Csodálatos dolog macskaként szaladgálni ebben a hatalmas virtuális szabadulószobában

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az év legjobban várt állatszimulátora volt a Stray nevű játék, már csak azért is, mert az állatszimulátor azért nem az a műfaj, amiben naponta jelennek meg videojátékok. Mindenesetre itt az az alapötlet, hogy macskaként élhetjük világunkat, küzdhetünk a jóért és a gonosz ellen. A Stray az óriásjátékcégek között igazi közönségkedvenc indie kiadóként evező Annapurna Interactive kiadásában érkezett, és már a megjelenése előtt hatalmas sikert is aratott: a Steamen jelenleg 97%-os pozitív értékeléssel fut, a közösségi médiát pedig Twittertől a TikTokig felrobbantotta.

Miután kipróbáltuk, hamar kiderült: Stray tényleg sokkal több, mint egy macskás rohangálás. Szépen kidolgozott, viszonylag egyszerű, de annál megérintőbb történet, amiben gondolkoznunk, izgulnunk és néha szomorkodnunk is kell, miközben festékes dobozokat lökdösünk járókelők fejére, csak mert megtehetjük.

Mennyből a macska

A történet szerint kóbor macskák vagyunk, akik egy különös, három szintre osztott világban élnek robotokkal és más macskákkal. A világ három rétege afféle menny-purgatórium-pokolszerűség. A mennyországban csöpög az eső, csiripelnek a (gép)madarak, zöldellnek a fák, és boldog az élet – itt olyan macskák lehetünk, akik macskatársaikkal dorombolnak, futkosnak, játszanak, mint a Macskafogó végén az idilli macskaparadicsomban. A másik két szintet csak a játék során, később ismerjük meg. A purgatórium egyfajta orwelli rendőrállam, ahol kocsmázó munkások és rendőrök elől menekülő bűnözők adják a jellemző képet. A pokolnak nevezhető rész pedig, amit szintén meglátogatunk macska formájában, maga a kilátástalanság és depresszió.

A nyomasztó légkör a játékban végig megmarad, miközben a beszélgetéseken át egyre több dolgot tudunk meg a zurkokról, az emberek által kreált robotokról és a buráról, ami eredeti és mostani világunk között húzódik. A sztori fő szála mellett legalább ennyire lesz fontos az is, hogy az elején hozzánk csatlakozó B-12 nevű minirobot története is összeáll, amint egyre fentebb törünk, hogy megpróbáljunk kijutni a külvilágba, ahogy ezt előttünk már sokan megkísérelték. Bár maga a kijutásos történetív letudható lenne valószínűleg pár óra alatt, B-12 emlékfoszlányainak keresgélése miatt sokkal tovább a székhez szegeződünk, hogy a különböző városokat rójuk hol nyilvánvaló, hol jobban elrejtett helyeken lévő emlékek után kutatva.

Az egyik legnagyobb előnye a Straynek, hogy a szinteket, világokat váltogatva az ellenségeink is változnak. A legalsó szinten az úgynevezett zurkok jelentik a kihívást: hogy ezek pontosan mik is, az elég nagy kérdés marad a játék jelentős részében. A zurkok atkaszerű vérszívók, akik rengeteg kis tojásból kelnek ki, és megesznek mindent, ami eléjük kerül: robotot, szemetet, adott esetben macskákat. A zurkok sztorivonala egyébként talán a legkevésbé eredeti az egész játék során – teljesen hasonló vírusképződményeket láthattunk már több játékban is, az épületeket bevonó gennyedző szörnymutáns például tök ugyanúgy néz ki a Prototype-ban, mint a Strayben.

A zurkok előli menekülés a játék elején vontatottá is tudna válni, a Stray viszont ezt zseniálisan viszi végig. Mivel macskák vagyunk, a támadóink elleni egyetlen védekezési formánk az, hogy menekülünk. A kihívások ehhez pont kellő időközönként változnak, akkor visz új világba a játék, amikor már pont megunnánk a vérszívó zurkok elől való menekülést, és akkor jutunk ki a börtönből, amikor már aztán tényleg mindent láttunk benne.

De mennyire vagyunk macskák?

