Ebben a karanténban Mulder és Scully is csak kapkodná a fejét

2022. július 2. – 07:16

frissítve

Ebben a karanténban Mulder és Scully is csak kapkodná a fejét
Fotó: HBO Max

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor először hallottam A karantén zónáról, az a kérdés merült fel bennem, hogy mégis, ki a búbánat lenne kíváncsi egy filmre (vagy akár öt rövidre), ami a Covid -járvány legnyomorúságosabb napjairól szól. Miért akarnám megnézni, hogy milyen volt az élet a maszkos-távolságtartós hetekben, amikor egymás idegeire mentünk, miközben ismerőseink haltak meg, és vártuk, hogy elkészüljön a vakcina? Engem erre senki ne emlékeztessen, kösz.

Aztán mégis kíváncsi lettem a projektre, de továbbra sem a téma, hanem inkább a film létrejöttének nem mindennapi körülményei miatt. Érdemi szponzorok nélkül, részben saját forrásból, részben közösségi finanszírozásból készült el, miközben a járvány újabb hullámai lassították az utómunkálatokat. Ráadásul a rendező, Zsótér Indi Dániel és a film egyik központi szereplője, Muchichka László eddig inkább a médiából lehetett ismerős, szokatlan volt a nevüket egyszer csak egy sajtóközleményben látni infóként. (Disclaimer: mindketten ismerőseim, de semleges köszönő viszonyban vagyunk, szóval nincs arról szó, hogy elnézőbb lennék azzal, amit csinálnak vagy éppen dafke fikáznám.) Mégis, kicsit félve nyomtam a múlt szombati premier óta elérhető lejátszóra az HBO Maxon. Nehezen megfogható téma, kevés pénz, a filmezésben kevésbé jártas alkotók (a stáb többségének ez volt az első nagyobb filmje) – benne volt a lehetőség, hogy ebből valami nagy bénaság sül ki.

Hát mindig így csalódjak: A karantén zóna nem lett érdektelen, sőt többnyire kimondottan szórakoztató, simán tudok kapásból tíz rosszabb magyar filmet mondani a XXI. századból (bár tíz jobbat is, de hát sok jó magyar film van). Első mozinak pedig szép bravúr, a hibáival együtt.

A mű igazából öt rövidfilm, amik csak annyiban függenek össze, hogy ugyanabban az univerzumban játszódnak: a címbéli karantén zónában, ahol folyton történik valami megmagyarázhatatlan. Mindegyik kisfilmben valamilyen természetfölötti jelenség járul hozzá a konfliktushoz, nem véletlen, hogy a film már címében megidézi a misztikus sorozatok egyik alapvetését, az Alkonyzónát. De eszünkbe juthat még egyes részeknél a Végtelen határok, a Black Mirror vagy akár az X-akták is, meg minden hasonló sorozat, amiben a paranormális a normális.

Bár az öt szkeccs mind zárt térben játszódik, ilyen kis kamaradarabok prezentálása sem magától értetődően egyszerű. A karantén zóna kiállása e téren egészen kiváló: nem érezni a látványon sem pénzhiányt, sem amatőrizmust, sem komoly kompromisszumokat. A vezető operatőr Dimeth Balázs, a látványtervező Redenczki Bernadett és a vezető vágó Nagy Roland nevét ezen a ponton szükségesnek érzem leírni, bár nyilvánvalóan az öt szegmenset készítő ministábokban bőven akadnak még tehetséges emberek. (Újabb disclaimer: Roland kollégám volt a régi Indexben, de ez csak annyit jelent, hogy örültem, amikor megláttam a nevét.)

Ami a többit illeti, a film talán legnagyobb vállalása, a cím megtöltése tartalommal kétségtelenül sikerült. Az eleinte izzadságszagúan hangzó „karantén zóna” 1 óra 18 perc alatt saját jogon válik kis magyar alkonyzónává, ahol még bőven elférne pár epizód (bár azért tartok tőle, hogy ez a szkeccsfilm egyszer elsüthető vicc). Hasonlóan alakult a viszonyom az öt történetet felvezető és a végén értelmező narrátorral: először azt gondoltam, semmi szükség rá (azért a film szimbolikája nem olyan bonyolult, hogy ne lehetne azonnal érteni), és csak majmolása például a Megoldatlan rejtélyek Robert Stackjének. Aztán az ismétléses poén működni kezdett, és már vártam, hogy Muchichka öltönyben, vérkomolyan levonja a tanulságot… *hatásszünet* …A Karantén Zónában. A végére pedig a mindentudó narrátor annyira rászolgál erre a jelzőre, hogy egyfajta istenfigurája lesz már a Covid-purgatóriumnak, szabadon jár-kel és megőrzi ép eszét ott, ahol a szereplők többnyire elég súlyos árat fizetnek a bezártság miatt. Nem véletlen, hogy a narrátor került központi helyre a plakáton (vagy csak a Zsótérnak ennyire jó haverja a Muchichka, nem tudom, ennyire nem ismerem őket).

