszok. A headsetben található kamera az ujjainkat is veszi, ezért érdekes nézni, hogy egész gyakran akkor is ökölben volt a karakterem keze, amikor egy gombot sem nyomtam meg.

Na de elég ennyit a kontrollerekről, térjünk át a játékra, aminek nagy része arról szól, hogy meg kell mászni különböző hegycsúcsokat. Ez azért van, mert bátyánk útját követjük, hogy megállítsunk egy, a játék elején ismeretlen fenyegetést. Egy pár percre a többi Horizon-játékban általunk irányítható főhős, Aloy is megjelenik, de hamar tovább is áll – a történet szempontjából nem sok szükség volt rá. A főszereplő itt Ryas, egy profi mászó és íjász, akit csak a különleges tehetsége miatt húztak elő börtöncellájából.

Próbáltam a lehető leg-VR-osabb beállításokat használni, ezért például a karakterem csak akkor sétált, ha magam mellett lengettem a két karomat, a sétát imitálva. Persze a sétánál is többet kell függőleges falakat mászni, ezen felül néha meg kell állnunk, hogy lenyilazzuk a széria ikonikus gépszörnyeit és megoldjunk egy-két fejtörőt, de a játék jelentős része igazából egy vezetett mászás. Néha a sziklafalba, máskor régi gerendákba vagy ősi robotokba kell kapaszkodni, de nincs kimondottan sok barangolási lehetőség, még akkor sem, ha az ember fel akarja szedni a pályákon elszórt egy-egy kincset, összegyűjthető valamit.

Az íjászkodás egyébként nagyon szuper, bár kicsit ritkán van rá szükség. Több különböző nyílvessző között válogathatunk, amiket menet közben találunk vagy készítünk magunknak, de a harc lényege ugyanaz, mint a két hagyományos Horizon-játékban: találd el a robotok gyengepontjait, hogy jó nagyot csapj oda nekik. Ez működik, és csak eleinte zavaró, hogy úgy lehet kitérni a támadások elől, hogy jobbra-balra rángatom a karjaimat.

De a játék így is marhára fárasztó. A cikk írásának napján nagyjából hat órán át játszottam folyamatosan. Ez azt jelentette, hogy hat órán keresztül lóbáltam föl-le-jobbra-balra a karjaim, illetve markolásztam a kontrollert. Egyébként ez szerintem nem is a rendeltetésszerű használat, úgyhogy nem is szeretném felróni a PS VR 2-nek. Rajtam volt a Garmin sportórám, amin elindítottam egy kardiós edzést. Három és fél óránál megállítottam, mert láttam, hogy mindjárt lemerül, és akkor tartottam 1217 elégetett kalóriánál. Ugyanezt nagyjából másfél óra futással érném el. Persze ezek inkább viszonyszámok, mert ez az okosórás kalóriaszámolás nem egzakt tudomány, de azért egész jól illusztrálja, milyen hatása van több óra ész nélküli hadonászásnak.

Itt sokakban beüthet a pavlovi reflex, hogy leírja, hogy bezzeg ő minden reggel kéz nélkül mássza meg a bazilikát, minek rinyál a hülye, punnyadt újságíró – nekik (is) mondanánk, hogy azért hat órán keresztül folyamatosan VR-ozni egészen más, mint a hagyományos edzésformák. És ugyan tisztában vagyok vele, hogy erőnlétileg összehasonlíthatatlan az igazi sziklamászással, mert az profi szinten számomra emberfelettinek tűnik, de ez a játék most egész jól szemléltette, hogy az az emberfeletti szint mennyire az lehet ténylegesen. Emberek, akik két ujjuknál lógva átlengenek egy magasabban lévő lyukhoz, amibe szintén két ujjal kapaszkodnak, majd felhúzzák magukat? Lehetetlen, tuti mágnesekkel vagy számítógépes effektekkel csinálják. Nincs más magyarázat.