A történet dióhéjban nagyon egyszerű: a macskalétünkben boldogan ugrálva leesünk valahova, ahonnan aztán ki akarunk jutni, ezért macskaként ugrálunk tovább. A játék konzekvensen viszi végig eközben azt, hogy macskaként nincs különösebb szupererőnk: a kihívások rejtvények és megoldandó logikai feladatok lesznek, a játék során pedig szép lassan rájövünk, hogy

igazából egy hatalmas virtuális szabadulószobában vagyunk, ráadásul macskaként.

A feladványok a sztori előrehaladtával egyre komplexebbé válnak, a Strayben pedig az sem meglepő, ha egy-két szintet ötödjére vagy hatodjára kell megpróbálnunk megugrani, mire kitaláljuk, mi is a jó megoldás. Ebbe a megoldásba mondjuk valószínűleg könnyen belezavarhat az is, hogy pécén a macska mozgatása néha nehézkes – de érdemes akkor is inkább újrapróbálni az adott szintet, ha a billentyűparancsunkra éppen nem hallgató állat miatt már a falhoz vágnánk a zurkokat és a számítógépet is.

Maga a macskabőrbe bújás élménye viszont mérhetetlenül szórakoztató. Én például sokszor kaptam magamat azon, hogy már negyedórája azzal szórakozom, hogy igazi macskaként egy zacskóba dugjam a fejemet, vagy csak azért mászok fel a magasba, hogy üvegeket lökjek le onnan mindenféle konkrét cél nélkül. A játékban emellett pedig macskaként tudunk

• nyávogni, aminek néha funkciója is van;
• szőnyeget és ajtókat kaparni a karmunk élesítésére;
• inni, távirányítókra és billentyűzetekre gyalogolni;
• beledughatjuk a fejünket papírzacskókba, hogy aztán szédelegjünk tőle;
• ki-beugorhatunk papírdobozokból;
• és a legszórakoztatóbb, hogy lelökhetünk dolgokat a magasból, az asztalról, mindenhonnan.

Az egész élményhez persze hatalmas pluszt ad, ha az embernek a való életben is van macskája. Nálunk például mindkét cica feszülten figyelte a játékmacska nyávogásait, de mint azt megírtuk, nem a mi macskáink az egyetlenek, akiket feszülten lekötött a játékmenet. Összességében viszont megkérdőjelezhetetlen: a Stray hiánypótló az állatszimulátorok világának macska alkategóriájában. Ráadásul magyarként nagy pluszt ad az is az egészhez, hogy a karakterünk egy olyan de-szép-macska, mint Sanyi.

Kutya Macska egy világ

A Straynek viszont a macskás zacskókba bújás mellett azért a legnagyobb erejét mégis a kinézete adja. Hiába indie játék, a Stray cyberpunk világa az elképesztően jól kidolgozott részletekkel olyan játékélményt ad, mint a nagyok. A képi világ a pokoltól a normális világig minden játékfázisban szép, simán eltölt az ember órákat még akkor is, ha egyébként már minden feladatot megcsinált benne.

És ez adja egyébként a játék másik erősségét is: bár nem egy tipikus sandbox játék, az érzés mégis kicsit azzá teszi. Tudunk gyűjtögetni az adott világban, mászkálhatunk minden egyes zegzugát felfedezve. A központi történetszáltól eltérő melléksztorikról persze aztán idővel kiderül, hogy igazából van a fősztorihoz kapcsolódó száluk, azért ez sem kell, hogy a kedvünket vegye attól, hogy macskakíváncsiságunkkal feltérképezzünk mindent, amit csak lehet.

Macskalétünk egyik legnagyobb előnye természetesen az, hogy magasra tudunk mászni és mindenhol rá tudunk pillantani szépen kidolgozott világunkra. Ez a játék végére már olyan jól működik, hogy egy-egy totálplántól teljesen meghatódunk. Ugyanígy meghatódunk egyébként a történettől is – macskaszimulátor ide vagy oda, az egész játék annyira intenzív, hogy nem is tűnik soknak a 6-8 óra játékidő, mégis utána a hatása alatt marad az ember.

A Strayt PC-n teszteltük, emellett elérhető még PlayStation 4-en és 5-ön is.