2022. december 29. – 04:52
A High on Life egyik első jelenetében a játékosnak ki kell választania, hogy néz ki a karaktere. A választható arcokat – saját tükörképét – egy kézi piperetükörbe nézve lapozgathatja, bár a képet kicsit kitakarja a két csík kokain, amit főhősünk éppen felszippantani készül. Igen, a High on Life olyan videójáték, ami nem gyerekeknek való, és aminek a legtöbb gémer nem aszerint fog bizalmat szavazni, hogy maga a játék jó-e, hanem a humoron fog eldőlni minden. A High on Life olyan videójáték, amiben nem kell meglepődni, ha az ember talál egy marmonkannányi űrlényspermát vagy ha egy főszörny legyőzésének egyetlen módja az ánuszába feldugott bomba.
Nem lehet a játékról beszélni az elmúlt évtized egyik legviccesebb és legötletesebb rajzfilmsorozata, a Rick és Morty említése nélkül. A fejlesztő Squanch Games 2016-ban eleve a sorozatban szereplő egyik bolygót emelte nevébe, egyik alapítója pedig Justin Roiland, a Rick és Morty agytrösztjének fele, aki ráadásul meg is szólaltatja Ricket és Mortyt is. Roiland már korábban is dolgozott egy Pokémont parodizáló Rick és Morty mobiljátékon, megtetszett neki az interaktív médium, és a Squanch Gamesszel önálóbban és nagyobb kaliberben is ki akarta próbálni a dolgot.
Ennek lett az eredménye 2019-ben a Trover Saves the Universe, egy elsősorban VR-ra tervezett (de anélkül is jászható) furcsaság, ami magával a videójátékozással viccelődött. A nagy poénkodás közben a játékmenetre nem fordítottak elég kreatív energiát, egy közepes, felejthető ugrabugrálás lett. Illetve az is kiderült, hogy Roiland kevés a Rick és Morty másik alkotója, Dan Harmon nélkül. Volt ugyan a Trover Saves the Universe-ben egy remek ötlet – a játékos mindvégig tulajdonképpen a játékost játszó játékost irányította és fejlesztette –, de valahogy nem sikerült rendesen kiaknázni, jó sztorit szőni köré.
A napokban megjelent High on Life-fal egészen hasonló a probléma. A kiindulópont itt is egy remek ötlet: egy olyan belsőnézetes lövöldözős játék, amiben minden fegyver beszél, és a fegyverek egyben karakterek is, akik a történet részei. A stáblista végére érve mégis az volt az érzésem, hogy ebből narratívából sokkal többet ki lehetett volna hozni, játéknak pedig ennyi kevés volt.
A sztori szerint a főhős egy átlagos gyerek, aki éppen egy lövöldözős videójátékkal (ha jól láttam, a Halo első pályájának paródiájával) szórakozik, amikor a Földet megtámadja egy csapat földönkívüli. Mint kiderül, ők egy intergalaktikus bűnszövetkezet tagjai, akik éppen felfedezték, hogy a földlakóktól lehet a legjobban betépni, szóval rövid úton az egész bolygót droglaborrá akarják alakítani. Ebben csak a főhős tudja megállítani őket, és egy csapat gatlian – fegyvernek látszó és akként is működő értelmes űrlények, akikből összesen hatot lehet összeszedni a játék során. A sztori innentől egy mederben halad, le kell vadászni sorra az alien-drogkartell vezetőit… és ennyi. Miközben a karakterek furcsaságuk miatt eleve érdekesek, a történet, amiben mozognak, nem erősebb egy B-film forgatókönyvénél, a Rick és Morty epizódoknak pedig nyomába sem ér.
A játékmenetnél is felemás az összkép. A fegyverek jól működnek, és akadnak emlékezetes helyszínek is, de összességében a játékmechanika a régmúlt idők fps-eit idézi. Pedig Roiland és Harmon kettőse a fizika minden szabályának fityiszt mutat a tévésorozatban, semmibe vesznek teret és időt, hogy aztán kiderüljön, mindenre van logikus (és akár tudományos) magyarázat. Ebből semmi nem villan meg a pályák felépítésében, csak a sokszor látott fps-megoldások, és legfeljebb néhány fejtörő, amiket a folyamatosan pofázó fegyverekkel lehet megoldani. Ők pedig egy idő után unalmassá válnak, hiába van háromféle tüzelési módjuk. Még pár pisztoly-, puska- és golyószórólény elfért volna az arzenálban, és hasonló a gond a többnyire egyensárga űrruhába öltözött ellenfelekkel is. Végeredményben nem fáj játszani a programmal, de nem is jó különösebben, süt róla a középszer.
A humor pedig… hát, minimum megosztó. Az előző játéknál még a fedélzeten volt Tanya Watson, a Squanch Games másik alapítója, aki úgy nyilatkozott, hogy a Trover Saves the Universe készítésekor rengeteg fókuszcsoportos teszttel finomították a játék vicceit, hogy minél többen nevessenek rajta. Watson tavaly távozott a cégtől, és úgy sejtem, hogy a High on Life-nál nem volt így kidekázva a móka, mert sokkal durvább lett a játék humora. Ami jó hír annak (például nekem), aki szereti azt a fajta obszcén, cinikus, korunk jelenségeit kicikiző, nagyon nem polkorrekt és obszcén humort, ami például a South Park sajátja, de megértem, ha sok játékos lepattan róla. Igen, tudom, hogy az obszcént kétszer írtam az előző mondatban, nem véletlenül.
Kapásból fel tudnék sorolni több tucat fps-t, ami jobb a High on Life-nál, de olyat nem nagyon, ami hasonlóan goromba poénokkal – és ehhez passzoló színes-trutymós látványvilággal – lepi meg a játékost. Akinek tetszik a Rick és Morty, érdemes próbát tennie vele, de a sorozat színvonalát nem szabad elvárni. És akinek van Xbox Game Pass előfizetése, az is installálhatja, mert a program már megjelenésekor bekerült a Microsoft Netflix-szerű szolgáltatásába. A High on Life egyébként a premierje hetében a Game Pass legnépszerűbb játéka volt, és Steamen is jól fogyott, szóval a Squanch Gamesnek vélhetően nem ez volt az utolsó próbálkozása. Ahogy láttam, játékról játékra kicsit jobbak lesznek – legközelebb talán készítenek egyet nem csak a tévésorozat rajongóinak.