A Horizon nem túl grandiózus játék – ami nem is baj, szép kerek, ahogy van –, úgyhogy nem mennék bele részletesebben a játékmenetbe vagy a történetbe. A harc szórakoztató, normal szinten nem túl nehéz, de azért van benne némi kihívás, és a nagyobb robotvadak legyőzése után jó kis elégedettség-érzet járja át a pihegő játékost. A játék eszméletlenül szép, de csak amolyan VR-osan: ha csak körbenézünk és nem fókuszálunk egy pontra, akkor tényleg lélegzetelállító. Nem vagyok tériszonyos, de néha még nekem is liftezett kicsit a gyomrom, amikor mászás közben körbe- vagy lenéztem. Viszont ha egy pontra koncentrálunk, akkor látszik, hogy azért nem olyan hihetetlenül éles a kép, mint ahogy elsőre tűnt. A robotokra egyébként ez nem igaz, azok mindig hihetetlenül jól néznek ki.

A Horizon Call of the Mountain majdnem annyiba kerül, mint egy sima, új PS5-ös játék, de ha már az ember beruházott egy 200-220 ezer forintos konzolba és egy 250 ezres headsetbe, akkor érdemes még 24 ezer forintot befektetni a játékba, ami megmutatja, mire is való a PS VR 2. Ha valaki eddig – hozzám hasonlóan – nem mert fejest ugrani a sorozat első két részébe, annak a Call of the Mountain szinte biztos meghozza majd a kedvét. Én már tudom, hogy a Zero Dawn a következő játék, amit befejezek.

Star Wars: Tales from the Galaxy's Edge

Ez volt az első játék, amit a PS VR 2-n kipróbáltam, és azonnal porolhattam az állam. Azonnal elkapott a Star Wars-varázs, tényleg azt éreztem, hogy ott vagyok a messzi-messzi galaxis szélén. A Horizon egyébként sokkal jobb és érdekesebb játék, de azzal ellentétben a Star Warst még nem fejeztem be. A másik kényelmi aggályom az volt, hogy ebben a játékban végig nyomva kell tartani a belső marokgombot, hogy karakterünk ne ejtse el a fogott fegyvert. Mivel a gomb kicsit magasan volt, egész hamar kényelmetlenné vált, így ha valakinek az átlagnál hosszabbak az ujjai, legyen erre felkészülve.

A történet szerint egy droidszerelővel vagyunk, aki egy szállítóhajón dolgozik. Egy nap kalózok megtámadják a hajót, ami lezuhan a Batuu nevű bolygón, ahol mindenféle szorult helyzetből kell kilövöldöznünk magunkat. A helyi kocsmáros, Seezelslak két küldetés között elmesél egy-egy történetet, amiket a játékos is megélhet. Bár nagyon más, mint a Knights of the Old Republic vagy a Jedi: Fallen Order, de egyelőre ez az egyik legjobb Star Wars-játék, amivel játszottam. Kár, hogy a Squadrons nem elérhető a PS VR 2-n (ugyanis nem visszafelé-kompatibilis, tehát a játékok, amik az eredeti PS VR-ra jelentek meg, nem feltétlenül játszhatóak az új szettel).

Egyelőre ez a PS VR 2 nagy hátránya: nem sok játék van hozzá, és közel sem annyi, mint ami más VR-platformokon évek óta megtalálható – attól teljesen függetlenül, hogy a PS-es játékok között ott a Horizon, a Moss 2 vagy a Gran Turismo 7. A megjelenése óta eltelt egy hétben egy csomó új játékot jelentettek be, de a legtöbbre még hónapokat kell várni, és semmi nem garantálja, hogy még több, a Horizonhoz hasonló nagy cím is bekerüljön a repertoárba.

A PS VR 2 egy szuper kiegészítő, ami tényleg sokkal jobb és kényelmesebb, mint az elődje. Az igazán profi VR-szettek sokkal drágábbak, és jelentősen bonyolultabb beüzemelni őket, arról nem is beszélve, hogy többnyire azokhoz is kell egy erős pécé, ami szintén nem két fillér. Bár a PS VR 2 szerintem relatíve olcsó, nem vagyok benne biztos, hogy tömegek fognak lecsapni rá a mai gazdasági helyzetben.

Ami nagy kár, mert a két kisebb kényelmetlenség ellenére talán ez lehet az, ami igazán mainstreammé teheti a VR-t, mint videójátékos technológiát. Az egy másik kérdés, hogy szükség van-e rá. A jelenlegi formájában még nem vagyok teljesen meggyőzve, de ha választhatok, hogy az általam irányított karakter a space-t nyomogatva mászik fel a hegyen, vagy én húzom fel magam saját verítékem árán, akkor egészen biztos, hogy már nyúlok is a headsetért.