Fotó: HBO Max
Fotó: HBO Max

A narrátor komolyságával kellemes kontrasztban áll az öt sztori fanyar humora, és persze a természetfölötti szálak, amik segítenek abban, hogy a még élénken élő karanténemlékeket eltávolítsuk magunktól és akár kiröhögjük őket. Műviségében is fájóan ismerős az egész, beugranak az összezártság miatti megoldhatatlan helyzetek, a sűrűsödő veszekedések, az állandó hiányérzet, az egyformaságukban is darabokra hulló napok – de nem éljük át újra ezeket fejben. Végső verdiktem az, hogy telitalálat volt ez az alkonyzónás-megoldatlanrejtélyekes koncepció.

A műfajból adódóan az öt kis sztoriról nem árulhatok el sokat, és így kicsit nehezebben írok arról is, mi a nagy bajom A karantén zónával: a forgatókönyv(ek) egyenetlensége. A szkriptet Vida Orsolya írta, társszerző a rendező Zsótér, és nem mindig jön nekik össze a dolog, főleg az elején nem. A legelső szkeccs, ami egy pár aszimmetrikus otthoni életét mutatja be, olyan, mintha nem is film lenne, hanem színielőadás, amit éppen felvett pár kamera. A két szereplő dialógusai több helyen életszerűtlenek, a lezárás pedig nem kellően előkészített: hirtelen és sokat kell megemésztenie a nézőnek, aki vélhetően még alig tud valamit a karantén zónáról. Ehhez hasonlóan a második sztori is egy jó ötlet rossz ütemben elmesélve. Az alaphelyzet itt is érdekes lenne – otthon tanuló gyereket és otthon betegeskedő nagyszülőt kezelő anyuka, akinek mellesleg dolgoznia is kellene –, de ennek sem jó az íve, a forgatókönyv az ezerszer látott paranormális elemben rejlő lehetőségeket nem használja ki, és engem tökéletesen hidegen hagyott a befejezése.

Aztán a többi három epizód visszakormányozza a film unalom felé robogó kamionját a helyes útra. Az egy idős néniről és az őt látogató önkormányzati segítőkről szóló harmadik sztoritól kezdve már nincs nagy baj a szkripttel, és a rendezés is egyre magabiztosabban simítja össze a természetfölöttit a valóssal. A negyedik történet talán a legjobb ritmusú, legszürreálisabb és legemlékezetesebb, és nem gondoltam volna, hogy egy magyar film valaha David Cronenberg testhorrorjait fogja megidézni. Az utolsó rész pedig remek, nyugtalanító befejezés azzal együtt, hogy én meglettem volna egy váratlanul és öncélúan felbukkanó mellékszereplő, A Közeliben Vett Csöcs nélkül. (Ja, nem is: a remek befejezés inkább a stáblista alatt Jobbágy Bence megzenésített Kányádi-verse, de ezt csak azért írom ide, hogy megdicsérhessem még Szegedi Márton zenei producert is.)

Fotó: HBO Max
Fotó: HBO Max

A jó hír az, hogy még a gyengébb szkeccsekben is remek színészek játszanak. A két legismerősebb név talán a harmadik sztori nyugdíjasát alakító Pásztor Erzsié és Ónodi Eszteré (sajnos utóbbinak csak kisebb villanásai vannak), de a többiek is meghálálják a karantén zónába kapott meghívót. Jó nézni például, ahogy Tankó Erika egyre frusztráltabban dolgozik otthon, ahogy az influencert játszó Tolnai Klára affektálva lubickol a szerepben vagy ahogy Lakatos Mátéra elkezd hatni a home office fogsága. Még sorolhatnám a neveket, de inkább tessék elolvasni a stáblistát.

Mert A karantén zónát érdemes megnézni, 2022 kellemes magyar filmes meglepetése. Ahogy egy jó antológiában is akadnak gyengébb novellák, úgy itt is bőven ellensúlyoznak a pozitívumok egy-két halványabb epizódot és bosszantó apróságot (például erőltetett bennfentes utalásokat, azokat az utolsó szálig kiirtanám, bocs). De a legjobb mégis az, ahogy a karanténhoz hozzááll: miközben még akár nosztalgikusnak is mondható, amint felidézi a klausztrofób helyzeteket és Müller Cecília háttérnyünnyögését, traumafeldolgozásnak sem utolsó, ahogy ezeket a helyzeteket sorra megmásítja a fikció erejével. Ha valahogy, így érdemes emlékezni arra a rohadt karanténra.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!