A Black Mirror legjobb részei azok voltak, amik beették magukat az ember fejébe, és napokig nem hagytak nyugodni. Bár a sorozat későbbi évadjai már nem voltak olyan erősek, azért mindig akadt egy-két olyan rész, ami után el lehetett gondolkodni, hogy hú, tényleg ilyen sötét jövő felé tart-e a világ, esetleg már ott is vagyunk, csak nem vesszük észre. A Netflixen hétfőn bemutatott Halál 2020-ra című áldokumentumfilm mögött szintén a Black Mirror fő alkotója, Charlie Brooker áll, de a gyomros ezúttal elmarad, részben a téma miatt. (Nem mintha hiányozna még év végére, hogy azon morfondírozhassunk, vajon hány éven belül hoz valamilyen tényleg brutális, az életünket alapjaiban érintő krízist egy klímaapokalipszissel kombinált technodisztópia.)
De a film azért sem fúr mélyre, mert ez nem a Black Mirror kölyke (aminek új évadát idén nem forgatta le Brooker, annyira depresszívnek gondolta 2020-at). Érthető, hogy a Netflix – ahol a sorozat született – a Black Mirrorral reklámozza, de valójában a Halál 2020-ra sokkal inkább Brooker BBC-s sorozatának, a Wipe-nak a rokona. A Wipe különféle mutációiban általában ugyanaz a recept: aktuális hírekről, jelenségekről szóló bejátszások váltakoznak Brooker gyilkosan gúnyos kommentárjaival, a zseniális brit tévés egyszerre kritizál, értelmez és röhögtet. A Halál 2020-ra pedig gyakorlatilag egy olyan Wipe, ahol a bejátszások 2020 legfontosabb történései, a kommentárokat pedig nem Brooker mondja el, hanem szakértői vagy csak simán átlagemberi szerepbe bújt színészek.
Ez önmagában erős alap, mert nagyon jó például Hugh Grantet korlátolt történészként látni, vagy hallani, ahogy Samuel L. Jackson fehér házi tudósítóként azt mondja, „ez majdnem kirobbantotta a harmadik világháborút, és még csak január volt”. Önmagában azonban kevés az üdvösséghez, mert ha a poénok nem ülnek, nem működik az egész mockumentary koncepció. És hát nem lehet azt mondani, hogy mindig ülnek. Egyrészt azért, mert ha valami, 2020 igazolta, hogy az élet a legnagyobb hírcsárda, vagyis nehéz viccelni eleve szatírába illő dolgokkal. Kicsit hiábavalóan próbál a film karikatúraszerűen cinikus, aljas, önző szereplőkkel sokkolni, ha a napi hírekből percekig tudjuk sorolni a karikatúraszerűen cinikus, aljas, önző – és nagyon is létező – embereket.
Másrészt, ami igazán az alkotók hibája: a viccelődés keretei erősen rapszodikusan alakulnak, és ez a színvonalra is kihat. Amikor Lisa Kudrow hoz egy olyan konzervatív megmondóembert, akinek a létezése száz százalékig hihető, majd erre jön egy teljesen abszurd bejátszás arról, hogy Boris Johnson lelkét fekete testbe ültették, és mire felocsúdnánk, kapunk egy metapoént, amiben egy jobb sorsra érdemes tudós veszekszik a szerkesztővel, hogy miért olyan kretén vágóképet tettek a mondandója alá – szóval akkor azért úgy érezni, hogy sok koncepció nem volt itt, csak a készítők dobálták egymásra a gegeket, ahogy az eszükbe jutott.
2020-ban viszont még ez is elég lehet. A Halál 2020-ra nem vág pofon, de úgy tűnik, nem is akar, inkább csak szórakoztatna. És nem akarom tagadni, hogy többször hangosan felröhögtem, mert a forgatókönyv tele van párszavas jó villanásokkal (például amikor az ausztráliai bozóttűzre jön a következő hír, hogy „eközben Svájc jeges poklában” találkoztak a világ vezetői), és mert van benne két nagyon jól eltalált karakter. Nem a világsztárok által játszott gazdag seggfejek, hanem a hétköznapi emberek, akiket kevésbé ismert színészek alakítanak: a tájékozatlan brit átlagsenki (Diane Morgan) és a magát nagyon is tájékozottnak gondoló, valójában rasszizmusból és konteókból fújt buborékban élő amerikai háztartásbeli (Cristin Milioti). Egyedül az ő esetükben dermesztő egy kicsit belegondolni abba, hogy vajon mennyire képezik le a valóságot, minden más esetben a Halál 2020-ra nagyon könnyed és felszínes marad.
Emiatt lehetne hibáztatni is akár az áldokut, mert láthattuk már, hogy Brooker mennyivel többre képes. De én örültem, hogy a Halál 2020-ra nem akart blackmirroros lenni, hanem könnyen lecsúszott és könnyen el is lehet felejteni. 2020-at már nehezebb lesz.